Gérecz Imre OSB liturgikus jegyzetét olvashatják.
Jézust hallgatva egy alkalommal egy asszony felkiáltott: „boldogok az emlők, amelyek tápláltak!” De ő így felelt: „Még boldogabbak azok, akik Isten szavát hallgatják és megtartják!” (vö. Lk 11,27–28). Ennek szellemében
Leó pápa Krisztus Egyházának ezt az anyai oldalát hangsúlyozza, amikor nyári liturgikus katekézisei végén a II. Vatikáni Zsinatot idézi: „az Egyház mint jóságos anya – hogy a keresztény nép a szent liturgiában biztonságosabban elnyerhesse a kegyelmek bőségét – gondosan kívánja végrehajtani a liturgia általános megújítását” (Sacrosanctum Concilium, 21).
A liturgiának a zsinat által felkarolt megújítása tehát azt a célt szolgálja, hogy „a szertartások nemesen egyszerűek, áttekinthetően rövidek legyenek, kerüljék a fölösleges ismétléseket, alkalmazkodjanak a hívek felfogóképességéhez és általában ne szoruljanak sok magyarázatra” (uo. 34), ezáltal pedig keresztény életünk minél közvetlenebbül hozzáférhető forrásává váljon. A forrásokhoz való visszatérés két értelemben is megvalósul. Egyrészt a ma használatos szertartáskönyvek szerkesztésekor az Egyház felhasználta azokat az ókori és középkori szertartáskönyveket, liturgikus forrásokat, amelyek a Trentói Zsinathoz köthető korábbi reform idején még ismeretlenek voltak. Ilyen értelemben
Másrészt az Egyház szándéka az, hogy a liturgia személyes hitünknek, spiritualitásunknak, imádságunknak és istenkapcsolatunknak éltető forrásává legyen. Nem elég, ha a liturgia szabályos végzésével felmutatja ugyan a krisztusi misztériumokat, a résztvevők számára viszont idegen, távoli valóság marad, ami nem érinti meg őket, és amihez nem tudnak lélekben és imádságban kapcsolódni.
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
