Mítoszok és szimbólumok vászonra festve – Gauguin a Szépművészetiben

Mítoszok és szimbólumok vászonra festve – Gauguin a Szépművészetiben

Van Gogh, Cézanne, Monet, Pissarro, Gauguin – mit mondhatnék mást, mint hogy egyszerűen csodálatosak a képeik! Országokon átívelnek, időtlennek tűnnek alkotásaik, mint a legtöbb impresszionista festmény.

Gauguin azonban már nem pusztán a benyomásait rögzítette, mint Monet vagy Renoir, hanem Cézanne-nal együtt tudatosan komponálta, alaposan megtervezte műveit, ezért nevezzük őket posztimpresszionistáknak. Cézanne mondta: a képet úgy kell megfesteni, ahogyan a „cipész megtalpalja a cipőt”, olyan precízen és szakszerűen kell az ecsettel bánni.

A budapesti Szépművészeti Múzeum munkatársai jó szokásukhoz híven ezúttal is remek kiállítást rendeztek. A Bonjour, Monsieur Gauguin – A posztimpresszionisták és szimbolisták körei című tárlaton összesen százötven remekművel, köztük nyolcvan Gauguin-alkotással találkozhatunk.

Paul Gauguin nem volt éppen az a jámbor, visszahúzódó, gyakran templomba járó keresztény hívő, ezt jól tudjuk. De képei, rajzai, faragásai nyomán feltárul előttünk, hogy nagyon is foglalkoztatták az élet nagy kérdései. Fő műve a Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk? című nagy méretű festménye az emberi élet különböző szakaszait jeleníti meg, a születéstől a halálig. Érdekessége, hogy a képet jobbról balra kell „olvasni”, mint a keleti írásokat. A csecsemő az élet kezdetét, az elkerülhetetlen halálra váró öregasszony pedig az élet végét jelképezi. Az alkotás egy négy méter hosszú jutazsákvászonra készült, és stílszerűen tahiti környezetben játszódik. Ez a festmény persze nem látható a Szépművészeti Múzeum mostani kiállításán, Bostonban azonban fellehető az ottani képzőművészeti múzeumban.

Gauguin képein feltűnnek tahiti istenek is, néhány művén pedig Krisztust ábrázolja a keresztfán. Ez utóbbira példa a Sárga Krisztus című festménye. Egy másik művén, amelynek címe tahiti nyelven Ia Orana Maria (magyarul: Üdvözlégy, Mária!) az egzotikus szigetvilág környezetébe helyezve, glóriával a fejükön látható Mária és a Kisjézus. Ezek az alkotások nincsenek kiállítva a Szépművészeti mostani tárlatán, de mindenképpen érdemes említést tennünk róluk, hiszen fontos részét képezik Gauguin életművének, s hozzájárulnak a festő világképének jobb megismeréséhez.

Egy ilyen nagyszabású kiállítást csak több évi komoly szervező munkával lehet létrehozni. A képeket a világ különböző múzeumaiból kölcsönkérni nem kis feladat. Erről a legtöbbet a kiállítás kurátora, Geskó Judit, a Szépművészeti Múzeum tudományos tanácsadója, a budapesti Monet- (2003), Van Gogh- (2006) és Cézanne-kiállítások (2012, 2021) kurátora, a francia Société Paul Cezanne alelnöke tudna mesélni.

No de térjünk rá a Gauguin korát és kortársait is bemutató, rendkívül sokszínű mostani kiállításra! Sokáig tartotta magát az a tévhit, hogy Gauguin magányos művész volt, ami persze részben igaz, hiszen a műteremben általában mindenki egyedül alkot, sőt legtöbbször a szabadban is. Olykor azonban akad példa ennek ellenkezőjére is. Renoir és Monet – családjaik kíséretében – több alkalommal is együtt mentek ki a természetbe, és a művészek egymást festették le a ligetes tájban. Ezeket a képeket 2003-ban láthattuk a szintén a Szépművészetiben rendezett Monet és barátai című tárlaton.

A mostani kiállítás remekül bemutatja Gauguin kortársait, például Émil Bernard-t vagy Van Goghot, akivel még együtt is laktak a dél-franciaországi Arles városában. Ezek a művészek hatottak egymásra, inspirálták egymást a művészi kiteljesedésben. Mindannyiuk tanítómestere volt a náluk idősebb Camille Pissarro, akinek egy mesésen szép képét láthatjuk most a tárlaton A külső sugárutak. Hóhatás címmel.

Mindenképpen meg kell említenünk még két alkotást. Az egyik Gauguin Nő Cézanne egyik csendéletével című műve,a másik Cézanne Csendélet gyümölcsöstállal című festménye. A két festő között nem igazán volt jó a viszony, és nem is értettek mindenben egyet, de az mindenképpen jelent valamit, hogy női portréjának hátterére Gauguin éppen Cézanne gyümölcseit festette rá. A kiállításon ezt olvashatjuk erről: „Arra a kérdésre, hogy a negyvenkét éves Gauguin az igen jelentős tőzsdeügynöki fizetéséből vajon miért éppen ezt a Cézanne-csendéletet vásárolta meg a gyűjteménye számára, a Csendélet gyümölcsöstállal ecsetkezelése adja meg az egyik választ. A festményen Cézanne jellegzetes, párhuzamos ecsetvonásai jelennek meg, amelyek rabul ejtették a szintetizmus felé tartó úton még analitikusan gondolkodó Gauguint, aki megvásárolta, tanulmányozta, majd a női portré háttereként festőileg is »kiaknázta« a művet. Gauguin több, a kiállításunkon is szereplő csendéletén is lemásolta és alkalmazta az aixi mester metódusát. Ezért vádolta meg később Cézanne azzal, hogy ellopta az ő »színes érzékeléseit«.”

Gauguin életrajzából tudhatjuk, hogy az 1882-es párizsi tőzsdekrach előtt tőzsdeügynökként dolgozott, és csak a szabadidejében festett. Amatőr festőként és vagyonos emberként folyamatosan gyarapította képgyűjteményét. Camille Pissarro, Edgar Degas, Paul Cézanne és mások alkotásai függtek az öt gyermeket nevelő Gauguin család párizsi polgári otthonának falain: Cézanne-tól mintegy tucatnyi mű.

„Cézanne-tól, Van Goghtól és Bernard-tól származom… micsoda ügyes imitátor vagyok!” – írta Paul Gauguin 1899-ben.

A kiállításon láthatjuk a jó barát, Émile Bernard önarcképét és egy másik festményét, amely a Madeleine a Bois d’Amour-ban címet viseli. Ezen egy fiatal lány a természet ölén megpihenve ábrándozik a szép folyóparti tájban, talán éppen Gauguinről. Amint ugyanis a kiállításon megtudhatjuk, a már jócskán középkorú, negyvenes évei felé járó festő Pont-Avenben beleszeretett Émile Bernard tizenhét éves húgába, Madeleine-be. A lány családja persze ellenezte a kapcsolatot, Gauguin pedig borzasztó fájdalmasan élte meg ezt a helyzetet.

Budapesten, a Szépművészeti Múzeum gyűjteményében is található két Gauguin-kép. Az egyik a Téli táj címet viseli. A festmény az 1879 telén tomboló hóviharnak köszönheti születését. Gauguin ekkor vázlatot készített a viharos tájról, később pedig ezt átdolgozta egy teljesebb festménnyé, amelyet az 1880-as ötödik impresszionista kiállításra szánt. A festő minden bizonnyal tanulmányozta Monet hasonló hangulatú képeit, amelyek tele vannak élettel. Gauguin téli világa azonban végletesen fagyos: a fehérrel kevert kékek és lilák a síri csendet, a hideget és a mozdulatlanságot hangsúlyozzák, nála nyoma sincs azoknak az életjeleknek, amelyek olyan megnyugtató hatást keltenek Monet művein.

Hírdetés

A budapesti gyűjteményben található másik Gauguin-kép a Fekete sertések. Ez később készült, 1891-ben. Ezt olvashatjuk róla a kiállításon: „Gauguin hajója 1891 áprilisában futott ki a marseille-i kikötőből, így ez a ’91-es budapesti mű legfrissebb tahiti festményeinek egyike. Már ezen megfigyelhető azonban a mesteri, szuggesztív színekkel ábrázolt fikció és a tárgyszerűség rejtélyes összhatása. A szalmakunyhók fölé magasodó ősi totemekből és a békésen turkáló őshonos fekete sertésekből – amelyeket majd a Noa Noa lapjaira is rárajzol – már vajmi kevés lelhető fel akkoriban a francia gyarmaton. Az inspiráció forrása tehát Gauguin számára nem az a világ, amit maga körül lát. A mű a preeurópai kultúra egyfajta rekonstrukciója, amelyben Tahiti múltja és a civilizáció elől menekülő festő álomvilága keveredik a valósággal.”

„Csend volt! Megismerkedtem egy tahiti éj csendjével. A csöndességben csupán a szívem dobogását hallottam.” (Paul Gauguin: Noa Noa, fordította Majthényi György)

A kiállítás felvonultatja Gauguin remekműveit. Ahogyan Baán László főigazgató mondta, most fő műveket is láthatunk tőle, hiszen nem csak egyetlen fő mű keletkezhet egy művészi életút során. Így van ez Gauguin esetében is. Gondoljunk csak a Tahiti nők című képére, ahol két fiatal nő ül egy ház verandáján, háttérben az óceánnal! Vagy lássunk egy másik emblematikus alkotást, amely szintén két tahiti nőt ábrázol, amint beszélgetve közelednek a kép nézője felé! Mindkettő sokat reprodukált festmény, és mindenképpen fő műveknek tekinthetők. Olyan korban születtek ezek a vásznak, amikor az úgynevezett „barbár” népeket Európa még nem igazán fedezte fel, legfeljebb csak gyarmatosította, kihasználta. Gauguin képeit ezért a kortársak eleinte nem értették, szokatlan témaválasztásait lebecsülték. Hiszen a japán művészetet, Hokuszai és mások fametszeteit is csak az 1890-es években kezdik jobban megismerni és elismerni Európában. Láthatunk is közülük néhányat a kiállításon, már csak azért is, mivel ezek a japán nyomatok – mint tudjuk – nagy hatással voltak például Van Gogh művészetére is.

Mint említettük, Gauguin kortársaitól is szép számmal szerepelnek alkotások a kiállítótermekben. Érdemes megemlítenünk ezek közül Gustave Courbet Bonjour, Monsieur Courbet (1854) című képét. Nagyszerű, hogy most eredetiben láthatjuk! Courbet nagyon fontos személy az impresszionizmus és a további, újabb művészeti stílusok kialakulása szempontjából, hiszen erős egyénisége, kőkemény realizmusa képezte az alapját a továbblépésnek. Biztatta Monet-t és a többieket, a fiatalokat, hogy jó úton járnak. Ő maga már nem változtatott a stílusán, de bátorította őket, hogy jó irányba haladnak. Amint a kiállításon megtudhatjuk, kompozícióját Courbet egy, a polgárok és a bolygó zsidó találkozását ábrázoló metszetből merítette. Az öntudatos festő könnyedén azonosult az örök vándor alakjával, hiszen annak idején a művészvilág kitaszítottjaként élt, realista szemléletmódját a korabeli kritika és a nagyközönség sem akarta elfogadni.

A tárlaton ettől a képtől nem messze találjuk Gauguin hasonló című festményét, a Bonjour, Monsieur Gauguint. Az alkotásról és készítőjéről ezt olvashatjuk: „Courbet nyomán, beleélve magát a magányos vándorként ábrázolt művész pozíciójába, mesteri parafrázist alkotott meg. Szemben az előkép diadalittas atmoszférájával, a hangulat itt merőben más: a művész szoborszerűen zártan, nehéz fapapucsban és köpenyébe burkolózva tekint a megfejthetetlen breton nőre. Találkozásuk a kerítés két oldalán egy múló pillanat, közöttük a távolság áthidalhatatlan.”

Említettük az imént Van Goghot, akivel Gauguin egy ideig együtt is lakott. Tőle egy mesésen szép képet láthatunk a kiállításon Íriszmező Arles közelében (1888) címmel. Az alkotást az amsterdami Van Gogh Múzeum adta kölcsön.

Gauguin művészete, a posztimpresszionizmus és a szimbolizmus erősen hatott a magyar művészeti életre is. A századforduló legismertebb festője Rippl-Rónai József volt, aki akkoriban Franciaországban élt, és kapcsolatba is került ottani művészekkel. Amikor sikeresen eltávolodott magyar mesterétől, Munkácsy Mihálytól, képes volt váltani, és a korszaknak megfelelő stílust kialakítani. A kiállítás végén a múzeum egy új szerzeménye látható Rippl-Rónaitól, Paul Gauguin profilból címmel. Ez a pasztell az idén került a Szépművészeti Múzeum tulajdonába. A képaláírásban azt olvashatjuk, hogy a mű keletkezésének körülményei máig homályosak. A két művész 1894-es találkozását forrás igazolja. Ám csupán feltételezhető, hogy Gauguin ez idő tájt ült modellt az akkoriban, művészi függetlenedése idején Párizsban élő magyar művésznek. Rippl-Rónai a kartonlapra vastagon húzott kontúrjaival Gauguin markáns arcélét hangsúlyozza, a festőből áradó nyers erőt ragadva meg. A homogén szürke háttérrel ugyanakkor titokzatos vízióvá transzponálja lényét.

A nagy ívű tárlaton sok minden látható még, egyebek mellett Gauguin levelei, grafikái, néhány metszete, monotípiái, a Noa Noához, verses-prózai művéhez készített illusztrációi.

Heinrich Heine: Északi kopár szirten 

Északi kopár szirten
Egy fenyő áll társtalanul.
Aludna: betakarja
A hó, mely hullva hull.

Álma egy távoli pálma,
A hazája keleti hon,
Társtalan némán gyászol
Az égető sziklafalon.

(Horváth Henrik fordítása)

Ezekben az őszi napokban csak ajánlani tudom a kedves olvasóknak a Szépművészeti Múzeum remek Gauguin-kiállítását. A tárlat 2027. február 28-áig tekinthető meg.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. november 15-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »