Paule Amblard (1963) francia művészettörténész, a középkori ikonográfia és keresztény szimbolizmus kiemelkedő képviselője. Megjelent művei többek között: A belső zarándoklat (Albin Michel, 2017) és A Notre-Dame gyermekei (Salvator, 2021). A lélek otthona című könyvét a Sarutlan Kármelita Nővérek adták ki; fordította Havas Petra.
A reklámszakmában grafikusként dolgozó Marionnál egy orvosi vizsgálat rosszindulatú daganatos betegséget állapít meg. Megműtik, hosszas kórházi kezelésre szorul. Nála négy évvel fiatalabb húga, Rose művészettörténész. A nővérek természete, akárcsak az Ószövetségben Ézsaué és Jákobé, élesen különbözik egymástól, mintha nem is lennének testvérek: Marion hedonista, „mindent akar az élettől”; Rose viszont zárkózott, meditatív alkat; teljesen leköti hivatása, a középkori művészettörténet és irodalom tanulmányozása. Munkájától azt reméli, hogy kielégül vágya a „Láthatatlan” iránt. A nővérek eltávolodtak egymástól, nincs igazán mondanivalójuk egymás számára.
Kapcsolatuk mélyponton van, amikor Marion megbetegszik. Rose mindennap meglátogatja. A váratlanul felbukkanó halálveszély, annak egészen komoly realitása, hogy a közeljövőben végleg elveszítheti a nővérét, feléleszti benne a már csak pislákoló testvéri szeretetet – talán még nem késő rendezni kapcsolatukat.
Marion vallásilag közömbös, nem foglalkoztatja Isten létezésének a kérdése. Rose hívő, de éppen bizonytalan időszakot él át. A misztikus költészet talán legnagyobbjának, Keresztes Szent Jánosnak a költeményeit olvassa. „A nagy misztikus versei tápláltak az éjszakában, amelyen átmentem. Ami általában előre vitt, az kiszáradt. Munkámat már nem táplálta az az inspiráció, amelyben gyönyörködtem, és csodálkoztam, hogy mindig velem van, támogat és tovább vezet. A szívem kiszáradt. A billentyűzetem néma lett.” Rose ebben a lelkiállapotban kapja a telefonhívást anyjuktól, hogy a nővérét megoperálták.
„A kórházban töltött napok kitöltötték az életemben keletkezett űrt.” Marion fizikailag szenved, Rose lelkileg. Ami összeköti őket, az a szenvedés. Nővére kérdésére a húga megmutatja, mit olvas. Marion tényként szögezi le, hogy az éjszaka mindig sötét. Rose azonban megvilágítja: Keresztes Szent János éjszakája „belső éjszaka. Sűrű ködben van, és úgy érzi, hogy semmit sem tud, hogy megrekedt (…) De Keresztes Szent János rájött: hogyan ne merüljön el ebben a sötétségben.”
„Tudom, hogy forrás fakad titkosan
Bár éjszaka van
Ez örök forrás rejtőzik szemünktől
Barlangnak sűrű mélységéből tör föl
Bár éjszaka van…
Ím e sötétben látja a teremtmény
Hogy oltsa szomját vizét fölkeresvén
Bár éjszaka van
Azt az eleven forrást, mire vágyom
Az élet kenyerében megtalálom
Bár éjszaka van.”
A Keresztes Szent Jánosról korábban soha nem halló, magatehetetlen Marion azonban nem ismer „semmilyen forrást (…) Az egyetlen, amiben biztos vagyok, az a kemoterápia, az émelygés (…) Lehet, hogy holnap meghalok, és nem látok semmit (…) A fények számomra nem léteznek.”
Marion kérése húgához, hogy olyan történeteket hozzon neki, amiket megért, „ne pedig elvont és elérhetetlen misztikus dolgokat”.
A nővérek tehát nem csupán a betegséggel, de annak különleges súlyosságából következően a halál fenyegető közelségével is kénytelenek szembenézni. Ebben a végletes krízishelyzetben javasolja a középkori irodalomban és művészetben elmélyült Rose, hogy kezdjék el együtt olvasni Guillaume de Digulleville (1295–1358 előtt) középkori ciszterci szerzetes Az emberi élet zarándoklata című allegorikus művét, amely egy zarándok (az emberi lélek vagy a hívő keresztény) útját beszéli el a földi életben.
A szerző a tükörben megpillantja a mennyei Jeruzsálemet. Ez arra ösztönzi, hogy útra keljen. Az út során a zarándok különféle megszemélyesített erényekkel és bűnökkel, kísértésekkel találkozik (például a büszkeséggel, a világ hiúságaival, de segítőként jelenik meg a Kegyelem is). A könyv azt mutatja be, hogyan vív örök küzdelmet a keresztény lélek a bűn csábítása és az üdvösség elérése között. Közben felvillan előtte az is, hogy mi történik a halál után, hogyan szabadul fel a lélek és hogyan indul el a fényesség, a mennyei szférák felé. Marion és Rose együtt teszik meg az utat, és minden egyes oldalon gyógyító ösvényt fedeznek fel.
A betegség lehetővé teszi Marion számára a változást, de Rose is úgy érzi, hogy „ebben a szobában sokat kaptam tőled”. Mindketten jobbak és többek lesznek, és ez még akkor is így van, ha Marion bevallja: „De én soha nem próbáltam fejlődni. Mindig napról napra éltem anélkül, hogy aggódtam volna a túlvilági élet miatt, amiben nem hiszek. Tudod, ez soha nem érdekelt.” Húga szerint azonban „soha nem késő, hogy felébresszük a lelkiismeretünket, és meggyőződjünk arról, hogy tetteink és szavaink helyesek, akár hit nélkül”.
Digulleville könyve tele van gyönyörű miniatúrákkal. Az egyik képen a zarándok nagyon boldognak látszik Mihály arkangyal mellett. Éppen bocsánatot kér egy csodálatos imában: „Isten angyala, fényedben térdelek, hiszem, hogy mindazt, amit a Lelkiismeret hölgye mondott, elkövettem. De szépen kérlek, vizsgáld meg a másik oldalamat is, amelyik a szavakon és a tényeken túl van. Hiányzott belőlem az önuralom, de a lelkemről sosem feledkeztem meg.”
A miniatúrában az Irgalmat egy női alak jelképezi. Ő így szólítja meg a mennyei seregek vezérét: „Arkangyal, nem akarom megváltoztatni ennek a léleknek a sorsát, de vedd figyelembe, hogy a földi út veszélyes. Nincs olyan ember, aki életében legalább egyszer ne tért volna le az ösvényről, kivéve azt, aki egykor hajlandó volt leszállni a trónjáról, hogy megmentse az emberiséget. Egészen a pokolig ment. Az Úr akaratát kell követned, aki mindig szeretett minket. Légy olyan, mint az Urad, légy könyörületes.”
Rose mindvégig ott volt a kórházi kezelés alatt nővére mellett: „Tanú voltam. Tehetetlenül, de jelen voltam. Átéreztem a beteg magányát és elhagyatottságát, akinek teste gyenge volt és fájdalmakkal küzdött, miközben semmit sem tehettem érte. A betegség izzó kohójában újjászületünk. A betegség által esélyt kapunk a szeretetre. Tudom, ahogy a nővérem is, hogy ez még a halálnál is erősebb. Egyaránt szerettem a szenvedő, a kortizol által megkínzott, a nyűgös és az újjászülető Mariont. Ennek a szeretetnek a lángja nem hunyt ki.”
A kórház végül hazaküldte Mariont, anélkül, hogy valódi javulás következett volna be az állapotában. A betegség többször elmúlt és kiújult. Bár Marion teste végzetesen megsérült, visszatért a hétköznapi életébe, munkájához és a macskájához. „Nem lett sem több, sem kevesebb, önmaga maradt, mégis megváltozott. Az élet őt is ugyanúgy sodorta, egyszer fent, másszor lent, de úgy döntött, hogy elfogadja. Talán már ő is egyetért, hogy az életünk nem ér véget a halál pillanatában… megértette, hogy a lelkiismeret nélküli élet sokszor rideg és terméketlen lehet. Nem tudom, hogy hívő lett-e. Csak annyit tudok, hogy milyen ember, és ez éppen elég.” Nem sokkal a kórházból történt távozása után Marion azt mondta: „A kórházi időszak életem egyik legszebb emléke.”
Guillaume de Digulleville így fejezi be látomásos regényét: „Néztem, ahogy az angyal felemelkedett az égbe. Hirtelen fényesség támadt. Reggel lett. Újra az ágyamban voltam. Az álom elhalványult. Örömteli szívvel keltem fel, és folytattam az életem, emlékezetemben őrizve a hosszú utazást, amelyet megtettem. Értsétek meg, ahogy én is rájöttem, hogy a halál valójában születés, amely utat nyit egy új élet kezdete felé… Engedjétek, hogy az isteni mag növekedjen bennetek.”
Paule Amblard: A lélek otthona
Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék 2026
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
