Az üldözött szerzetesközösségek mindennapjairól, a kommunista elnyomás következményeiről és a múlttal való szembenézésről beszélgetett Várszegi Asztrik OSB emeritus pannonhalmi főapát és Sajgó Szabolcs SJ október 22-én a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium estjén Budapesten, a Párbeszéd Házában.
A moderátor, Molnár Antal történész, a Jezsuita Levéltár volt igazgatója, pannonhalmi öregdiák három témakörre osztotta a beszélgetést. Elsőként arra kérdezett rá, a meghívott vendégek hogyan élték meg gyermekként 1956-ot és az azt követő éveket.
Az ‘56-ban tízéves Várszegi Asztrik először felidézte Rajk László temetésének rádióközvetítését, amely nyomasztó hangulatot keltett, és amely után azt érezte, hogy valami történni fog. Emlékszik a forradalom kitörésére, az iskolai szünetre, a vörös csillagok leverésére. A legmaradandóbb emlékei azonban az orosz csapatok visszatéréséhez kötődtek. Sopronban minden középület elé fegyvereseket állítottak, ágyúkat irányítottak az iskolára, a postára és a városházára. A családja is szétszakadt: nagyszülei elmenekültek, nagybátyja Kanadába került. Asztrik atya úgy emlékezett, a forradalom rövid idejére megélhette, mit jelent az, hogy szabadok, és nincs rajtuk a korábbi nyomás. A forradalom után azonban fél–egy évig tartó bizonytalanság és félelem következett.
Az akkor ötéves Sajgó Szabolcs emléke, hogy a pincében húzták meg magukat, mert szüleik nem engedték ki őket, mivel az orosz tankok a közeli laktanyába jártak ki és be. A forradalom első napjainak eufóriája rájuk is átragadt, a szovjet bevonulás után azonban hosszú ideig nyomasztóvá vált a hangulat. Ismerősök jöttek elbúcsúzni, és titokban hallgatták a Szabad Európa Rádiót. Szabolcs atya hozzátette, egy gyerek másként él meg egy ilyen helyzetet, mint egy felnőtt: a félelem mellett a játék és a gyerekek szabadsága is része az emlékeinek.
Elnyomás ‘56 előtt és után
A két szerzetesközösség tapasztalatával kapcsolatban Várszegi Asztrik felidézte, hogy 1950. augusztus 29-én a püspöki kar kényszer alatt megállapodást kötött az állammal, amelynek értelmében a bencés rend létszámát erősen korlátozták. A több mint 270 szerzetesből 74 maradhatott Pannonhalmán és Győrött. A forradalom idején Pannonhalma főapátja beteg volt, a közösség helyzete pedig bizonytalan. A szerzetesek ennek ellenére megtartották az órákat, miközben többen Budapesten gyóntattak, áldoztattak, betegeket látogattak és segítették a forradalom áldozatait.
A megtorlás a bencéseket is elérte. Az emeritus főapát felidézte, hogy az 1957. március 15. előtti napokban, egy új felkelés kitörését megelőzendő, szovjet katonák vették körül Pannonhalmát. Söveges Dávid igazgatót összeverték és börtönbüntetésre ítélték. A bencés közösségnek a forradalom utáni években is súlyos elnyomással kellett szembenéznie.
Sajgó Szabolcs felidézte a magyar rendtartomány kettészakadását. Amíg a Magyarországon illegalitásba kényszerített rendtagokat üldözték, a külföldre került jezsuiták az emigrációban szervezték a közösségi életet. Sajgó Szabolcs gyerekként találkozott olyan jezsuitákkal, akik nem működhettek papként, segédmunkásként éltek, mégis támogatták a rászoruló családokat. Szabó István jezsuita példáját említette, akitől családjuk is segítséget kapott, és a pap szegénysége nagy hatással volt rá.
Szembenézni a múlttal, újraépíteni a bizalmat
A beszélgetés harmadik részében Molnár Antal az állambiztonsági iratok közelgő nyilvánosságra kerüléséről kérdezte a résztvevőket. November 4-én az úgynevezett 6-os kartonok és a mágnesszalagok adatai, február 25-én, a kommunizmus áldozatainak emléknapján pedig a beszervezési kartonok válnak hozzáférhetővé. Az első két forrásból mintegy 60 ezer név kerülhet elő, miközben a szakemberek becslése szerint körülbelül 150 ezer embert szervezhettek be. Beszervezési kartonból mindössze 9 ezer maradt fenn. Molnár Antal hangsúlyozta, hogy töredékes a kép: egy név szerepléséből önmagában nem derül ki, hogy az illető jelentett-e, ártott-e másoknak vagy egyáltalán milyen kapcsolatban állt az állambiztonsággal.
Várszegi Asztrik felidézte, hogy a bencéseket 1945 óta megfigyelték, és folyamatosan törekedtek a rendtagok beszervezésére. Nagy érvágásként említette 1953-at, amikor három, az iskola, a gazdasági ügyek és a közösség vezetése szempontjából fontos rendtársukat szervezték be. Az 1958-ban szabadon megválasztott Legányi Norbert főapátot tizenegy év alatt lemondásra kényszerítették. Ezt négy nehéz év követte, amely alatt a Belügyminisztérium azon dolgozott, hogy az Állami Egyházügyi Hivatalnak megfelelő főapátot válasszanak.
Amikor belépett a bencésekhez, egy megcsonkított közösséget ismert meg. Szembesülnie kellett azzal, milyen kompromisszumokat kötöttek a kényszer nyomására azért, hogy életben maradhasson a rend. Úgy fogalmazott, ebben a helyzetben az embernek a saját lelkiismeretéért kellett harcolnia.
Sajgó Szabolcs ehhez kapcsolódva megemlítette, hogy az engedélyezett szerzetesi működés sem jelentett biztonságot. A létszám és az utánpótlás korlátozásával a hatalom arra számított, hogy a megmaradt közösségek idővel kihalnak.
Sajgó Szabolcs emlékei szerint a kommunista rendszerben összesen 1064 év börtönbüntetést szabtak ki magyar jezsuitákra. A börtön az egyik embert megerősíthette belső szabadságában, a másikat azonban megtörhette, és együttműködésre késztethette. Az már eddig is tudták, hogy több, az illegalitásban működő jezsuita provinciálist is kényszerítettek, hogy jelentsen. Rendtársaik előtt azonban dekonspirálták magukat, tudták, hogy miről nem szabad előttük beszélni, és a provinciálisok is igyekeztek senkinek sem ártani a jelentésekkel.
A bencéseknél már a rendszerváltás után, 1991-ben volt kísérlet tisztázni a történteket, de az még nem lett eredményes. 2006-ban azonban általános káptalant hívott össze Várszegi Asztrik főapát, és kellő tapintattal, de határozottan hozzáfogtak a kérdéshez. Közösségi szinten feloldották a tabut, hogy erről bátran és nyugodtan lehessen beszélni. Saját történészi munkájában neveket is megnevezett, mert úgy gondolta, a múlttal egyszer őszintén szembe kell nézni. A múltat be kell vallani, és tanulni kell belőle, de a diktatúra okozta károkat nem lehet néhány év alatt rendezni.
Molnár Antal ehhez hozzáfűzte, hogy a nyilvánosságra kerülő névsorban viszont ebből az egész történetből csak egy név marad. Éppen az ilyen helyzeteket lehet megérteni alapos kutatómunkával; a névsor önmagában nem jelent valódi szembenézést.
Sajgó Szabolcs egy 1988-as beszélgetést idézett fel, amelyben egyik ismerőse arról számolt be neki, hogy munkahelyén megkapta a személyzeti anyagát, és lehetőséget adtak neki annak megváltoztatására. Ez azt mutatja, hogy miközben egyeseknek módjuk lehetett védeni magukat, ismét azok válnak áldozattá, akiket az előző rendszer már egyszer áldozattá tett azzal, hogy együttműködésre kényszerítette őket.
Várszegi Asztrik saját példájával is érzékeltette, miért kell óvatosan értelmezni a dokumentumokat. Elmondta, hogy róla két 6-os karton is készült: az egyiken az szerepel, hogy alkalmatlan, a másikon pedig az, hogy megtagadta az együttműködést. Az emeritus főapát attól tart, hogy a névsorok nyilvánossága sok visszásságot és fájdalmat okozhat. Szerinte tisztázni kell a múltat, de békéltető szándékkal. Hozzátette, hogy ezt harminc évvel korábban kellett volna nyugvópontra juttatni.
Sajgó Szabolcs azt hangsúlyozta, hogy a tisztázás lehetőséget adhat az előrelépésre, ha hiteles, gyógyító szavakkal történik: az igazság akkor szabadít meg, ha valóban a szabadság felé akarunk továbbmenni.
Szöveg: Gianone Péter
Forrás és fotó: Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
