Jöjjetek hozzám! Gondolatok a hit továbbadásáról a korszakváltás idején – ezzel a címmel jelent meg a Hittani Dikasztérium dokumentuma október 22-én. Andrea Tornielli, a Vatican News főszerkesztő-igazgatója jegyzetét olvashatják.
„Amikor sokak szemében a katolikus hit már nem része a társadalom közös örökségének (…), akkor nagyon nehezen érintheti meg a szíveket egyszerű beszédekkel vagy erkölcsi felhívásokkal, még kevésbé a keresztény értékekre való általános hivatkozásokkal. Az alapelvek bátor és teljes körű hirdetése fontos és nélkülözhetetlen; azonban az, ha pusztán kihirdetjük az üzenetet, nem jut el az emberi szív legmélyére, nem érinti meg az ember szabadságát, és nem változtatja meg az életét. Mindenekelőtt a hívő emberekkel való találkozás az, ami magával ragad: a találkozás azokkal, akik hitük révén Krisztus kegyelme felé vonzzák az embereket, és tanúságot tesznek róla.”
Amikor XVI. Benedek pápa 2010. május 13-án, Fatimában kimondta ezeket a szavakat, az utódai, Ferenc és XIV. Leó pápa által többször is emlegetett „korszakváltás” már régóta tartott, de még nem volt ennyire nyilvánvaló. Ratzinger pápa tizenhat évvel ezelőtt elhangzott szavai ma is erőteljes módon érzékeltetik, mit jelent tanúságot tenni az evangéliumról, különösen azokon a helyeken, ahová ez az örömhír még soha nem jutott el, vagy ahol a hit továbbadása megszakadt. Ezek a gondolatok jól összefoglalják a lényegét a Hittani Dikasztérium új, Venite ad me (Jöjjetek hozzám) kezdetű dokumentumának, amely azt vizsgálja, miként lehet evangelizálni a korszakváltás idején. Célja, hogy lelkipásztori megfontolásokat kínáljon, amelyek a különböző helyi egyházakat konkrét körülményeik között arra ösztönzik, hogy új utakat keressenek a hit továbbadására.
Egyáltalán nem új keletű az a jelenség, hogy a régi evangelizációs területeken veszít az erejéből a keresztény igehirdetés.
amely XXIII. János pápa kezdeményezésére indult, és VI. Pál pápa vezetésével fejeződött be.
VI. Pál az Ecclesiam suam kezdetű enciklikájában kifejtette, hogy az Egyház úgy közeledik korának világához, hogy maga is „szóvá, üzenetté, párbeszéddé” válik. Meggyőződése szerint az evangéliumot a meghallgatásra és a találkozásra épülő kapcsolat révén kell felkínálni.
Már a zsinatot megelőző évtizedekben is zajlott a szekularizáció folyamata, amint azt a figyelmesebb lelki emberek felismerték. Elég Giovanni Battista Montini, a későbbi VI. Pál pápa tapasztalatára gondolnunk, aki az 1950-es évek közepén elhagyta Rómát, ahol XII. Piusz pápa körül tömegek gyűltek össze, és a gyorsan fejlődő Milánóba ment, ahol a társadalom jelentős csoportjai már kezdtek közömbösen, távolságtartóan viszonyulni a hithez és a vallásgyakorláshoz. Montini egész milánói püspöki szolgálatát, majd pápaságát végigkísérte a nyugtalanító kérdés: miként hirdessük az evangéliumot a mai embereknek, akik egyre inkább közömbösnek mutatkoznak és eltávolodnak tőle?
Ez a kérdés a jelenlegi történelmi helyzetben még sürgetőbbé válik. A dikasztérium dokumentuma szerint korunkat az „én szuverenitása”, az emberi kapcsolatok fokozatos felbomlása, valamint a digitális technológiák közvetítő szerepének növekedése jellemzi, ami végül „genetikailag” megváltoztatja az emberi DNS-ünket, vagyis azt,
Ma egyaránt keresik a hit továbbadásának lehetőségeit a gazdagabb, szekularizált országokban, valamint azokban a fejlődő országokban, ahol növekedett a keresztények száma, de amelyek természetesen szintén nem maradnak érintetlenek a korszakváltás hatásaitól. Fontos ezért, hogy a dikasztérium dokumentuma számos püspöki konferencia hozzájárulására és gondolataira hivatkozik.
A válasz – amely jól felismerhető Péter legutóbbi utódainak tanítóhivatali megnyilatkozásaiban is – mindenekelőtt az, hogy
Ehhez annak felismerése is szükséges, hogy – sajnos még mindig nem eléggé terjedt el ennek felismerése – tudatosítsuk: az erkölcsi értékekre való hivatkozás és a keresztény alapelvek melletti kiállás soha nem tekintheti magától értetődőnek azt, aminek mindezeket meg kell előznie, vagyis a Krisztussal való találkozást.
A hit továbbadásához ma már nem elegendő hittételek vagy vallási ismeretek összességét tanítani, ahogyan ez még évtizedekkel ezelőtt is lehetséges volt, amikor az evangéliumot a családban és a társadalomban nap mint nap szinte „belélegezték” az emberek.
Ugyanakkor korunkban ugyancsak rövidlátó gondolkodásra vallana azt feltételezni, hogy a hit továbbadását a marketingre és előre megtervezett lelkipásztori stratégiákra lehet bízni. Hangosan kiáltott szavak és gyakran hamis információk óceánja vesz körül bennünket. Olyan világban élünk, amelyben mindenki beszél, de szinte senki sem hallgatja meg a másikat.
Élő közösségekre van szükség. Az élő közösségek pedig vonzzák az embereket.
Az életet el kell ismerni, értékelni kell, és kísérni kell az útján – nem pedig előre megtervezni vagy íróasztal mögül irányítani. Olyan közösségekre van szükség, amelyek nemcsak a gyermekeket, hanem a felnőtteket is bevezetik a hit megtapasztalásának szépségébe. Így válhatunk képessé arra, hogy mindenkihez eljuttassuk az evangélium üzenetét, új nyelvezeteket használva, és nagyobb teret adva a liturgiának, a népi vallásosságnak, a művészetnek és a zenének. Az evangélium olyan üzenet, amely a közelségre és a befogadásra épül. Megtestesült üzenet ez, amely vonz bennünket, és azok tanúságtételén keresztül jut el hozzánk, akik egy kétezer éves történet során előttünk jártak a hit útján. Ez az üzenet korunk minden emberét arra emlékezteti:
Fordította: Thullner Zsuzsanna
Forrás: Vatican News olasz nyelvű szerkesztősége
Fotó: Wikimedia Commons (Duccio di Buoninsegna: Szent Péter és Szent András meghívása)
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
