Tragikus és véres események bontakoztak ki Spanyolországban 90 éve, 1936 nyarán és őszén. Az 1936 júliusában kirobbant polgárháború kegyetlen erőszakhullámot indított el az ibériai országban. De kik voltak azok a fiatal hősök, akik az elsők között áldozták fel életüket eszméikért? Írásunkban bemutatjuk sorsukat, és a dráma hazai, magyar vonatkozásait is az olvasó elé tárjuk, az időt és gondolatiságot továbbfűzve pedig 1956-os forradalmunk 70. évfordulójára tekintettel érintjük a spanyol-magyar viszonyokat is.
Tragikus és véres események bontakoztak ki Spanyolországban 90 éve, 1936 nyarán és őszén. Az 1936 júliusában kirobbant polgárháború kegyetlen erőszakhullámot indított el az ibériai országban. De kik voltak azok a fiatal hősök, akik az elsők között áldozták fel életüket eszméikért? Írásunkban bemutatjuk sorsukat, és a dráma hazai, magyar vonatkozásait is az olvasó elé tárjuk, az időt és gondolatiságot továbbfűzve pedig 1956-os forradalmunk 70. évfordulójára tekintettel érintjük a spanyol-magyar viszonyokat is.
Kiindulópontként nézzük meg, mely út, és okok is vezettek az európai történelemben is páratlan, országon belüli törésvonalak és agresszió megjelenéséhez.
Spanyolország történetében a XIX. század második felében és a XX. század első évtizedeiben hanyatlási folyamatokkal és felhalmozódó problémákkal találkozhatunk. A spanyol gyarmati rendszer szinte utolsó pillérei vesztek el az 1898-ban vesztes spanyol–amerikai háborúban: Kuba, Puerto Rico és a Fülöp-szigetek, ekkortól már nem tartoztak ahhoz a birodalomhoz, amelyről a XVI. században még azt mondták, hogy ott ”sohasem nyugszik le a nap”. A spanyol korona uralma alatt csupán Egyenlítői-Guinea, Spanyol-Szahara, Ifni és az Észak-Marokkóban lévő protektorátus maradt.
1873-75 között a karlista háborúk, a rövid életű első köztársaság okoztak belső konfliktusokat. A népesség gyorsan növekedett, viszont ezzel nem volt párhuzamos a gazdaság növekedése. Az ipar elsősorban Baszkfölre és Katalóniára koncentrálódott, szemben a déli területek szinte kizárólagosan mezőgazdasági jellegével, ahol a földbirtokmegoszlás szerkezete is igen aránytalan volt.
Bár Spanyolország kimaradt az első világháborúból, súlyos problémát idézett elő az 1900-as évek elejétől kezdődő Rif-háború. A helyi törzsek már 1909-ben megtámadták a spanyol bányászokat és munkásokat, e konfliktus tovább éleződött a Spanyolország és a függetlenségre törekvő, Abd-el Krim (1882-1963) vezette Rif Köztársaság között az 1923-27 között tartó háború során. A spanyol hadsereg súlyos vereséget szenvedett 1923-ban az Annual melletti csatában. A belső válság elkerülésére Miguel Primo de Rivera (1870-1930) tábornok 1923-ban államcsínyt hajtott végre, 1923-25 között a háborús helyzet miatt katonai diktatúrát gyakorolt kormányfőként, majd visszatért a civil kormányzathoz. A gazdasági és társadalmi problémák megoldásaként nagyarányú infrastrukturális beruházásokat, közmunkákat indított el, olasz mintára a korporatív rendszer és a szociális reformok bevezetésére törekedett. A reformtörekvések a világgazdasági válság miatt nem vezettek eredményre, viszont a felszín alatt valóságos társadalmi láva forrongott.
1930 decemberében az észak-spanyolországi Jaca helyőrségében köztársaságpárti katonai zendülés robbant ki, Fermin Galán (1899-1930) és Garcia Hernandez (1899-1930) kapitányok vezetésével. A zendülést a kormányerők leverték a vezetőket hadbíróság halálra ítélte. A belpolitikai válság erősödött: 1931 elején lemondott XIII. Alfonz király, Spanyolország köztársaság lett. A belpolitikai-társadalmi válságot jelezte a véres 1934 októberi bányászfelkelés Aszturiában.
Az 1936 februári választásokat Népfront (szocialista, kommunista, köztársasági és a nemzetiségi pártok nyerték meg. A Népfront kormánya nagyarányú változásokat akart elindítani (nemzetiségi autonómiák, szocializálások, amnesztia, földreform). Elméletben a jobboldal is hajlott a reformokra, azonban ezeket pragmatikusan, nemzeti keretekben akarta kivitelezni. A köztársasági erők mögött megjelentek az anarchisták, akik merényleteket, templomégetéseket hajtottak végre. 1936 nyarára teljesen elvadult a politikai közélet, szinte mindennapossá váltak a merényletek, politikai gyilkosságok. Az egyik oldal támadásait a másik oldal azonnal megtorolta. A szikra a puskaporos hordóban július 12-13-án robbant fel: először a szocialista milícia egy tisztjét ölték meg, majd másnap válaszként a Cortes meghatározó jobboldali személyisége, José Calvo Sotelo (1893-1936) esett a visszavágás áldozatául.
A húr július 17-19-én pattant el. A rádióban elhangzott időjárás-jelentés: ”Egész Spanyolország felett derűs az ég”, a köztársaság-ellenes katonai felkelés jelmondata volt. A spanyol nagyvárosokban a köztársasághoz hű erők többnyire úrrá lettek a zendülésen, azonban Spanyol-Marokkóban győztek a felkelők (továbbiakban a nemzetiek). A Francisco Franco (1892-1975) tábornok vezette nemzeti erők átkeltek Spanyolország európai területére, azonban a köztársasági erők jelentős ellenállást tanúsítottak. 1936 novemberében Madrid előtt megállt a front, lényegében változó küzdelmek folytak 1939 márciusa végéig, amikor a nemzetiek győzelmével ért véget a tragikus belső küzdelem.
E helyzetben nem volt lehetőség a felelős és végiggondolt reformokra, a spanyol társadalom nagyobb, türelmetlen része már nem hitt a felülről kezdeményezett reformoknak, a szélsőbaloldal: a Spanyol Kommunista Párt, a mérsékeltebb Spanyol Szocialista Munkáspárt követői lettek. Főként Katalóniában nagyon erős volt az államot, egyházat élesen elutasító anarchista szervezet, a CNT, vagyis a Munka Nemzeti Szövetsége – Confederacion Nacional del Trabajo.
A feszült politikai-katonai helyzetre mindhárom fő erő (nemzetiek, köztársaságiak, anarchisták) hisztérikus módon reagáltak, az országban elszabadult a terror. Sok esetben már a puszta gyanú is elegendővé tette a politikailag megbízhatatlan, kémgyanús vagy ellenségnek tekintett személyek, papok likvidálását. A mindegyik oldalon megszerveződő önkéntes milíciák nemigen törődtek a jogszerűséggel. A köztársaságiak főként a nemzetieket támogató német és olasz légierő csapásai után rendeztek differenciálatlan leszámolásokat, a nemzetiek mindezeket sok esetben aránytalanul megtorolták. Az anarchisták rendkívül vadul, kegyetlenül támadták az egyházat, a nemzeti-polgári középrétegeket, bőségesen adagolták a terrort.
Mindhárom oldal megpróbálta érvényesíteni társadalmi céljait, meghozta sok esetben önfeláldozó áldozatait, megteremtette saját mártír- és hőskultuszát. Az egyik első mártír Luis Moscardo (1912-36) volt, a toledói Alcazar erőd parancsnoka, Jose Moscardo (1878-1956) ezredes fia. Apját fia agyonlövésével zsarolták a köztársaságiak, aki a zsarolás ellenére nem volt hajlandó feladni a várat. Bár Juan Yagüe (1891-1952) ezredes nemzeti erői felmentették a várat, a parancsnok fiát agyonlőtték. A köztársaságiak hőskultusza leginkább Madrid 1936 novemberi védőire vonatkozott. Az anarchisták hőskultusza a köztársaság elleni 1937 májusi, a Robert Orwell által is leírt, a POUM (a kommunistákból kivált, Egyesült Marxista Munkáspárt) segítségével végrehajtott lázadását értékeli, máig ápolják az 1937 májusi zendülés és társadalmi, politikai berendezkedésük emlékeit. Itt rövid magyarázat szükséges: a szélsőbal és a „népfrontos”, magyarán a szovjet befolyás alatt álló katalán kormány is szembekerültek egymással.
Nyugodtan kimondhatjuk ugyanakkor: morális és nemzeti perspektívában alapvetően és szinte kizárólag a nemzetiek, a jobboldal megújuló erői gondolkodtak.
Az első, mindkét oldalon rendkívül véres összecsapás színtere a portugál határ melletti Badajoz volt, ahol a város elfoglalását megelőző köztársasági represszáliákat kíméletlenül torolták meg a győztes nemzetiek. A köztársasági oldal első igazán ismert vesztesége Federico Garcia Lorca (1898-1936), a neves költő és drámaíró volt. Az egyébként homoszexuális (ez magánügyének tekinthető), inkább a szocialista párttal rokonszenvező költőről valószínűleg alaptalanul feltételezték a szovjeteknek történő kémkedést és egy falangista osztag 1936 augusztusában Granadában agyonlőtte.
Még az 1980-as években szóba elegyedtem Kecskeméten néhány Kodály-intézetben tanuló spanyol hölggyel, akik kimosolyogtak, mikor megemlítettem kulturális-politikai szerepét, hogy ilyen egyoldalú, felszínes ismereteim vannak a korszakról.
Mint említettük, a felelős nemzeti és szociális törekvések hangját senki sem hallotta meg az elvadult és hisztérikus helyzetben. Itt mutatjuk be a három jelentős óriási intellektust, lelki indíttatást és nemzeti felelősséget képviselő fiatal hős alakját, gondolatiságát, amely cikkünk fő témáját is adja.
Jose Antonio Primo de Rivera (1903-36) a kormányfő, Miguel Primo de Rivera fia volt. Már 1933-36 között a Cortez képviselőjeként politizált. A Nemzeti Falange mozgalom alapítójaként a spanyol gazdasági társadalmi válságból szociális-korporatív megoldásokat keresett. 1933. október 29-én, Madridban a Teatro de la Comedia színházban, a Falange megalakulásakor a következő, magas szintű filozófiai gondolatokat fogalmazta meg. „La Patria es una sintesis transcendente…” vagyis „A Haza egy transzcendens szintézis….” E szintézis átfogja a múltat, jelent, jövőt, meghaladja az egyének személyes sorsát. Ugyanitt bírálta a felvilágosodás, a liberalizmus szellemét: “1762 márciusában egy lehetetlen, istentelen (a latin nefas szót így lehet lefordítani) ember, Jean Jacques Rousseau úgy nyilatkozott, hogy a jog és az igazság nem voltak állandó fogalmak, csak személyes akarati döntésekből következnek.” Tehát a rájuk történő hivatkozás is így csak a liberalizmus manipulációja, választási eszközei. A nemzetet sorsközösségként értelmezte. Ő volt a Falange indulója (Cara al Sol, vagyis Arccal a nap felé) című dal szerzője.
Még 1936 áprilisában, tehát a köztársaság-elleni felkelés előtt tartóztatták le a köztársasági hatóságok illegális fegyvertartás és szervezkedés miatt, majd golyó általi halálra ítélték, mely ítéletet Alicante börtönében november 20-án hajtottak végre. Súlyos, lényegében politikai indíttatású, jogilag is vitatható ítélete valószínűleg politika célú bosszú, megfélemlítés volt. A Falange helyi szervezetei ugyanis több kísérletet is tettek a kiszabadítására. Ügye a Largo Caballero (1869-1946) vezette köztársasági kormány elé került, ott csak két baloldali köztársasági miniszter, Manuel de Irujo (1891-1981) és Mariano Anso (1899-1981) tiltakoztak az ítélet ellen, melyről egyébként a helyi szervek a kormány jóváhagyása előtt döntöttek.
A nemzeti oldalon ezt sokáig nem hitték el, halálát vivo pero ausente – élő csak távollevő jelzővel illették. Utolsó pillanatai is legendák forrásává váltak. Állítólag félelemmentességét, bátor tartását látva a kivezényelt osztag egyik katonája kezéből kiesett a puska. Utolsó szava: „Ariba Espana”, vagyis Éljen Spanyolország! volt.
Ramiro Ledesma Ramos (1905-31) számára két évvel kevesebb adatott. Az említett társadalmi válságból fiatalon több irányba is tájékozódott (német, szovjet és olasz rendszer) és kereste a kiutat. Még 1931-ben megszervezte a Juntas de Ofensiva Nacional-Sindicalista (JONS), magyarul a Nemzeti Szindikalista Offenzíva Tanácsai nevű szervezetet, mely szintén korporatív-szociális megoldásokat keresett a válságra. Antikapitalizmusát sűrítette egy klasszikussá vált kifejezésébe: ”Csak a gazdagok engedhetik meg maguknak a luxust, hogy ne legyen hazájuk.”
A JONS és a Falange 1934-ben egyesültek, Az állam meghódítása (La Conquista del Estado) című lapjában tovább népszerűsítette nemzeti-szindikalista nézeteit. Nem sokkal az 1936 júliusi felkelés kirobbanása után a köztársasági szervek letartóztatták, majd 1936 október 29-én egy jogi értelemben is vitatható per és ítélet alapján őt is agyonlőtték.
Vele azonos életkorban lett inkább hősi halott, mint mártír Onesimo Redondo (1905-36). A jogi végzettségű fiatalember szintén lapot szerkesztett, az említett Ramiro Ledesma Ramos társaságában megszervezték a JONS-t, amely – mint említettük – egyesült a Falangével.
Őt nem a köztársasági szervek végezték ki, hanem az általa vezetett nemzeti milícia és a köztársasági milícia közötti összecsapásban, tűzharcban esett el a nemzetiek felkelése első napjaiban Labajos község mellett. Valladolid városában 1961-ben emelt szobrát 2016-ban eltávolították.
Mindhárman páratlan lelki-szellemi értékeket képviselő személyiségek voltak; alakjaik, kiállásuk, hősiességük, bátorságuk, intellektusuk révén emlékük legendává nőtt. A liberális kapitalizmussal és a szovjet kommunizmussal szemben a harmadik utat keresték, melyet a nemzeti alapon szerveződő, nemzeti-szindikalista, korporatív-szociális államban látták. Jose Antonio ezt a következőképp fogalmazta meg: „Szemben állunk a baloldallal, mely lerombol mindent, ami jó, de szemben állunk a jobboldallal is, amely megőriz minden rosszat.”
Ők még az Európa történetében páratlanul kegyetlen és véres, 1936-39 között zajlott polgárháború kezdetén adták életüket eszméikért. A civil áldozatokat is követelő kegyetlen polgárháborúban a következő három évben mintegy 700-800 ezer ember halt meg.
Rendkívül jelentős katonai erők csaptak össze e három év alatt. A Köztársasági Néphadsereg mintegy 750 ezer katonával, 1500 tüzérségi eszközzel, 1300 repülőgéppel, 800 páncélozott járművel rendelkezett. A köztársaságiakat katonailag a Szovjetunió, Mexikó és a Nemzetközi Brigádok támogatták. Az utóbbi, mintegy 50 ezer főnyi alakulat a világ számos állama baloldali aktivistáiból, szocialista, vagy kommunista érzelmű értelmiségeiből, munkásaiból verbuválódott. Az egységen belül mintegy 1500 főt számlált a magyar zászlóalj, mely főként a Franciaországban, Belgiumban dolgozó magyar ifjúmunkásokból tevődött össze, parancsnokait, tábornokait: Gáll János (1890-1937), Zalka Máté (1896-1937), Emilio Kléber (Lazar Manfred Stern 1896-1954) a Szovjetunióból küldték. Pár fiatal Magyarországról is elszökött, bár Kozma Miklós magyar királyi belügyminiszter 1936 október 5-én kiadott rendelete a háborúba bármelyik oldalon történő bekapcsolódást az állampolgárság elvesztésének kilátásba helyezésével szankcionálta.
A nemzeti erők hadereje mintegy 800 ezer embert számlált, 2000 tüzérségi eszközzel, 300 páncélossal, 1500 repülőgéppel rendelkeztek. Őket Németország, Olaszország és Portugália támogatták, itt különösen nagy súlyt jelentett a német Condor-légió, mely meghatározó légi fölényt ért el Spanyolország egén. Kezdetben akár a köztársaságiak és a nemzetiek is viszonylag elavult haditechnikával rendelkeztek.
A polgárháború lezárultával 1939-75 között a Falange fémjelezte rendszer határozta meg Spanyolország gazdasági, társadalmi, politikai folyamatait.
Tény, hogy általános volt a foglalkoztatottság, jelentős volt az állami szociálpolitika, a 60-as évek szerény gazdasági liberalizációja jelentős gazdasági fellendülést (spanyol gazdasági csoda) eredményezett. Ezért még a mai napig is sokan visszasírják. Az államfő kezdeményezésére felépült az Elesettek völgye – Valle de los Caidos, a megbékélés és a mindkét oldalon elesettek tiszteletére.
Ettől függetlenül valóban hiányzott a nyugat-európai szempontok szerint értelmezett parlamentarizmus. A két legnagyobb nemzetiség, a baszkok és a katalánok nemzeti elnyomásként élték meg a rendszert, amely utolsó pillanatig rendkívül keményen csapott le a nemzeti és szélsőbaloldali terrorszervezetekre (ETA, FRAP), még 1974-75-ben is. Egyébként e szervezetek nem álltak le a parlamentáris rendszer létrejöttével.
1956. november 4-én a Franco tábornok Madridban kormányülést hívott össze, itt döntés született a magyar forradalom katonai megsegítéséről. Francisco Franco államfő kinevezte a Magyarországra küldendő hadtest parancsnokát Augustin Munoz Grandes (1896-1970) tábornok személyében, aki a második világháborúban a szovjetek ellen harcoló Kék Hadosztály parancsnoka volt. Ismeretes, hogy Dwight Eisenhower, az USA elnöke leállította a tervet, minden bizonnyal új világháború kitörésétől félve.
A szovjet blokk államai közül valószínűleg hazánk volt a legellenségesebb viszonyban ekkor Spanyolországgal. Talán pontosan a nyilvánosságra is került spanyol beavatkozási terv miatt. Ettől függetlenül a sportkapcsolatok működtek, az 1964-as Labdarúgó Európa Bajnokságra kiutazó válogatottunk a harmadik helyezést érte el (kikaptunk a házigazdáktól, a bronzmérkőzésen legyőztük a dánokat).
A diplomáciai alakoskodásban végtelenül rafinált Nicolae Ceausescu 1974-ben magánlátogatásra hívta meg Manuel Diaz Alegria (1906-87) tábornokot, vezérkari főnököt Bukarestbe, és ott bemutatta neki Santiago Carrillót (1915-2012), a Spanyol kommunista Párt főtitkárát.
A spanyol politikai változások 1975 novemberében, az államfő Franco tábornok halálát követően kezdődtek el. Juan Carlos koronaherceg (a későbbi király) egymással szembeállította a nemzetiek és a köztársaságiak még élő főparancsnokait, és a megbékélés jegyében kézfogásra kérte őket. Ennek megtörténte a demokratikus megújulás nyitányát jelentette.
Bár e cikkben kiemelt és értékelt személyiségek már 90 éve áldozták fel életük eszméikért, gondolatiságuk számos eleme ma is aktuális, értéket közvetít minden nemzet számára.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
