A gyászolók és a környezetükben élők közötti kommunikációt, valamint a nehéz helyzetekben való helyes jelenlétet segíti Babai-Szénégető Adrienn Gyász-illemtan című könyve. A mentálhigiénés szakember, gyászkísérő az InfoRádióban nyilatkozott.
Babai-Szénégető Adrienn elmondta: azok gyászolnak jól, akik az életüket egy igényes önismeretben, viszonylag odafigyelően élik. Nekik nem egy belekeseredett, életet megtörő esemény lesz utólag az a gyász, ami érte őket, hanem abból továbblépve – bár a gyászukat életük végéig hordozva – tudnak élni egy örömteli és jól berendezett, normális életet.
„Én azt gondolom, hogy
minden ember pótolhatatlan, de egy szeretett társ, egy gyermek elvesztése nagyon-nagyon súlyos veszteség tud lenni, ám adott esetben a szülő, nagyszülő elvesztése is lehet pontosan ilyen súlyú egy-egy ember életében”
– hangsúlyozta. Hozzátette: ahogy egy élő hozzátartozónkkal is hullámzó a kapcsolatunk, ugyanúgy vagyunk a múltbeli emlékkel, veszteséggel is. Életünk végéig valamilyen szempontból változik a hozzá való viszonyunk.
A gyászkísérő arról is szót ejtett, hogy egy könyvből, szakirodalomból mit lehet megtanulni.
„ Nagyon kevés támpontunk van a gyászról, többségünket úgy engedtek el a szüleink a nagyvilágba, hogy nem nagyon beszéltünk gyászról, halálról. Ezért a gyászkönyveknek egy kicsit kitüntetett szerepe van mondjuk az önfejlesztő könyvekhez képest, mert rengeteg olyan információt lehet belőlük megtudni, amelyhez másképpen nem jutnánk hozzá. Magukat a készségeket nem tudja nekünk megadni egy gyászról szóló könyv, viszont olyan információkat, amiket nagyon jól tudunk használni, például egy ilyen felszínes kommunikációban, mint amiről én írtam, arra nagyon jól használható” – fogalmazott.
A szakember szerint óhatatlan, hogy folyamatosan újrajátszunk dolgokat az elhunyttal kapcsolatban, de a rágódás ennek már a másik vége, odáig érdemes nem eljutni. Ha mégis ezen kapná magát a gyászoló, akkor bizonyos technikákkal vagy emberek segítségével kicsit ki kell húznia magát. Az olyan kérdéseket, mint a „Miért éppen így?”, „Miért éppen most?”, ”Miért nem én?”, mindenki végiggondolja, de aztán rájön, hogy nem élet-halál ura, nem lett volna ezekre semmilyen ráhatása, így el tudja engedni ezeket.
„Amiben viszont nem tudunk továbblépni, vagy úgymond elengedni, az a szeretett személyünk elvesztése. Ma már a nemzetközi pszichológia vagy gyászkísérés művelői nem használnak ilyen szavakat, hogy elengedjük az elvesztett szerettünket, vagy lezárunk egy ilyen kapcsolatot, mert egyáltalán nem zárjuk le”
– fogalmazott.
Kiemelte: az egészséges, vagy jobbféle útja a gyásznak az, hogy úgy rendezzük be az életünket, hogy az elvesztett szerettünknek ott megvan a maga helye, megvan az, hogy hogyan kapcsolódunk hozzá.
„Ha a temetőbe szeretek kijárni évente kétszer, akkor az, hogyha egy alapítványt teremtek az ő tiszteletére, akkor az, hogyha a gyermekeimben látom megtestesülni és továbbmenni mondjuk az ő apjuk, anyjuk, nagyapjuk, nagyanyjuk emlékét és alkotását, akkor az. Tehát
keresek egy értelmet az ő számára az én életemben. Ezzel körbefonom őt, és beillesztem a saját jelenlegi életembe, amivel életem végéig őbelőle táplálkozhatom, és ő fontos alkotóeleme lesz az életemnek”
– mondta.
Abban sem vagyunk feltétlenül járatosak, hogy miként lehet egy gyászolónak segíteni. Babai-Szénégető Adrienn szerint részben úgy érdemes erre a helyzetre tekinteni, mint ahogy egy gyermek születésekor viselkednénk.
„A halál és a veszteség természetes jelensége az életnek, akárcsak a születés. Tehát amikor egy ismerősünk szül, akkor viszünk ajándékba pelenkát, vagy viszünk komatálat, főzünk húslevest, segítünk mondjuk gyógyszertárból beszerezni a szükséges dolgokat, vagy vigyázhatunk a nagyobb gyermekeire. A lényeg, hogy megtaláljuk azokat a segítő formákat, ami jól esne a másiknak. Ez nagyon hasonló akkor, hogyha egy gyászoló van a környezetünkben. Ugyanannyira szüksége van neki is a mindennapi dolgaiban való besegítésnek, hogyha egy számára nagyon fontos embert vesztett el. Lenyírjam a füvet? Megyek a boltba, hozzak neked valamit? Sütöttem sütit, viszek át neked pár szeletet. De ettől függetlenül a másik fogja tudni, miben tudunk a legjobban segíteni. Ezért ha meg tudjuk kérdezni, akkor kérdezzük meg. Mert lehet, hogy azt fogja mondani, hogy köszönöm, most nem akarok beszélni róla, de az is lehet, hogy jól jönne neki egy kis társaság” – fejtette ki.
Tehát mondjuk felajánlhatjuk, hogy nyugodtan hívjon föl bennünket, hogyha társaságra van igénye. De
ne úgy tekintsünk rá, mint mondjuk egy beteg emberre:
hogyha korábban voltak közös programjaink, konditerembe jártunk vagy kávézni, ezek továbbra is legyenek felkínálva számára, ne záródjon ki automatikusan a társaságunkból.
A cikk Rozgonyi Ádám interjúja alapján készült.
Forrás:infostart.hu
Tovább a cikkre »
