A Magyar Érdemrend parancsnoki keresztje polgári tagozat kitüntetést kapta Verrasztó Zoltán olimpiai ezüst- és bronzérmes, világ- és Európa-bajnok úszó, edző és sportvezető a magyar úszósport hagyományainak és értékeinek több generáción átívelő őrzésében és továbbadásában, a sportág szakmai kultúrájának és örökségének gazdagításában vállalt meghatározó szerepe elismeréseként. A díjazott az InfoRádióban nemcsak az elismerés értékéről, hanem a pályafutásáról, a gyermekei sikereiről és a mobiltelefon pusztító hatásáról is beszélt.
Mit jelent önnek ez az állami kitüntetés?
Ez egy érdekes kérdés. Furcsa helyzet. Annyit jelent, hogy újra észrevettek. Egy ilyen kitüntetés már a véget jelenti, de hát nem így fogom fel, úgy fogom fel, hogy észrevették, hogy még mindig vagyok.
Észre kellett, hogy vegyék?
Elmentem nyugdíjba, és csak visszajöttem az úszásba. Van egy kis egyesület, amit igazából én viszek Kóra Danival, és most már a két gyerekemmel is, akik egyre többet segítenek. Ezzel a harmincvalahány emberrel a magyar úszósportban az összetett pontversenyben a negyedik tudok lenni úgy, hogy nincsen felnőtt korosztályom, az nem rossz.
Ezt a kis egyesületet úgy hívják, hogy?
Jövő SC.
Tehát maradt a Jövő SC-nél?
Persze, maradt a jövő SC. 2001-ben elkezdtem, azóta csináljuk, most már egyedül, előtte Fehérvári Balázssal meg a Széles Sanyival, szóval mindig másokkal. Én maradtam.
Egy ilyen állami kitüntetés egy életpályát elismerő díj is, ha az ember már betöltötte a 70-et?
Igen. Azért ebben tükröződik a sportolói múltam, a fiatal edzőként, illetve vezetőként való munkám, illetve a mostani.
Mennyire elégedett az úszó pályafutásával?
Én nem vagyok lelki beteg azért, mert nem nyertem olimpiát. 1976-ban simán nyernem kellett volna, de sajnos az élet közbeszólt.
Azért 1980-ban Moszkvában ezüstérmes volt 200 háton, meg bronzérmes 400 vegyesen.
Előtte abba akartam hagyni, és azért mentem Moszkvába, hogy érmet nyerjek, mert azt gondoltam, hogy az a minimum. Lett egy ezüst meg egy bronz. Én ettől még nem fogok a kardomba dőlni, hogy nem nyertem aranyat. Nem gondolom, hogy az úszópályafutásom sokkal kisebb lett ettől, vagy az úszással való viszonyom megváltozott volna.
A magyar sportban meg a magyar úszósportban is csak az számít, ha valaki olimpiát nyer?
Hogyne, hát ezek óriási különbségek. Van, aki nyer egy olimpiát, azon kívül semmit, és van három évet egy sportban. Én ott voltam tizenvalahányat, nem nyertem olimpiát, de nem kezelnek bennünket ugyanazon a szinten. Most már körülbelül tíz éve azért az olimpiai ezüstöt, bronzot is elismerik, de addig nem. Alapvetően Magyarországon csak az arany számít, legalábbis bizonyos embereknek. Én azt gondolom, hogy piszkosul nem így van, de hát ez más kérdés.
Néha nehezebb egy világbajnokságot megnyerni, mint egy olimpiát, legalábbis a létszámot tekintve.
Hogyne. Én voltam amerikai bajnok, akkor a döntőben a világranglista első hat helyezettje úszott. Hát, akkor melyiket nehezebb nyerni? Ezek a jó kérdések. De az olimpia más dolog, mindenki erre figyel, ezért mindenki azt hiszi, hogy ott kell a legjobbnak tenni. Én is ezt hittem, aztán lettem 28. meg 8. 1976-ban, amikor lehetett volna nyernem, meg másodiknak lennem.
Miért nem sikerült? Így utólag tudja?
Hát persze, hogy tudom. Ha az embernek két nappal a száma előtt még 40 fokos láza van, akkor nem nagyon szokott jól úszni. Ez egy szerencsétlen dolog, de ezt nem lehet mindenkinek elmondani, hogy kérem szépen ez történt. Hallottam én erről hazajövetel után olyanokat, úristen, hogy csak azért nem nyertem, mert mulatni jártam éjjel-nappal. A másik asztalán ültek az illetők, akik ezt beszélték.
Hogyan emlékszik vissza 1975-re, Calira, a világbajnokságra?
Az egy jó hely volt, izgalmas volt, messze volt, itthon nem is tudtak róla. Nagyon nehéz verseny volt a furcsa körülmények miatt: a hatalmas hegyek között oxigénhiányos volt a a levegő, sokan „belehaltak” a 200 méterekbe. Nekem nagy élmény volt, hogy végre ott meg tudtam verni Roland Mathest, előtte ő volt ma csodaúszó, de 1975-ben sikerült legyőzni.
Abból mi az igazság, amit sokan mondanak az ön korosztályából, hogyha Széchy Tamás annyit tudott volna már az önök idejében, mint aztán a Darnyi-érában, akkor még eredményesebbek lehettek volna, akár ön, akár Hargitai András?
Ez teljes igazság. Az egyik az, hogy amit tudott az úszásról, azt Andrásnál, nálam, Sósnál, meg Rudolfnál tanulta meg. Igazából bocsi, hogy ezt mondom, de a mögöttünk levő generáció egy nagy részt odaadhat nekünk. Mi húsz kilométereket úsztunk azért, hogy ők 16-ból nyerjenek. De ettől függetlenül a mi korosztályunkban egyetlen egyszer hibázott Széchy: 1976-ban. És annak a hibának az oka egyrészt én voltam, másrészt az akkori vezetés, mert mi azért jártunk Amerikába, hogy egy 13 napos programot csináltunk végig mindig ott. Így akartunk utazni az olimpiára is, de nem lehetett. Mondtak egy előbbi időpontot, meg egy olyat, hogy közvetlen előtte. A közvetlen előtte az nevetséges volt, de a másik meg sok volt. És ezt az öreg nem bírta el, nem tudta, hogy mit csináljunk.
Ön a civil életben is megállta a helyét, hiszen orvosi diplomát szerzett, sőt praktizált. A mai napig dolgozik?
Nem, nyugdíjba jöttem 2021-ben. Először Kistarcsán dolgoztam 20 évet, onnan elmentem a hatvani kórházba, ott dolgoztam 12 évet, aztán a Covidnál meguntam a dolgokat, elég volt. Addig nagyon sokat dolgoztam, osztályvezető voltam mind a két helyen a nulláról. Furcsa dolog volt, ha az uszodába bementem, akkor kinyitották előttem az ajtót, a kistarcsai kórházba bementem a sebészetre kezdőként, akkor becsukhattam az ajtót. Ezeket elviselni nem egyszerű, de jó volt. A mai napig hiányzik.
Az orvosi, a sebészi szakmának mi volt a legnagyobb kihívása és szépsége?
Gyakorlatilag adrenalinfüggő voltam. Egy sportoló mindig az, tehát kellett keresni egy olyat, ami ugyanilyen. Hát ez pont ugyanilyen. Bejön egy ember, semmit nem tudok róla, elmondja a bajait, én megnézem, ha úgy van, akkor megoperálom, és remélhetőleg meg is gyógyítom. Ennél jobb nem lehet, nem? Nekem ez valami csoda volt.
És mit operált?
Mindent. Ha minden igaz, akkor 734 igazolt műtétem van, azért az nem kevés.
Az mennyire volt természetes, hogy a gyerekei, Evelin és Dávid is úszni fognak?
Semennyire. Én nem is akartam, hogy ússzanak. Az édesanyjuk kezdte tanítani úszni őket, láttuk, hogy túl jól megy, és így kerültek le az uszodába.
Elégedett azzal a pályafutással, amit befutottak?
Én abszolút büszke vagyok rájuk. Ők nem biztos, hogy elégedettek. Főleg a fiú nehezen éli meg azt, hogy nem jutott olimpián éremhez. Nem mintha egy vb-ezüstérem az negatív lenne, vagy negatív lenne, hogy 35 évesen még Európa-bajnok volt 400 vegyesen. Azt már más rég elfelejtette.
Hogyan telnek most a mindennapjai a Jövő SC-ben?
4 óra 45 az ébresztő, kétszer vagyok az uszodában, reggel hattól fél kilencig, délután nagy többségében háromtól hétig. Úgyhogy eléggé elfoglalt vagyok.
Amikor egy gyerek beugrik a medencébe, akkor ön már tudja, hogy nagy úszó lesz-e?
Azt, hogy az lesz-e, nem tudom, de azt, hogy a lehetősége megvan-e, azt szerintem igen. Arról van elképzelésem rögtön egy gyerekről. Van, aki bemegy a vízbe, nagyon jól úszik, de én nem látom, hogy jól úszik. Van, aki nem úszik annyira jól, és mégis azt látom, hogy jól úszik. De hát annyi időt töltöttem már ott, 1964-től vagyok az uszodában.
Még nincs víziszonya?
Nincs. Vannak különbségek, régebben nem tudtam megállni az uszodában, hogy ne menjek a vízbe. Sajnos most már megállom, és ez nagy baj.
A maiak kevésbé kitartóak?
A mai gyerekek között elhivatott és keményen edzeni akaró nagyon-nagyon ritka, mint a fehér holló. Minden megvan, mindent félretesznek egyik pillanatra a másikra, de én meg is értem bizonyos értelemben őket, hisz gondolja végig, az én időmben egy szülő hogy viselkedett: mit csinálhattál, lemehettél focizni, sportolhattál, volt egy tévécsatorna. Ami most a legnagyobb problémáink egyike, az a mobiltelefon. Nem tudnak figyelni, nincsen koncentrációjuk. Lassan ott tartunk, hogy egy 8 éves gyereket már nem úszni kell megtanítani, hanem előbb járni kell megtanítani, vagy felugrani, vagy eldobni egy labdát, vagy egyáltalán megtanítani, melyik a jobb, meg melyik a bal keze. És onnan lehet majd újra elkezdeni az úszást.
A cikk Kalapos Mihály interjúja alapján készült.
Forrás:infostart.hu
Tovább a cikkre »
