November 7-én délután (magyar idő szerint 20.15-kor) a Szentatya, miután találkozott az Ágoston-rend tagjaival, gépkocsival a montevideói Guadalupei Szűzanya-plébániára indult, hogy találkozzon a Casavalle városnegyedben élő emberekkel.
Útközben rövid időre megállt a Jacinto Vera Papi Otthonnál, hogy köszöntse az ott lakó papokat. Miután megérkezett a plébániára, Daniel Fernando Sturla Berhouet bíboros, montevideói érsek kíséretében gyalog felkeresett néhány nemrég épült lakóházat, amelyek a plébánia támogatásával készültek a leginkább rászoruló családok számára. Köszöntötte az udvaron rá várakozó családokat.
A találkozó helyszínén a moderátor bevezetője, a montevideói bíboros érsek köszöntője és a Guadalupei Szűzanya-plébánia plébánosának, Pablo Coimbra atyának az üdvözlő szavai után a jelenlévőknek videót vetítettek le Casavalle társadalmi valóságáról. Ezután a Plácido Ellauri városnegyed közösségének egyik képviselője, a Marconi városnegyedből egy fiatal édesanya, valamint a Jubilar San Juan Pablo II középiskola egy volt diákja tett tanúságot. A találkozón mintegy tizenkétezren voltak jelen.
XIV. Leó pápa a tanúságtételek után mondta el köszöntőbeszédét, melyben az irgalmas szamaritánus példabeszédéből kiindulva arra buzdított, hogy ne maradjunk közömbösek a körülöttünk élők szenvedése, szegénysége és kiszolgáltatottsága láttán. Hangsúlyozta, hogy az egyháznak, a civil társadalomnak és az államnak együtt kell munkálkodnia a közjóért, egy olyan közösség építésén kell fáradoznia, amelyben senki sincs kirekesztve. Arra hívott mindenkit, hogy az irgalmas szamaritánus példáját követve vállaljon felelősséget embertársaiért.
A találkozó után bement a plébániaépületbe, hogy távozása előtt köszöntse a szerzetesnővéreket és az időseket, majd az Uruguayi Katolikus Egyetemre utazott.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, szép estét kívánok!
Nagy öröm számomra, hogy meglátogathatom ezt a plébániát, járhatok e városrész utcáin, és megismerhetem azokat a létesítményeket, amelyek oly sok erőfeszítés árán felépültek.
Köszönöm Daniel Sturla bíborosnak, Montevideo érsekének, Pablo Coimbra atyának, e közösség plébánosának, valamint Carmen Albana Sanz asszonynak az üdvözlő szavakat; mindnyájatoknak pedig, hogy ma itt vagytok, és nagy lelkesedéssel készítettétek elő ezt a találkozót. Külön is szeretnék köszönetet mondani azoknak, akik tanúságot tettek, megnyitották szívüket, hogy megosszák velünk az élet, a hit és a remény győzelmét: Angélicának, Alannak és Katherine-nek.
Ez a plébánia a Guadalupei Szűzanya tiszteletére van szentelve, akit elődeim „Latin-Amerika védőszentjének” és „Amerika császárnőjének” nyilvánítottak. Mennyei Édesanyánk szeretetteljes jelenléte ezen a kontinensen arra hív bennünket, hogy nézzünk a bennünket körülvevő valóságtól messzebbre, lássunk túl a határokon, és tekintetünket fölemelve nyissuk meg szívünket az örök valóságok előtt. Mária arra is tanít bennünket, hogy tegyük meg, amit Fia, Jézus mond nekünk (vö. Jn 2,5); s éppen
Ebben a plébániai közösségben több olyan programot is megvalósítottak, amelynek keretében szűkös anyagi körülmények között élő családok számára építettek lakóházakat. Örülök, hogy a Papal Foundation jótevőinek közreműködésével én is hozzájárulhattam ehhez a szép kezdeményezéshez; őszintén köszönöm nagylelkűségüket.
Szeretnék megosztani veletek egy történetet, amelyet Jézus mondott el tanítványainak – bizonyára ismeritek –, mégpedig az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédet (vö. Lk 10,29–37). Ebben arról hallunk, hogy egy ember „rablók kezébe került. Ezek kifosztották, véresre verték, és félholtan otthagyták” (Lk 10,30). Ez rendkívül fájdalmas és igazságtalan volt. Az úton haladó embert ért szörnyű támadáshoz ráadásul az a fájdalom is társult, amelyet azoknak a közömbössége okozott, akik látták ugyan, hogy segítségre szorul, mégis elmentek mellette (vö. Lk 10,31–32). A történet azonban nem ér itt véget: az elbeszélésben felragyog a remény fénye. Egy szamaritánus, amikor meglátta azt az embert, megesett rajta a szíve, odament hozzá, bekötözte sebeit, elvitte egy fogadóba, és biztosította a gondozásához és felépüléséhez szükséges anyagiakat (vö. Lk 10,33–35).
Kedves testvéreim! Ezt a történetet ma is sokszor viszontláthatjuk abban a számos esetben, amikor a közbiztonság hiánya és az erőszak sajnálatos módon veszélyezteti városrészeink békéjét, sőt szeretteink életét is, a társadalom pedig oly gyakran közömbösséggel válaszol ezekre. Ugyanakkor a másik oldalt is láthatjuk: számos intézmény és jószívű ember tevékenységét, akik előmozdítják a békét, és kézzelfogható segítséget nyújtanak az embereknek szükségleteik kielégítéséhez. Ragyogó példa erre Cacho atya másokért odaadott élete: hidakat tudott építeni, falakat lebontani és találkozásokat elősegíteni, ahogyan Angélica is elmondta tanúságtételében.
Továbbra is az irgalmas szamaritánus szeretetteljes odafordulását kell követnünk, aki, amikor meglátta, hogy embertársa bajba került, nem maradt közömbös, hanem felelősséget vállalt testvérének életéért.
Erről Katherine megrendítő személyes tanúságtételéből is hallhattunk. Ebben az erőforrásokban oly gazdag országban egyetlen gyermeknek sem szabadna éhesen lefeküdnie, sem pedig az utcákon uralkodó közbiztonsági problémák miatt lemondania a tanulás lehetőségéről és a méltó jövő reményéről. Még kevésbé volna szabad bárkinek olyan erőszakot elszenvednie, amely akár az életébe is kerülhet.
Együtt kell munkálkodnunk: az egyháznak, a civil közösségnek és az államnak. Fel kell ébrednünk tétlenségünkből, és ki kell állnunk a közjóért. Erről a tapasztalatról beszélt nekünk Alan is, aki ma ingyenesen továbbadja azt, amit maga is kapott. Rajtunk múlik, hogy egy új várost építünk-e, amelyből senki sincs kirekesztve, vagy továbbra is kényelmesen elvagyunk a magunk dolgaival. Ferenc pápa azt mondta nekünk, hogy „a szenvedők befogadása vagy kizárása az összes gazdasági, politikai, társadalmi és vallási tervet meghatározza.
Az egyház tevékenysége az evangéliumi szeretetből fakad, „amely arra indítja, hogy odahajoljon az emberiség sebeihez, kiváltképp akkor, amikor azok különösen súlyos formában mutatkoznak meg. Amikor az egyház segítséget nyújt, azt az irgalmas szamaritánust utánozva teszi, tapintattal és felebaráti közelséggel, tudatában annak, hogy ami sürgető szükségből fakad, nem válhat általános szabállyá, és a civil társadalom intézményi felelősségi köreit sem veheti át” (Magnifica humanitas enciklika, 21). Egyesítsük hát erőfeszítéseinket, és nagylelkűen válaszoljunk arra a meghívásra, hogy együtt a testvérek hazáját építsük!
Kedves barátaim! Az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd Jézusnak ezzel a küldetést adó felszólításával zárul: „Menj, és tégy te is hasonlóképpen!” (Lk 10,37). Ez olyan parancs, amelynek minden keresztény szívében nap mint nap visszhangoznia kell (vö. Dilexi te apostoli buzdítás, 107). Engedjük, hogy ezek a szavak megújítsanak és arra ösztönözzenek bennünket, hogy továbbra is egy olyan új várost építsünk együtt, ahol a szeretet és a béke uralkodik! Isten áldjon meg benneteket, és a Guadalupei Szűzanya, akihez különös szeretet és tisztelet fűz, hiszen az ő ünnepén részesültem a püspökszentelésben, oltalmazzon benneteket mennyei palástjával! Köszönöm szépen!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
