A BBC honlapján megjelent elemzés megfejtette José Mourinho edzői titkát, s még arra is kitért, hogy a Különlegesnek becézett edző mennyiben más, mint az utóbbi néhány év legsikeresebb szakvezetői.
A Barcelona szurkolói régóta ugratják José Mourinhót a „traductor” – spanyolul: tolmács – gúnynévvel. Ezzel a Real Madrid edzőjének az 1990-es évekbeli, kezdeti lépéseire utalnak gúnyosan. Mourinho a legendás Sir Bobby Robson tolmácsaként sajátította el leendő szakmáját; Robsonnal tartott a Sportingtól a Portóhoz, majd 1996-ban együtt érkeztek Barcelonába.
Négy évvel később Mourinho már a Benfica vezetőedzője volt – ez jelentette az első lépéseket azon az edzői pályán, amely később két Bajnokok Ligája-győzelemhez, valamint angliai, olaszországi és spanyolországi sikerekhez vezette őt.
A portugál szakember – aki már barcelonai időszakában is jóval több volt puszta tolmácsnál – szerteágazó sikerei hűen tükrözik valódi erényeit: szorgalmas, céltudatos, önreflektív, a káoszban is feltalálja magát, és taktikai zseni.
A múlt hétvégén ez az éles taktikai elme teljes valójában megmutatkozott, amikor a Real Madrid 2-1-re legyőzte a Barcelonát.
Miközben a futballvilág elismeréssel szólt Mourinho taktikájáról, ez remek alkalmat kínált arra, hogy visszatekintsünk edzői pályafutásának eddigi 26 évére.
Ezen a Clásicón a Real Madrid 4-4-2-es felállásban lépett pályára, az eltiltott szélső, Vinícius Jr. nélkül.
Federico Valverde a jobbhátvéd posztján kapott helyet. Bernardo Silva bekerült a csapatba, és Aurélien Tchouaméni párjaként a középpályán játszott. A széleken Arda Güler és Yan Diomande szerepelt, míg a támadósorban Jude Bellingham kapott helyet Kylian Mbappé mellett.
Ahogy azt a nagy rangadókon már többször is tette, Mourinho ezúttal is megbízta egyik legszorgalmasabb játékosát – ezúttal Silvát –, hogy emberfogással semlegesítse a Barcelona játékosát, Pedrit. Nem volt könnyű feladat, de sikerült vele minimálisra csökkenteni a spanyol játékos hatását a mérkőzésre.
Figyelembe véve a Barcelona intenzív letámadását és azt a tendenciát, hogy játékosai a labda köré csoportosulnak, a Real futballistái a széleken magukhoz csalogatták az ellenfeleket, majd kihasználták a pálya túloldalán megnyíló üres területeket – akár látványos cselekkel, akár hosszú, átlós labdákkal.
Ez különösen akkor volt szembetűnő, amikor a labda a pálya jobb oldaláról a bal szélre került, miközben Marc Cucurella Lamine Yamal mögé lopózott be.
A mérkőzés után Mourinho szakított szokásával.
Bár általában nem szokott nyilvánosan belemenni csapata taktikai részleteibe, ezúttal úgy döntött, elmagyarázza: a középpályásai mélységi beindulásait volt a legnehezebb lekövetnie a Barcelonának.
Mourinho mestere annak, hogyan használja a sajtótájékoztatókat a pályán történtek folytatásaként; talán épp azért osztotta meg módszereit, hogy a Barcelona jövőbeli ellenfelei is okuljanak belőle.
Azzal, hogy a Barcelona magasan meghúzott védelmi vonala mögötti üres területekbe indultak be, a Real játékosai hatástalanították Hansi Flick híres, agresszív letámadásra épülő stílusát.
Bár a nagy rangadókon aratott egyéni győzelmek megtervezése joggal vív ki elismerést Mourinho számára, átfogóbb szakmai koncepciója nem mindig kapja meg azt az elismerést, amelyet valószínűleg megérdemelne.
Az utóbbi években azokat az edzőket, akik határozottabb taktikai elképzelésekkel, rögzített játékmechanizmusokkal vagy kötött pozíciós szerepkörökkel dolgoznak, gyakran a sportág zsenijeiként ünneplik. Mourinho nem ezt az utat választotta; ő inkább játékosai egyéni képességeire támaszkodik, taktikai megközelítése pedig mindig az adott klubhoz igazodik, amelyet éppen irányít.
Ez a kevésbé kötött stílus kívülről nézve nehezebben elemezhető, ami könnyen ahhoz vezethet, hogy a szakember munkáját teljesen félreértelmezik. Mourinho a taktikai periodizáció híve, egy olyan futballgondolkodásmódé, amely Vitor Frade úttörő munkájával kezdődött.
Amikor Mourinho az 1990-es évek közepén Robsonnal dolgozott a Portónál, Frade is tagja volt az edzői stábnak. Frade gondolkodásmódja a pszichológia, a szociológia, az idegtudomány és a rendszerelmélet szálait felvonultatva elutasította azt a közhiedelmet, hogy a futball technikai, taktikai, fizikai és pszichológiai részeit különálló dolgokként kell kezelni.
A mögötte álló gondolkodásmód részben az volt, hogy ezeket a tényezőket nem külön-külön, hanem egyszerre vették figyelembe egy mérkőzésen.
Amikor Mourinho átvette a Real Madrid irányítását ebben a szezonban, az Athletic arról számolt be, hogy az edzések rövidebbek, de intenzívebbek lettek, és mindig a labdára összpontosítottak.
A futballban az edzők kétféleképpen gondolkodnak.
Vannak, akik a mérkőzés káoszának minimalizálására törekszenek, míg mások – beleértve a taktikai periodizáció híveit is – elfogadják és alkalmazkodnak hozzá. Mourinho legalább olyan lenyűgözően kezdte pályafutását, mint bárki más: megnyerte az UEFA-kupát és a Bajnokok Ligáját a Portóval, domináns csapattá tette a Chelsea-t Angliában, triplázott az Interrel, majd megnyerte a La Ligát a Real Madriddal.
2019 és 2025 között azonban olyan csapatoknál vállalt munkát, amelyek korábbi munkáihoz képest szerényebb elvárásokkal álltak elő.
A 2017-es Manchester United elleni EFL-kupa és Európa-liga-siker óta Mourinho egyetlen trófeája a 2022-es Romával megnyert Konferencia Liga volt.
Abban az évtizedben azok az edzők virágoztak, akik minimalizálták a káoszt. A sikeres edzők igyekeztek sok labdát megtartani, csapatukat kiszámítható és szimmetrikus formákba állítva, fix játékosszerepekkel. Az ellenfelek gyakran zónázva védekeztek, mivel a játékosok blokkolták a pálya bizonyos területeit.
Ez lehetővé tette a támadó csapat számára, hogy olyan területekre mozgassa a játékosokat, amelyek túlterhelést jelentettek számukra a pályán.
Az utóbbi szezonokban megnőtt az emberelőnyös letámadások aránya, ami miatt a csapatok nem találhatnak túlterhelést. A letámadás nyomást gyakorol a labdával rendelkező támadókra, ami szintén sietteti a döntéseiket.
Ettől a játékok kaotikusabbnak tűnnek, ami Mourinho javára válhat. Frade tanítványai úgy vélik, hogy a káosz elválaszthatatlan a játéktól. A holisztikus edzéssel a játékosok abban reménykednek, hogy jobban felkészültek lesznek a problémák menet közbeni megoldására.
Talán ezért virágoztak Mourinho csapatai jellemzően nehéz körülmények között, esélytelenebbként, amikor nagy volt a tét, vagy amikor a játékok eltértek az előre megtervezett mintáktól. Mourinho nem törekszik arra, hogy minden döntését irányítsa, amit a játékosai hoznak, hanem ehelyett arra igyekszik felkészíteni őket, hogy maguk találjanak megoldásokat, jobb játékosokkal ezeknek a megoldásoknak elméletileg jobbaknak kellene lenniük.
Éppen ezért láthattuk a Barcelona ellen, hogy olyan kiváló labdarúgók, mint Bellingham, Mbappé és Bernardo Silva, mindannyian a maguk egyedi stílusában játszva – mégis tökéletes összhangban – nyújtottak kiemelkedő teljesítményt éppen akkor, amikor a legnagyobb volt a tét.
Mbappé az utolsó védelmi vonalat támadta és fejezte be az akciókat; Bellingham keményen küzdött a párharcokban, labdával a lábán pedig elegánsan cselezte ki ellenfeleit; Bernardo Silva pedig – a Barcelona letámadása közepette – lelassította a játék ritmusát, majd továbbította a labdát a pálya magasabb pontjain helyezkedő csapattársainak.
Forrás:infostart.hu
Tovább a cikkre »
