Emlékeztünk és emlékeztettünk

Nagyszabású, sok szemszögből vizsgálódó emlékkonferenciát tartott az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 70. évfordulója alkalmából Magyarország Pozsonyi Nagykövetsége, Magyarország Pozsonyi Katonai Attasé Hivatala, a Liszt Intézet Pozsony, valamint a pozsonyi Nemzet Emlékezetének Intézete Pozsonyban a Liszt Intézetben. A nemzetközi szintű történelmi szimpózium méltó lezárása volt annak az eseménysorozatnak, amellyel a szlovák fővárosban adóztak 1956 emlékének, tiszteletet tanúsítottak mindazoknak, akik részesei és hősei voltak a történelmi fordulatnak. Elismert hazai történészek, szakértők osztották meg kutatásaikat a közönséggel, számos új ismerettel hozzájárulva a témához.

A szimpózium két panelbeszélgetésre oszlott. Az első előadó Kiss Dávid, a Honvédelmi Minisztérium Honvédelmi Intézete és Múzeuma munkatársa részletezte mindazokat a történelmi és társadalmi körülményeket, amelyek az 1956-os forradalom kitöréséhez vezettek. Hangsúlyozta, hogy a Szovjetunió a második világháború után kolonizálni kívánta Magyarországot, rákényszeríteni saját hatalmát, a magyar társadalom többek között ezt felismerve indította el a harcot.

Branislav Kincok, a Nemzeti Emlékezet Intézetének munkatársa arról szólt, hogy a csehszlovák társadalom miként tekintett a magyar eseményekre, figyelték, nyomon követték, kissé abban is bízva, hogy ennek példájára nálunk is valamiféle változás áll be, hiszen a szövetkezetesítés sokakat érintett, a párt hatása mindenhol érzékelhető volt.

Véleménye szerint ez a téma még további kutatásokat és feldolgozásokat érdemel. Matej Medvecky katonai oldalról vizsgálta a kor történelmét.

Kifejtette, hogy az októberi történések hatására megerősítették a határvédelmet Magyarország felé, de különösebb incidensre nem került sor.

Vida Csaba és Kiss Dávid

Slavomír Michálek, a Szlovák Tudományos Akadémia munkatársa, aki a 20. századi nemzetközi kapcsolatokat és diplomáciatörténetet, valamint az ENSZ tevékenységét kutatja, azt vette górcső alá, hogy a Nyugat, illetve az Amerikai Egyesült Államok miként tekintett az 1956-os forradalomra. Magyarország ugyan elvárta volna, hogy november 4-e, a forradalom vérbe fojtása, az orosz tankok bevonulása után tőlük kap segítséget, de ez a történelemben nem először, ismét elmaradt. A nyugati rádióadók ugyan biztatták a felkelőket igazságos harcuk folytatására, de tényleges támogatásra nem számíthattak.

A segítség mindössze abban nyilvánult meg, hogy a nyugati országok és Amerika is befogadta a megtorlás elől hazájukat elhagyó menekülteket.

A szimpózium második részében Simon Attila a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója kifejezetten a felvidéki magyarság helyzetét vázolta fel a második világháború, az 1945-48 közötti jogfosztottság és hontalanság éveiben. Elmondta, hogy az eseményeket a felvidéki magyarség azért is figyelte feszülten, mert sokaknak rokonsága, családtagjai éltek Magyarországon, de azért is, mert sokan azt remélték, hogy amennyiben nálunk is változás állna be, visszakapják a szövetkezetesítés során elvett földjeiket.

Vida Csaba, Matej Medvecky, Slavomír Michálek, Branislav Kincok

Hírdetés

Amikor pedig leverték a forradalmat, több helyen fekete szalagot tűztek ki, az együttérzés tehát az emberek között megnyilvánult. Bukovszky László, aki jelenleg a Galántai Népművelési Központ igazgatója, a Nemzeti Emlékezet Intézetének egykori munkatársaként betekintést kapott azokba az anyagokba, amelyek igazolják, hogy abban az időszakban miként szervezték be a magyarság képviselőit a nemzetbiztonsági testületekbe. A kommunista párt csápjai elérték az embereket, besúgásra, környezetük megfigyelésére, feljelentgetésekre kényszerítve őket.

Neszméri Tünde, a Csemadok képviseletében a Csemadok állásfoglalását foglalta össze az 1956-os eseményekkel kapcsolatosan. Ezzel összefüggésben meg kell állapítani, hogy eltérő volt a Csemadok vezetőségének és a tagságnak az álláspontja. Felsőbb parancsra a vezetőségnek el kellett ítélni a forradalmat, a tagság viszont a józan eszét használva rokonszenvezett vele.

A forradalom leverése után több helyen tiltakozásuk jeléül nem tartották meg az évzáró gyűlést, helyi szinten egészen másként ítélték meg az eseményeket.

Neszméri Tünde elmondta azt is, hogy családjuk is érintett volt a megtorlásokban, mert kutatásai során kiderült, hogy hozzátartozójuk Neszméri Ernő a mosonmagyaróvári köztudottan tragikus sortűz egyik áldozata volt. Kuriózumként elhozta az Új Ifjúság 1956-os bekötött évfolyamát, amelyben olvasható több írás a magyarországi eseményekről, vannak köztük tiltakozások, de például közlik azt is, hogy Csehszlovákia Kommunista Pártja 90 millió koronát ítélt meg segítségként Magyarországnak, a gyári munkások túlórák felajánlásával járultak hozzá a támogatáshoz, de lisztet, cukrot, húst is küldtek Magyarországra.

Vida Csaba, Matej Medvecky, Slavomír Michálek, Branislav Kincok

Az akkori Új SZó, az Új Ifjúság és a NŐ négyoldalas külön kiadást jelentetett meg az eseményekkel foglalkozva és ezeket Lőrincz Gyula, a Csemadok akkori elnöke vitte át Magyarországra, ez a külön kiadás azonban a bekötött évfolyamba nem került be.

Végül Őexcelenciája Nicolas Suran Franciaország pozsonyi nagykövete számolt be családja 1956-tal összefüggő történetéről. A nagykövet úr tökéletes magyarsággal beszélt arról, hogy édesapja 1957-ben emigrált Nyugatra.

A harcokban ugyan nem vett részt, de mentősként kívánta segíteni a sebesülteket, igaz, ez balul sült el, mert az első mentési akcióban leesett a mentőautóról és karját törte. Majd 1957-ben egy csempész segítségével kijutott Ausztriába, ahonnan Franciaországba került, új életet kezdett és soha többé nem ment vissza Magyarországra. Sajnálattal közölte, hogy a franciaországi magyarok között nincs összetartás, a másod-, harmadgenerációs gyerekek már nem beszélnek magyarul.

Vida Csaba, Simon Attila, Nicolas Suran, Bukovszky László, Neszméri Tünde

A rendezvény végén Vida Csaba, Magyarország Pozsonyi Nagykövetségének katonai attaséja, alezredes , aki az egész rendezvényt moderálta, bemutatva az előadókat, ismertetve életpályájukat, munkásságukat, a zárszóban annak az elvárásnak adott hangot, hogy a két nemzet több mint ezeréves együttélésében ugyan voltak törések, mégis arra kell törekedni, hogy megőrizzük a jószomszédi viszonyt, egymás megbecsülését, közös történelmi gyökereink, valamint közös kulturális örökségünk mindannyiunkat gazdagító értékeit.

A szerző felvételei

BM/Felvidék.ma


Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »