Halmai Tamás költő, író, irodalmár jegyzetét olvashatják.
Lajtos Nóra költőként és irodalomtörténészként is igen tevékeny részese irodalmi életünknek. Alábbi művét saját Facebook-oldalán (2026. január 31.) tette közzé:
Benne a Másik
Valaki fölkel a sínekről,
s az égi létrán felfelé
mászik. Nem tud mást,
csak elhinni, hogy nem
ő halt meg, hanem
benne a Másik.
Félszabad vers, mondanám, hiszen hat sora látszólag nem követ verstani szabályt – másrészt azonban jambusok kapnak életre benne, a két versmondatot pedig kulcsmotívumokat kiemelő belső rím fűzi egybe: „mászik” – „Másik”.
A „sínek” jelölő költészettörténeti reminiszcenciákat ébreszt (a „Mint aki a sínek közé esett…” Kosztolányijától József Attila művészetéig – és haláláig), s elsődlegesen az életről lemondó közérzetre utal.
A kötött pálya horizontális jellegét keresztezi az „égi létra” vertikális motívuma. Ez újólag allúziókat kelt. Jákob lajtorjája az angyalokkal éppúgy eszünkbe juthat, mint Weöres Sándor spirituális bonmot-ja (mely szerint ég és föld között bennünk a létra). De mindenképpen a fölfelé irányuló szabadulás képzete jelenik meg általa; mégpedig a tudásnál erősebb hit („Nem tud” – „csak elhinni”) keretezésében.
A tragikumot felülíró kegyelem mozzanata, avagy a túlvilágot is túlélő lélekmód dicsérete fogalmazódik meg óhatatlanul ebben néhány egyszerű, de ihletett sorban. A halandóban pulzáló halhatatlanról kevesen tudnak ennyire sűrű, ennyire maradandó hírt adni.
Filológiai érdekesség, hogy folyóiratközlésben (az Eső 2021/4. számában) még így nézett ki a mű:
Halálvonat
valaki fölkel a sínekről, s az égi létrán
felfelé mászik, nem tud mást, csak
elhinni, hogy nem ő halt meg, hanem
benne a Másik –
A változások szembetűnőek. A friss cím oldja a komorságot, miközben új identitásnak nyit teret; a rövidebb sorok kompaktabb, esztétizáltabb szövegképre vezetnek; az eredetileg kezdet és vég (nyitó nagybetű és záró írásjel) nélküli szintaxis két egységre tagolása lezárt nyugalmat sugároz.
Ahogyan nincs egyszemélyes ember, úgy nincs magányos szöveg sem. „Költözz a művelhető csillagokba!” – kezdi Fölkel a sínekről című, József Attilát megidéző versét Orbán Ottó. Ebbe a költészettörténeti kontextusba írja bele magát Lajtos Nóra miniatűrje, miközben a fölütésben szereplő, általánosító érvényű határozatlan névmással („Valaki”) modern líránk egy lexikai hagyományvonalába is visszailleszkedik: „Valaki mégis, nem tudom ki, / valaki mégis színarany.” (Pilinszky János) – „Valaki jár a fák hegyén” (Kányádi Sándor) – „Valaki súgja, menj oda” (Csoóri Sándor) – „Valaki más ír / a kezeddel” (Nagy Gáspár)…
Fotó: Wikipedia
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. október 11-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
