Száz évvel ezelőtt, 1926. március 6-án született és tíz éve, 2016. október 9-én hunyt el Andrzej Wajda filmrendező, a lengyel és az egyetemes filmművészet egyik legnagyobb alakja. Már életében klasszikusként tisztelte a szakma és a közönség.
Több könyv, számtalan tanulmány jelent meg róla az egész világon. Magyarul a legátfogóbb monográfiát Pörös Géza filmtörténész, a lengyel filmek kiváló ismerője írta róla Hamvak és gyémántok címmel. A kötetet a Nap Kiadó jelentette meg.
A szerző személyesen is ismerte Wajdát. Amikor a lengyel rendező meghalt, a Hitel című folyóirat felkérésére Pörös Géza egy hosszabb dolgozatot írt a munkásságáról. A kezünkben tartott könyv e tanulmány alapján született. Pörös a saját szavai szerint arra vállalkozott, amire egy kiállítás tárlatvezetője: az egyes művek elemzése és a hozzájuk kapcsolódó hasznos információk csokorba gyűjtése révén szeretne képet alkotni Andrzej Wajda mozgóképkészítői munkásságáról. A játékfilmek mellett szót ejt a rendező legfontosabb televíziós felvételeiről, valamint dokumentumfilmjeiről és dokumentumműsorairól is. Ez utóbbiak jelentős része ugyanis szorosan kapcsolódik Wajda fikciós alkotásaihoz. Közismert az is, hogy a lengyel film óriása színházrendezőként szintén kiemelkedő alkotó volt. Mivel azonban színházi tevékenységének részletes bemutatása meghaladta volna a kötet kereteit, ezért a szerző csak röviden, de átfogóan ismerteti Wajda színházcsinálói pályafutását. Könyve azonban így is lenyűgöző. Hatalmas forrásanyagra támaszkodott, és egyértelműen érződik, hogy többször is megnézte Wajda filmjeit.
Pörös Géza kiemeli: Wajdát a pályakezdése óta az az eszmény vezérelte, hogy filmjeivel megfeleljen annak a szerepnek, amelyet szerinte egy művésznek az adott korszak Lengyelországában be kellett töltenie. Kezdettől fogva tudatában volt megbízatásának, nem érezte azt nyűgnek, ellenkezőleg, szárnyakat adott neki. S hogy mi volt ez a szerep? „Dísztelen egyszerűséggel fogalmazva a közösség, a nemzet szolgálata a művek révén.” Wajda vallotta: „A rendező mindenkor a néző képviselője.” Filmről filmre újra és újra azt kérdezte: milyenek is ők, a lengyelek? Miért szakadtak három részre? Miért az átok rajtuk? És miben áll az erényük? „Egyáltalán: alakítója lehet-e az ember a történelemnek, benne saját és nemzete sorsának, avagy csupán eszköz nála magasabb erők kezében?”
Pörös Géza a születésétől kezdve kíséri végig a legnagyobb lengyel filmrendező pályafutását. Wajda 1926. március 26-án született Suwałkiban, a lengyel–litván határ közelében. Édesanyja, Aniela-Zofia Białowąs felmenői kisnemesek voltak, ő maga pedig tanárnő, akitől a gyermek Andrzej elsősorban az irodalom és az olvasás szeretetét tanulta meg. Édesapja, Jakub Wajda százados, a lengyel hadsereg tisztje a katyńi mészárlás áldozata lett. Andrzejnek volt egy testvére is, Leszek. A második világháborúban a kamaszkorú Andrzej belépett a Honi Hadseregbe, esküt is tett, elvégzett néhány feladatot, de tizenéves fiúként veszélyes műveletekbe, érthetően, nem vonták be. Ugyanakkor a későbbi rendező pontosan tudta, hol a helye, s bár a Honi Hadseregről és egyáltalán, a lengyelség elnémított törekvéseiről a filmvásznon hosszú időn keresztül csak megbélyegző és elítélő módon lehetett szólni, ő kezdettől fogva kereste az alkalmat és a beszédmódot, hogy hangot adjon a történelmi igazságnak, amiről a kor viszonyai között a lengyel nemzet hallgatni kényszerült.
Pörös Géza forrásaiból kiderül: Wajda tizenkét évesen találkozik először a mozival s élete első filmjével, az 1933-ban készített King Konggal. Húszévesen azonban még nem a filmet választja élethivatásául, 1946-ban a Krakkói Képzőművészeti Akadémián kezdi meg tanulmányait. Visszaemlékezései szerint gyermekkorában mindig szeretett rajzolni. A háború alatt egy náluk bujkáló ismerősük egy doboz olajfestéket adott neki ajándékba. Ettől kezdve szenvedélyévé vált a festészet is. Ám az akadémián hamar kiderült: Wajda nem bírja a magányt, csapatban szeret dolgozni, igény van benne arra, hogy társai munka közben kontrollálják. Ezért amikor 1949-ben felvételt hirdetnek a Łódźi Állami Filmművészeti Főiskolára, felvételét kéri a rendezői szakra. A könyv írója megvilágítja: nem a mozgókép varázsa vagy valamilyen filmélmény vitte a későbbi nagy rendezőt a főiskolára, hanem az, hogy megtalálja a helyét a világban.
Pörös Géza mélyrehatóan vizsgálja és csoportosítja Wajda filmjeit. A művek cselekményeinek tere Spanyolországtól Franciaországig, Lengyelországtól Szibériáig terjed, ami pedig az időtartományt illeti, a történelmi panoráma a napóleoni háborúk idején játszódó A légióval kezdődik, és a Wałęsa – A remény embere című, 2013-as portréval zárul. A rendező „széles cselekménycentrumú, nagy műgonddal megkomponált” művek sorát készítette el azért, hogy felidézze népének küzdelmekkel teli századait (A légió, Pan Tadeusz, Bosszú, Menyegző), azon belül a nemzeti ipar, a lengyelországi kapitalizmus megszületését (Az ígéret földje), a két világháború közötti rövid idő ellentmondásait (Jön a Bigda!), aztán az ország újbóli feldarabolását követő pokoli éveket (A mi nemzedékünk, Csatorna, Hamu és gyémánt, Lotna, Sámson, Tájkép csata után, Korczak, Gyűrű koronás sassal, Nagyhét, Katyń), az államszocialista évtizedek reményeit és csalódásait (Minden eladó, Légyfogó, Érzéstelenítés nélkül, Karmester), végül pedig a Szolidaritás szabadságharcát (A márványember, A vasember, Danton, Wałęsa – A remény embere). Pörös Géza kiemeli: az életmű legnagyobb tematikai csoportját – tizenkét alkotás tartozik ide – azok a filmek képezik, amelyek a második világháború valamelyik eseményét idézik fel. Ez Wajda gyermek- és ifjúkorának világa, nem véletlen, hogy pályafutása során újra és újra visszatér ehhez. Bár számuk kevesebb, filmtörténeti jelentőségük okán fontos hely illeti meg az életműben az erkölcsi nyugtalanság korszakában született műveket (A márványember, Érzéstelenítés nélkül, Karmester, A vasember). A kötet szerzője megállapítja: a történelmi kataklizmákba vetett ember és a kor egymást definiálja, a személy lehetséges repertoárját az határozza meg, hogy hová született, és mit követelt a kor. Kibúvó nem lehetséges, mindenkinek választania kell a felkínált szerepek közül ahhoz, hogy meg tudja határozni önmagát: „Ki vagy? Honnan jöttél? Merre tartasz?”
Pörös Géza rámutat: az ellenállás éthosza olyan hősöket követelt, akiknek a szabadságért folytatott harc sorsuk értelmét jelentette, s mindig készen álltak arra, hogy kockára tegyék az életüket. Ilyen hős volt Piotr Olbromski (A légió), Maciek (Hamu és gyémánt), Zadra hadnagy (Csatorna), Mateusz Birkut (A márványember), Maciej Tomczyk (A vasember), valamint Agnieszka (A márványember, A vasember). A hősök sorát az a Lech Wałęsa (Wałęsa – A remény embere) zárta, akinek sorsában összegződött és megkoronázódott elődeinek küzdelme. Wajda így írta le filmjeinek uralkodó hőstípusát: „Engem csak a nagy jellemek érdekelnek, akik szembesülnek az élet alapvető alternatíváival. Csak azok léteznek, akik meg tudnak halni egy szeméttelepen, akik részt tudnak venni egy páncélosok elleni lovastámadásban, akik át tudják verekedni magukat egy büdös csatornarendszeren. (…) Én olyan emberek iránt érdeklődöm, akik vagy szembeszegülnek a nagy ideálokkal, vagy vállalják azokat.” Pörös Géza ugyanakkor kifejti: Wajda filmjeinek univerzumában nem csak a nagy formátumú jellemeknek van helyük. A rendező figyelmét nem kerülik el a mindennapok bizonytalan, tépelődő emberei sem, a helyüket kereső lelkek, akik az Érzéstelenítés nélkül újságírójához hasonlóan szenvednek a kisszerű kor törtetőitől, s inkább elszenvedik a bajt, mintsem okozzák. A másik hőstípus egy ideig elfogadja a hazugságra épült világ ajánlatát, megtanul együtt élni annak szabályaival, ám a megalázó tapasztalatok és a nála jobb emberekkel való találkozások végül elindítják a jobbik énje felé. Ilyen karakter többek között A vasember Winkel nevű riportere.
Pörös Géza szerint azonban más, személyes magyarázata is van annak, hogy Andrzej Wajda olyan gyakran fordult alkotásaiban a történelem kataklizmáihoz. Ez pedig nem más, mint a tragikus időket kamaszként túlélő ember „csipetnyi” lelkiismeret-furdalása. A rendező többször is világosan megfogalmazza ezt. Egy vele készült interjúban például elmondja: „Van egy dolog, amiről ritkán szoktam beszélni, nevezetesen az, hogy 1939-ben nem tudtam harcolni, mert fiatal voltam, mindössze tizenhárom éves. A háborúban tehát nem vehettem részt, így aztán a varsói felkelésben sem vállalhattam szerepet. Talán ezzel egészítem ki az életrajzomat, amit a filmekben bemutattam, hogy lehet, ha mindezt átéltem volna, akkor nem tömtem volna tele a filmjeimet történelemmel, mert tudtam volna azt, hogy az egész a valóságban bonyolultabb volt annál, mint amit a vásznon megmutattam. Így a filmjeimben kerestem azt, ami az életemből kimaradt, sőt, azok előtt igazoltam magam, akikhez a sors kegyesebb volt, mint hozzám.”
Wajda filmjeiben a keresztény elemeket kutatva Pörös Géza kiemeli: A vasemberben a korábbi műveihez képest szokatlan nyomatékkal utal a rendező a Katolikus Egyház szerepére. A sztrájkoló hajógyáriak keresztet állítanak az 1970-es sortűz áldozatainak emlékére, misén vesznek részt, Lech Wałęsaa Szűzanya közbenjárását kéri küzdelmükhöz. Agnieszka és Maciek templomban esküsznek, jóllehet a lány korábban nem volt különösképpen vallásos. A katolicizmus ennyire szembetűnő jelenléte egyrészt a lengyelség történelmi tradíciójából következik, másrészt abból a tényből, hogy a Szolidaritás időszakában az Egyház valóban az ellenzék intézményes támogatója volt. A templomok rendszeresen számos ellenzéki rendezvénynek adtak teret. Wajda nemcsak a cselekmény felépítésében hangsúlyozta a katolicizmus szerepét, hanem a film ikonográfiájában és dramaturgiájában is. Ikonikus beállítás például, amikor Anna a Winkellel való első találkozásakor az újságírónak is ad a kenyérből, vagy amikor Maciek három kollégája átadja a közösség adományát az áldott állapotban lévő Agnieszkának.
A könyv szerzője kitér Andrzej Wajda bámulatos munkatempójára is, amit egyetlen dologgal magyaráz: soha nem volt neki másik, titkos, „civil” énje. Egyetlen szenvedélye volt: az alkotás. Annak tudatában alkotott, hogy élete a nyilvánosság előtt zajlik, és személyes ügyei egyben a lengyel élet ügyei is. Sorsa összefonódott a lengyelség sorsával, reményeiben és indulataiban milliók osztoztak. Wajda és alkotótársai, Agnieszka Holland, Krzysztof Kieślowski, Krzysztof Zanussi (akiről Pörös Géza ugyancsak monográfiát írt – B. D.) és a többiek azokat a konfliktusokat tárták fel, amelyekről a sikerpropaganda atyamesterei cinikusan hallgattak. „A felelőtlenséggel, a manipulációval, a szavak és a tettek kiáltó ellentétével szemben egy szilárd és hiteles erkölcsi értékrend igényét fogalmazták meg. A lengyel film a korabeli irodalomhoz és színházhoz hasonlóan küldetéses öntudattal dokumentálta az egykor volt diktatórikus szocializmus polóniai variánsának válságát. Népi és nemzeti platformon állott, azok szószólója volt, akik az évtizedfordulón (1979/1980) kikényszerítették az augusztusi megállapodást.” Andrzej Wajda pedig vitathatatlanul a vezéregyénisége volt ennek a kivételes tehetségekből álló filmes csapatnak. Művészi hitvallását és alkotói módszerét hajszálpontosan fejezi ki a következő mondata: „A Jóisten két szemet adott nekem: az egyikkel a kamerába nézek, a másikkal arra, ami körülöttem történik.”
Pörös Géza: Hamvak és gyémántok – Andrzej Wajda filmjeiről,
Nap Kiadó, 2023.
Fotó: Wikipédia; Lambert Attila
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. október 18-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
