Miért nem támogatom már az Isztambuli Egyezményt?

Miért nem támogatom már az Isztambuli Egyezményt?

Korábban támogattam az Isztambuli Egyezmény magyarországi ratifikációját. Úgy gondoltam, ha ezzel növelhetjük a nők biztonságát, akkor érdemes vállalni a nemzetközi kötelezettségeket.

Azóta azonban alaposabban megvizsgáltam az egyezményt, és megváltozott a véleményem.

Ma már nem támogatom a ratifikációját. Elmondom, miért.

Az első aggályom az oktatással kapcsolatos.

Az egyezmény 14. cikke előirányozza a nemi sztereotípiáktól mentes szerepek oktatását.

A kölcsönös tiszteletre és az erőszakmentességre természetesen tanítani kell a gyermekeket. De attól tartok, hogy a sztereotípiák lebontásának szándéka egyes oktatási programokban az apa- és anyaszerepek megkérdőjelezéséhez vezethet.

Az egyezmény ezt nem írja elő. A kockázatot mégis fontosnak tartom.

Szerintem a gyermekek életkorát és a szülők nevelési jogait elsődleges szempontként kell kezelni.

A második aggályom a menedékjogot érinti.

A 60. cikk szerint a nőkkel szembeni nemi alapú erőszak üldözésnek minősülhet, és menedékjogi védelem alapjául szolgálhat.

Ennek humanitárius indokát megértem. Vannak országok, ahol a nőket súlyos erőszak fenyegeti.

De milyen hatással lehet ez a bevándorlásra és a későbbi családegyesítésekre?

Az egyezmény nem biztosít automatikus menedékjogot vagy családegyesítést, és nincs bizonyítékom arra, hogy tömeges bevándorlást okozna. Mégis fontosnak tartom a következmények vizsgálatát és a megfelelő garanciákat.

A harmadik aggályom a GREVIO ellenőrző testülettel kapcsolatos.

A GREVIO több országot, köztük Dániát, Finnországot és Hollandiát is bírálta a nemi szempontból semleges erőszakellenes szakpolitikájuk miatt.

Hírdetés

A testület szerint a nőket érő erőszak sajátos társadalmi hátterét külön kell figyelembe venni.

Én azonban vitatom, hogy a mai nyugati társadalmakban a párkapcsolati erőszakot elsősorban a nők strukturális elnyomásával kellene magyarázni.

Az erőszaknak számos oka lehet: gyermekkori traumák, függőségek, féltékenység, birtoklási vágy vagy súlyos párkapcsolati konfliktusok.

És nem kizárólag a férfiak követnek el erőszakot.

John Archer 2000-ben publikált, 82 kutatást feldolgozó metaanalízisében a nők valamivel gyakrabban számoltak be fizikai agresszív cselekmények elkövetéséről. Ugyanakkor a férfiak nagyobb valószínűséggel okoztak sérülést.

Magyarországon az Országos Kriminológiai Intézet 2005-ben megjelent kutatása más képet mutatott: a vizsgált büntetőügyekben jóval több női sértett szerepelt.

A két eredmény azonban nem hasonlítható össze közvetlenül, mert eltérő módszerekkel születtek.

Számomra mindez azt jelzi, hogy a párkapcsolati erőszakot nem szabad egyetlen társadalomelmélettel magyarázni.

A női áldozatok sajátos veszélyeztetettségét komolyan kell venni. De ugyanilyen fontosnak tartom a férfi áldozatok védelmét is.

Végül van egy negyedik szempontom.

Magyarországon már ma is büntetendő a kapcsolati és a szexuális erőszak. Létezik távoltartás, és működik állami áldozatsegítő rendszer.

Az Európai Unió 2024-ben új irányelvet is elfogadott a nőkkel szembeni és a kapcsolati erőszak elleni fellépésről.

Ez nem jelenti azt, hogy minden problémát megoldottunk. A jogalkalmazásban és az áldozatsegítésben továbbra is lehetnek hiányosságok.

De felteszem a kérdést: ezek kijavításához feltétlenül szükséges az Isztambuli Egyezmény ratifikációja?

Én ma már úgy gondolom, hogy nem.

Továbbra is fontosnak tartom a nők, a férfiak és a gyermekek védelmét. Olyan rendszert szeretnék, amelyben minden bántalmazott ember megfelelő segítséget kap, nemétől függetlenül.

Ezért változott meg a véleményem.

Nem az erőszak elleni küzdelemtől fordultam el. Hanem arra jutottam, hogy annak céljait Magyarország a ratifikáció nélkül is követheti.

Te hogyan látod? Szükség van az Isztambuli Egyezmény ratifikációjára? Vagy több kárt okozna a társadalomnak, mint hasznot?


Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »