Szubjektív okok és szubjektív idézetek következnek valakitől, aki hatvanhárom évesen készül megszerezni második diplomáját vadgazda-mérnök szakon, aki megszerezte az abszolutóriumát, s aki ki meri jelenteni, hogy már ennek birtokában is többet tud azoknál a nyálas-nyamvadt vadászatgyűlölő senkiknél, akik a vadászatról sem tudnak az égvilágon semmit.
Mindannyiunk őseinek 99 százaléka vadászott… a vadászszenvedély antropológiai örökségünk.”
Így. Ez a kiindulópont.
„A vadászat nehéz mesterségét csakis korunkban, és korunkban is csupán Európa erkölcsileg legzüllöttebb részén becsülik alá.” (Ortega)
(Yebes gróf könyvében) “lelkesedéssel, már szinte misztikus elragadtatással beszél mindarról, ami a vadászatra vonatkozik: a mezőről, a vadászkutyáról, puskáról, vadról. […] ezek nem üres szavak, mivel a fegyelem és a szigorú tréning, a semmiképp sem lebecsülendő áldozatok és veszélyek, egy hegyek és völgyek között eltöltött negyedszázad megpróbáltatásainak lángja lobog bennük.” (Ortega)
“Mert ki-kapcsolódni (di-vertirse) annyi, mint ideiglenesen megszabadulni attól, amik lenni szoktunk, ilyenkor tényleges személyiségünket bizonyos ideig egy másik, önkényesnek tűnő figurára cseréljük fel, megkíséreljük, hogy egy pillanatra a mi világunkból átkerüljünk egy másikba, mely nem a miénk.” (Ortega)
„A kikapcsolódás Ortega felfogásában – s ebben a Kr. e. 2. században élt történetíró, Polübiosz értelmezését követi – éppen a mindennapi szórakozásfogalmunk ellentéte: nem léhaságot, nem az emberi élet peremjelenségét vagy illusztratív elemét jelenti, hanem megszállottságot, teljes odaadást, kockázatvállalást, küzdelmet, erőfeszítést feltételező viselkedésmódot. (Kalmár Zoltán: Ortega versengéselmélete)
“A kikapcsolódás ily módon elveszíti passzív jellegét (…), s átlényegül legmagasabb rendű tevékenységgé. Ugyanis a legaktívabb dolog, amit az ember egyáltalában megtehet, nem az, hogy egyszerűen csinál valamit, hanem az, hogy valaminek szenteli magát.” (Ortega)
„A vadász ebben a megközelítésben egyfajta szakralitás hordozója, és mint ilyen, tiszteletet érdemel.” (Kalmár Zoltán: Ortega versengéselmélete)
„Az ember, aki egyébként rendkívül masszív, nehezen faragható létező, a legtöbbször csak vért izzadva alakítható személyiség, a vadászat révén kiszakad a mindennapokból, az intellektuális, antropológiai értelmű kultúra ékkövei közül, hosszabb időre maga mögött hagyja a kultúra biztonságot nyújtó terepét, és a Világba vonul vissza a kultúra zajától. A civilizációs folyamat során a velünk született ösztöneink elsorvadása révén őzikealkatúvá, kockázatkerülővé vált kultúrlény most felülemelkedik a dilemmákkal, vívódásokkal terhelt civilizációs atmoszférán, kibújik a kultúra által rákényszerített szerepözönből, megszabadul a józan ész nehezékeitől, és visszatér a közvetlenség világába. A versengés, a rivalizálás kulturális kontextusából átlép a versengés, az óvatosság merőben más jellegű, biológiai szövedékei közé, ahol egészen mások az együttélési stratégiák és az irányfények. Ideiglenesen áthelyeződik egy korától idegen, az emberi és nem emberi határán lebegő természeti létformába, az emberi ész számára átláthatatlanul összefüggő, bonyolult egységbe, ahol ugyanolyan otthonosan mozog, mint ott, ahonnan érkezett. A civilizációs minták közül való kiszakadás a kulturális önazonosságának felfüggesztését, a civilizációs elvárások, a társadalmi normák feloldódását, eltűnését jelenti. Bekövetkezik egy erőteljes elmozdulás a reflextevékenységek irányába, a tanult magatartásminták helyére az ösztönök, az elemi erők, az elementáris energiák lépnek. A vadász tehát mintegy eltávolítja magától kultúrlény mivoltát, a természet békés-zord világában a másodlagos vadság, a fésületlenség állapotába kerül, és a kultúrlénytől eltérő, zárt rendszerű magatartási mintázatot ölt magára, létezésében meghatározó módon a zoológiai szempontok érvényesülnek, környezetére elsődlegesen természetes spontaneitással reagál. A csúcsragadozóvá előlépett embert nem az ördög szállta meg, ne tulajdonítsunk neki antiszociális személyiségzavart, ám bizonyos értelemben mégis dehumanizációról beszélhetünk, hiszen reakcióit főként testének biológiája határozza meg. A vadász és a vad létmódja között alig észlelhető határvonal, a lényegi különbségek cseppfolyóssá válnak, a sportvadász életét a természettel, annak minden belső finomságával való tényleges összeolvadás határozza meg.” (Kalmár Zoltán: Ortega versengéselmélete)
“Az orgiasztikus, dionüszoszi elem ott hullámzik és fortyog minden vadászat legmélyén”. (Ortega)
“A vadászat egész morált foglal magában, mégpedig annak legmintaszerűbb formájában. A vadász ugyanis, aki magáévá teszi a sportszerű morált, a legnagyobb magányában teljesíti annak parancsolatait; nincs más tanúja, közönsége, csak a hegycsúcsok, az elmosódó felhők, komor tekintetű tölgyek, reszkető ciprusok és a kóbor vad. (…) A vadászatra mindig is úgy tekintettek, mint magasrendű pedagógiára, mint az egyik legalkalmasabb jellemformáló módszerre.” (Ortega)
„A vadászat nem végletes féktelenség, lényegi mozzanata éppen a lelkiismeretes versengés. A szabad akarattal rendelkező, a saját életét önmaga által irányított lény «pontosan abban a mértékben, ahogyan a fegyverek egyre inkább hatékonnyá váltak, (…) korlátokat szabott magának a vaddal szemben, hagyott neki is játékteret, hogy ne tegye túlságosan egyenlőtlenné vadász és zsákmánya viszonyát, hiszen ha e viszony bizonyos határait áthágja, akkor a vadászat lényegi mivoltát semmisíti meg, és puszta mészárlássá, irtóhadjárattá változtatja azt. (…) Ahelyett, hogy megtenné mindazt, melynek megtételére képes, az ember gátat szab határtalan képességeinek, és utánozni kezdi a természetet, vagyis szabad elhatározásából visszahátrál, visszalép a természeti létbe.»” (Ortega)
„A vadászat tehát alapvetően zoológiai jelenség, «két ösztönrendszer párviadala, összecsapása» (…).” (Ortega)
“A hasznossági alapon űzött vadászatban a vadász valódi célja, amire törekszik, s amit értékel: az állat halála. Minden egyéb, amit ezt megelőzően tesz, eszköz csupán, hogy ezt a célt elérje, amely nem más, mint az ő formális szándéka. (…) A sportembert nem a zsákmány halála érdekli, nem ez a szándéka. Őt éppenséggel azok a dolgok érdeklik, amiket ezt megelőzően kellett tennie a siker érdekében: vagyis a vadászat. Ezzel tényleges céllá válik az, ami korábban eszköz volt csupán. A halál lényegbevágó, mivel enélkül nincs hiteles vadászat; az állat megölése annak természetes végét, végcélját jelenti: a vadászat végcélját, annak lényegazonosságában, nem pedig a vadászét.” (Ortega)
“Minden tudományt megelőzően és minden tudományon túl az emberiség úgy tekint magára, mint olyasvalakire, aki az állatvilágból emelkedett ki, de nem bizonyos abban, hogy teljes egészében meghaladta-e azt. Az állat továbbra is túlságosan közel áll hozzánk ahhoz, hogy ne érezzünk vele valamilyen rejtélyes közösséget.” (Ortega)
„A jó vadászhoz hozzátartozik a nyugtalan lelkiismeret a halállal kapcsolatban, amit éppen ő hoz a pompás állatra.” (Ortega)
“A fényképezőgéppel való vadászat modorosság, nem pedig kifinomultság; olyan etikai mandarinizmus, ami semmivel sem kevésbé sajnálatra méltó, mint az értelmiségiek sokféle más mandarinizmusa.” (Ortega)
„A kocavadászok ezen népes táborát a mesterkéltség és az infantilizmus jellemzi, ami jól megmutatkozik akkor, ha állatképekből vagy állathangokból összeálló trófeagyűjteményeiket szemléljük, kép- vagy hangvadászkalandjaikat hallgatjuk. A lencse- vagy mikrofonvégre kapott vadak esetében az élet helyett csupán az élet nyomának feszültségmentes, vizuális vagy akusztikus látszatbirtoklása történik. Aki nem képes megölni az állatot, vagy nem szenved meg az állat életéért, abban nem dolgozik valóságos vadászszenvedély. A kultúra sáncaiból nézve ezek tűpontos, metszően éles, egyszersmind dermesztő szavak.” (Kalmár Zoltán: Ortega versengéselmélete)
“Hogy mióta vadászom, ezt még csak ki tudom deríteni a naplómból. Hogy azonban mióta vagyok vadász, ez már nehezebb kérdés.” (Széchenyi Zsigmond)
„A vadászatot egyáltalán nem a lövés tudománya, nem a gyilkolás és nem az étel, a bőr s a trófea jelenti, hanem mindez együtt, és még sok sok minden, ami túl van ezeken. Ősi örökség ez, amit egyik ember örököl, a másik nem. Ősi harc ez a család táplálékának megszerzésére, kutatási vágy, megfigyelés, tudásszomj, kalandkeresés, gyűjtési szenvedély, erdők, mezők, nádasok szeretete, még ilyen fagylaltállapotban is… és ha nem szólhat a puska, akkor is!” (Fekete István)
„Kevesen tudják, hogy a kafferbivaly milyen előkelő helyet foglal el az afrikai nagyvadak sorában. pedig az afrikai bivaly a legveszélyesebb valamennyi között, s nekem kedves vadam is volt mindig, mert az «ol-arok» kemény ellenfél, amely, ha már támad, küzd is az utolsó leheletéig.” (Kittenberger Kálmán)
Üzenet a nyálas-nyamvadt, vadászat-gyűlölő senkiknek, akik a vadászatról sem tudnak semmit az égvilágon: ha a vadászatot be akarják tiltani, tiltsák be azzal együtt Ortegát, Széchenyi Zsigmondot, Kittenberger Kálmánt és Fekete Istvánt is.
(Folytatjuk)
Bayer Zsolt – www.magyarnemzet.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
