Jöjjetek hozzám! Gondolatok a hit továbbadásáról a korszakváltás idején – ezzel a címmel jelent meg a Hittani Dikasztérium október 22-én közzétett dokumentuma. A szerzetesi iroda Vigilate csoportjával együttműködésben három részes sorozatot indítunk. A második részben Hotobágyi T. Cirill pannonhalmi főapát a vatikáni dokumentum szerzetesi aspektusát mutatja be.
A dokumentum egy általános tapasztalatból indul ki: a keresztény hit továbbadása már nem olyan egyértelműen természetes velejárója az életnek, mint korábban. A családi hagyományok, az egyházi intézményekhez tartozás és a vallási szokások továbbélése önmagában egyre kevésbé biztosítja, hogy az új nemzedékek személyesen is magukévá tegyék a hitet. A Hittani Dikasztérium Venite ad me – Jöjjetek hozzám! Gondolatok a hit továbbadásáról a korszakváltás idején című dokumentuma ebben a társadalmi helyzetben keresi az evangélium továbbadásának útjait.
A szerzetességet is ebben a tágabb összefüggésben helyezi el. Igaz, nem szentel neki külön fejezetet, és nem készít feladatsort a különböző rendek számára. Ugyanakkor közvetlen kijelentései és a keresztény közösségekről szóló tanítása alapján világosan kirajzolódik a megszentelt élet jelentősége:
Fontos azonban megkülönböztetni, mi az, amit kifejezetten rólunk mond a dokumentum, és mi az, amit általános tanításából alkalmazhatunk önmagunkra.
A dokumentum középpontjában a Krisztussal való találkozás áll.
A hit továbbadását olyan eseményként mutatja be, amely az ember egész életét érinti. A keresztény tanítás megismerése személyes megszólítottság és tapasztalattal révén lehetséges. Ezért kap központi szerepet a kérügma, a keresztény örömhír meghirdetése:
„Jézus Krisztus szeret téged; életét adta azért, hogy üdvözítsen; és most mindennap veled van, hogy megvilágosítson, megerősítsen és megszabadítson.” (75. pont)
Ez a küldetés Isten egész népét érinti. A szerzetesség sajátos hozzájárulása is ebből érthető meg: életének és szolgálatának azt kell elősegítenie, hogy az emberek számára megtapasztalhatóvá váljon Isten szeretete. A dokumentum szerint
A szerzetesi élet első tanúságtétele az örömmel megélt elköteleződés. A 95. pont az életszentség hitátadó erejéről beszél, és Ferenc pápát idézve közvetlenül megszólítja a megszentelt életet élőket:
Ez a kijelentés magát az életformát helyezi a tanúságtétel összefüggésébe. Annak, hogy valaki tartósan Krisztusra építi életét, és ebben örömöt, értelmet, emberi kiteljesedést talál, másokat megszólító ereje lehet. Ugyanez a pont Assisi Szent Ferencre és Kalkuttai Szent Teréz anyára emlékeztet, majd hangsúlyozza: semmi sem teszi hitelesebbé az Egyházat a hit továbbadásában, mint tagjainak életszentsége.
A dokumentum tehát elismeri az életmód tanúságtevő jelentőségét. A szerzetesi fogadalmak evangelizáló értelmét azonban nem bontja ki külön: nem ad részletes tanítást a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség jel szerepéről korunkban.
A közösségi élet minősége maga is utat nyithat a hithez.
A keresztény közösségekről szóló fejezet első és leglényegesebb szempontként nevezi meg a közösség tagjai együttélésének minőségét. Ennek az őszinte testvéri szeretetet, az egymásról való gondoskodást, a nagylelkű nyitottságot, az örömöt és az ünneplést kell tükröznie:
„E tulajdonságok jellemzik azt a befogadó és vendégszerető közösséget, amely e korszakváltás idején is képes felkelteni mások figyelmét, és a keresztény hit megtapasztalása felé vonzani őket.” (87. pont)
Ez minden keresztény közösséghez szóló tanítás, de különösen is érinti a közösségben élő szerzeteseket.
A szerzetesi közösség így a keresztény élet megtapasztalásának helye lehet.
A szemlélődők imádságát a dokumentum kifejezetten a hit továbbadását szolgáló küldetésként ismeri el.
A 143. pont megfogalmazása egyértelmű: „a szemlélődő életet élők imádsággal és közbenjárással táplálják a hit tüzét, hiszen a Szentlélek működése nélkül minden erőfeszítésünk hiábavaló.”
A szemlélődő szerzetes imádságával és közbenjárásával hordozza az Egyház evangelizáló küldetését. Ennek alapja az a meggyőződés, hogy a hit ébredése Isten ajándéka, és minden emberi erőfeszítés a Szentlélek támogatására szorul.
A szemlélődők szolgálata pedig az egész Egyház számára fontos lelki dimenziót teszi láthatóvá.
A monasztikus hagyomány lelki öröksége mások hitbeli növekedését segítheti.
A bencéseket a dokumentum név szerint nem említi. Megjelenik azonban benne a lectio divina ősi hagyománya: a 88. pont ennek alkalmazását ajánlja az Ige meghallgatására, megosztására és imára összegyűlő csoportoknak. A lelki barátság jelentőségéről szóló 89. pont jegyzete pedig Rieveaulx-i Szent Elréd művére hivatkozik.
A liturgiáról szóló tanítás ugyancsak fontos kapcsolódást kínál. A liturgia „elsősorban hittapasztalat, még mielőtt tanítás lenne” (90. pont): az ember szavak, gesztusok, a csend és a szimbólumok révén részesedik Krisztus misztériumában.
Ennek konkrét alkalmai nem csak a lelkigyakorlatok, hanem a monostori életbe való időleges bekapcsolódás is (németországi gyakorlat: Kloster auf Zeit), amikor az érdeklődő részt vehet a közösség mindennapi életében. Ezek a lehetőségek a keresők, főleg a fiatalok számára is utat nyithatnak a hit személyesebb megismeréséhez és a Krisztussal való találkozáshoz. A dokumentum nem külön szerzetesi feladatként sorolja fel ezeket; általános tanításának gyakorlati alkalmazásairól van szó. Ugyanakkor hangsúlyozza a liturgikus nyelvbe való bevezetés szükségességét is. A gazdag hagyomány akkor segíti a hit továbbadását, ha az érkező ember hozzáférhet a liturgia értelméhez.
A népi vallásosság ápolása további kapcsolódási pontot kínál. A dokumentum a népi jámborságot a hit továbbadásának fontos eszközeként mutatja be, amelynek értékeit támogatni, egyes vonásait pedig érlelni és gazdagítani kell (111–112. pont).
E tanítás szerzetesi alkalmazásaként a rendek által gondozott kegyhelyek, a zarándokok fogadása és kísérése olyan találkozási lehetőséget teremt, amelyek a rendszeres egyházi élettől távolabb állókat is megszólítják. A dokumentum ezt nem kifejezetten a szerzetesség feladataként nevezi meg, de gondolatmenetéből következik, hogy e szolgálat a személyes hit elmélyülését és a keresők Krisztushoz vezetését is segítheti.
Az aktív rendek nevelő és gondozó munkája a szeretet tanúságtételeként közvetítheti a hitet.
A 120–121. pont a katolikus iskolák, egyetemek és szeretetszolgálat intézményei jelentőségét tárgyalja. Az iskolák szakmai jellegű szolgálatáról megállapítja, hogy ez alkalmas Krisztus szeretetének továbbadására, majd hozzáteszi:
„Az ilyen intézmények ugyanis a szellemi és az anyagi segítségben megnyilvánuló szeretet szinte áttetsző tanúságtételét kínálhatják.” (121. pont)
A tanító- és betegápoló rendeket itt nem nevezi meg külön. Tanítása azonban munkájukra is vonatkozik.
A 95. pont ezt a szakmai felelősség oldaláról is megerősíti: a munkájából élő keresztényt arra hívja, hogy „becsületesen és hozzáértéssel” dolgozzon testvérei szolgálatában.
Napjainkban a szerzetesség küldetését, világi munkatársakkal együttműködésben tölti be.
A dokumentum ezt a kapcsolatot külön nem tárgyalja; ez a szerzetesi intézmények mai működése felől nézve hiányosságnak tekinthető. A világi munkatársakkal való együttműködés tanúságtevő jelentősége azonban a szöveg elveiből következik. Az intézmények működéséről, a közösségi kapcsolatok minőségéről és a karizmák elismeréséről szóló tanítása ide is alkalmazható. A 105. pont Isten egész népében jelen lévő ajándékok felismerését és támogatását sürgeti, a szinodalitás szellemében.
Az intézmény keresztény hitelességét alakítja a vezetés módja, a kölcsönös meghallgatás és a felelősségvállalás is.
A szerzetesség történelmi tapasztalata kreatív válaszokra bátorít a jelenben.
A 118. pont az ír szerzetességet, a domonkos és ferences rendet, valamint Avilai Szent Terézt és Loyolai Szent Ignácot idézi fel. Ezek a példák azt mutatják, hogy a szerzetesi hagyományok jelentős szerepet játszottak olyan korszakokban, amikor a hit továbbadásának korábbi keretei megrendültek. Az ír szerzetesség őrizte és elmélyítette a hit megértését, miközben új evangelizációs formákat teremtett. A koldulórendek a radikális szegénységet, a prédikációt és a teológiai tanítást kapcsolták össze.
A Venite ad me ehhez nem kész programot kínál, hanem alapvető irányt: Krisztus szeretetét kell megtapasztalhatóvá tenni. A szerzetesek ezt örömmel megélt elköteleződésükkel, imádságukkal, közösségeikkel és hozzáértő szolgálatukkal segíthetik.
E történelmi példák ma is bátorítják a szerzetesközösségeket, hogy merjenek új utakat keresni, és kreatívan alakítsanak ki, próbáljanak ki új lelkipásztori módszereket. A saját karizmájukhoz való hűség abban is megmutatkozik, hogy korábban járatlan utakon viszik közel az evangéliumot az emberekhez. Ne féljenek a kísérletezéstől:
a közös megkülönböztetés, a tapasztalatok őszinte értékelése és a szükséges változtatások vállalása teret nyithat a Lélek meglepetéseinek.
E küldetés tömör megfogalmazását adja a dokumentum Szent Alberto Hurtadótól idézett mondata: „Az evangélium […] inkább példa, mint lecke. Olyan üzenet, amely teljesen megélt életté válik.” (82. pont)
Végül a dokumentum értékei mellett érdemes rámutatni egy hiányosságára is, amely a szerzetesség küldetésének értelmezését is érinti.
A Venite ad me fontos belső megújulási feladatokat nevez meg, de a hit továbbadásának válságát elsősorban a szekularizáció, a megváltozott kulturális környezet és az elégtelen lelkipásztori közvetítés összefüggésében értelmezi. Kevésbé vizsgálja, hogyan válhat maga az egyházi működés a hit befogadásának akadályává. Saját, tanúságtételre épülő szemléletéből következne annak részletesebb feltárása is, hogy az Egyházon belüli visszaélések, igazságtalanságok és hiteltelen gyakorlatok miként rombolják a bizalmat, és milyen megtérésre, felelősségvállalásra, és reformokra lenne szükség ezek meghaladásához.
Ez a hiány a szerzetesség szerepének bemutatásában is érzékelhető. A dokumentum az örömmel megélt elköteleződés, az imádság, a testvéri közösség és a szolgáló szeretet hitátadó erejét hangsúlyozza. E tanúságtétel súlyát azonban akkor mérjük fel igazán, ha számot vetünk azzal is, mi történik akkor, amikor a szerzetesi élet gyakorlata ellentmond a hirdetett evangéliumnak.
A szerzetesség evangelizáló küldetéséről szóló gondolkodáshoz ezért a személyes és közösségi önvizsgálatnak, a felelősség vállalásának, a jóvátételnek, valamint az átlátható és számonkérhető működés kialakításának is hozzá kell tartoznia. Ezek nélkül az élet és a szolgálat tanúsága éppen ott veszítheti el meggyőző erejét, ahol a dokumentum a hit továbbadásának egyik legfontosabb lehetőségét látja.
Fotó: Merényi Zita (archív)
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
