Háromszéki, barcasági és csíkszéki résztvevői is voltak az egykori barcaföldvári fogolytábor áldozatainak szentelt, az idén már huszonhetedik megemlékezésnek, amelyet tegnap tartottak meg, kereken 70 évvel azután, hogy 1956-ban a szovjet tankok megszállták a kommunista rendszerből szabadulni próbáló Magyarországot.
A halottak napja utánra időzített rendezvény zsoltárénekléssel kezdődött, majd Kristály László Zsolt hidvégi református lelkész beszélt arról, hogy mennyi szenvedést okozott, ha az emberek maguknak akarták azt a dicsőséget, tisztességet és erőt, ami egyedül Istent illeti meg. Mindig voltak, ma is vannak ilyenek, de voltak és vannak olyanok is, akik az igazság oldalára helyezkedtek, kibírták a lágereket, ellenálltak a hatalomnak, vagy életüket adták a hazáért, az igazságért.
„De nem lesz mindig sötét ott, ahol most szorongatás van” – erre az igére építette huszonhetedik évi beszédét Ungvári Barna András uzoni református lelkész, az emlékhely egyik kezdeményezője, aki minden évben konkrét történetekkel is szolgál a hallgatóságnak. Hol az emlékhely létrehozásának kálváriáját elevenítette fel, hol a szabadulás körülményeit, hol a szenvedőkön életük kockáztatásával segíteni próbáló orvosokról, hol a lelki támaszt nyújtó lelkipásztorokról osztott meg adatokat, több éven keresztül pedig egy-egy hajdani fogoly visszaemlékezéseiből idézett.
Ezeket a történeteket Benkő Levente történész és újságíró jegyezte le, innen tudjuk, hogy milyen szenvedéseknek voltak kitéve a földvári foglyok, hogyan pusztított közöttük a tífusz és a vérhas, és azt is, hogy ki miképpen szabadult. A Maros megyei Kelementelkéről származó Gáll Dénes hét hónapi fogság után megszökött, egy faluvégi öreg cigánytól kapott ruhát, és egy vonatra kapaszkodva jutott el Segesvárig, onnan pedig erdőn-mezőn bujkálva hazáig. Onnan majdnem megint elvitték a szovjetek, volt román katona is, és a család férfi tagjaival munkát keresni jött megint Hidvégre; visszaadta a kölcsönkért ruhát a cigánynak, munkát kapott, családot alapított, és itt hunyt el. Unokája ma a falu harangozója.
Amikor 1941-ben Románia háborúba lépett a Szovjetunió ellen, tizenkét fogolytábor volt az országban, a barcaföldvári a 2-es számot viselte. Ezekben 1944. augusztus 23-áig, Románia átállásáig összesen 80–85 ezer szovjet hadifoglyot őriztek, Földváron 2800-at, akik közül három év alatt 21-en haltak meg, sírjuk itt van az emlékhelyen. Amikor a szovjet katonákat hazaengedték, a táborokat civil lakosokkal töltötték fel, és a földvári három-négyezer fogolyból az 1945 februárjában kitört tífuszjárvány áprilisig majdnem 300 névvel azonosítható áldozatot szedett – közölte Benkő Levente, aki azt is elmondta, hogy a Moldovai Köztársaságban is fedeztek fel olyan sírokat, amelyekben szökésre nem vállalkozó magyar foglyok pihennek.
A mártírok emlékének ápolása nemcsak múltidézés, hanem politikai és erkölcsi kötelesség is – jelentette ki Varga Nándor, a Brassó megyei RMDSZ elnöke, aki szerint törekednünk kell arra, hogy ne csak túlélők legyünk, hanem építkezők is. „A Barcaság és Székelyföld határán pontosan tudjuk, mit jelent a megmaradás, őrizzük meg az áldozatok emlékét mindennapi tetteinkben és a jövőbe vetett hitünkben” – mondotta.
Áldást Bencze Nimród és Dinka Levente evangélikus lelkészek mondtak, a közös ima, a koszorúzás, a magyar és a székely himnusz eléneklése után a megemlékezés a hidvégi református parókián szeretetvendégséggel folytatódott.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
