Dante Isteni színjátékának tanúsága szerint a költő Dantét mély lelki-szellemi kapcsolat fűzte Assisi Szent Ferenchez és az általa alapított ferences rendhez. Erről beszélgettünk Mátyus Norbert irodalomtörténésszel, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Olasz Tanszékének egyetemi docensével, a Magyar Dantisztikai Társaság elnökével.
– Egyes feltételezések szerint ifjúkorában Dante a domonkosoknál tanult, később viszont komolyan elgondolkozott azon, hogy harmadrendi ferences szerzetes lesz.
– Ezek valóban csak feltételezések, nem pedig bizonyított tények. Nincs hiteles és biztos tudásunk arról, hogy hol tanult. Ami egyértelmű, az az, hogy firenzei iskolákba járt. A város főterén állt a Santa Croce-kolostor, ahol ferencesek éltek, és Dante tanult itt, ez biztosra vehető. Többen azt mondják róla, hogy élete végén harmadrendi, fogadalmas ferences lett, ám ezt semmilyen dokumentum nem támasztja alá. Ez a mondat szerepel az Isteni színjátékban, a Pokol 16. énekének vége felé: „Egy kötél volt a derekamra kötve, / azzal gondoltam annak idején / elfogni a szép szőrű párducot”. Ez alapján vélték úgy többen is, hogy Dante a ferences rend világi tagja volt. Sokat tudunk például a pénzügyeiről, az ingatlanvásárlásairól, ezek mind dokumentálhatók, de arról, hogy harmadrendi ferencesként valóban fogadalmat tett volna, nincs semmiféle tudomásunk. Csupán az imént idézett kijelentés utalhat erre, ugyanis a 12. században olaszul köteleseknek nevezték a ferenceseket. Ezért gondolta több kommentárszerző, hogy Dante is az volt. Ám ez csak képzettársítás, nem lehetünk biztosak benne, hogy valóban így volt.
– Az Isteni színjátékban Szent Benedekről is szó esik, de mi most koncentráljunk a domonkosokra és a ferencesekre. Két külön énekben ismerhetjük meg a történetüket: mindkét rend nagyon biztatóan indul, valóban krisztusi lelkülettel, de csakhamar jelentkeznek az elvilágiasodás jelei. Van a történetben egy dantei csavar is: a domonkos Aquinói Szent Tamás a ferences rendalapítót, Assisi Szent Ferencet dicséri, míg Szent Bonaventura a Domonkos-rend alapítóját, Szent Domonkost.
– Ha azt a kérdést vizsgáljuk, hogy milyen szerepe van az Isteni színjátékban Szent Ferencnek, akkor az első, amit el kell mondanunk, az az, hogy egy egész ének szól róla. Rögtön ezután azonban hozzá kell tennünk, hogy Dante egy teljes éneket szentel Domonkosnak is. Szent Ferenc és Szent Domonkos egymást feltételező, egymást valamiképpen kiegészítő figurák. Dante úgy gondolja, mindkettőjük legfontosabb küldetése az volt, hogy rendet alapítottak, amellyel megreformálták az Egyházat. Ez igaz. Nézzünk azonban egy kicsit tovább, mert ezekben az énekekben sem Ferenccel, sem Domonkossal nem találkozunk, személyesen nincsenek jelen. Az történik, amit az imént említett: a két rend egy-egy jeles képviselője zengi dicsőségét a két rendalapítónak, ráadásul kölcsönösen a másikat dicsérik: a domonkos Aquinói Szent Tamás Szent Ferencet, a ferences Szent Bonaventura Szent Domonkost. Dante azután megpillant néhány rendalapítót a Paradicsom fehér, égi rózsájában, a mennyország legfelsőbb birodalmában: Benedeket és Ferencet; Domonkost itt már nem említi. Biztos vagyok benne, hogy Benedek is nagyon nagy rendalapító volt, de
Dante tehát olyan magasságba helyezi Ferencet, ami a legnagyobb szentet illeti meg a világtörténelemben. Domonkossal kapcsolatban nem érezzük ezt, még akkor sem, ha ő is kap egy éneket a Színjátékban.
– Mivel magyarázható ez?
– Ha megnézzük a forrásokat, amelyek Szent Ferenc halála után hetven-nyolcvan évvel Dante rendelkezésére álltak, akkor elmondhatjuk,
Dantét mindezek közül két dolog érdekli különösen: egyrészt, hogy Ferenc aláveti magát az Egyháznak, másrészt, hogy a szegénységet hirdeti és éli.
Az például, hogy az egész teremtést dicséri, Dante számára egyáltalán nem fontos, ahogyan az alázatossága sem, és az sem, hogy milyen kapcsolatban volt a rendtársaival. Csak az foglalkoztatja, hogy Ferenc szegény volt és lojális az Egyház iránt; ez vonul végig azon a bemutatáson, amit elénk tár a Színjátékban. Azt mondja, hogy a szegénység Krisztus halála óta özvegy volt, de Ferenc most feleségül veszi. Dante nagyon fontosnak tartja, hogy Ferenc visszatért az evangéliumi eredethez, valóban az evangélium szerint akart élni. Dante ugyanis alapvető bajnak azt látja, hogy a világ eltért attól, amit Krisztus hirdetett, és amiről az életével példát adott. De aztán jött Szent Ferenc, és legalább rámutatott arra, hogyan kellene visszatérni Krisztushoz. Halála után azonban a rendje, ahogyan a világ is, elfordult az evangéliumtól. Nagyon érdekes, hogy
Aki tehát a szülőhelyéről beszél, ne Ascesinek nevezze azt, hanem „Napkeletnek”. Ha Assisi nevét úgy mondom olaszul, hogy Ascesi, az annyit jelent, hogy fölemelkedtem. Dante egy metaforát használ, és azt állítja, Ferenccel egy Nap született, emelkedett fel. A Nap már délelőtt megtermékenyíti a növényzetet, amelyre rásüt, és Ferenc ugyanígy termékenyítette meg a világot az eljövetelével. Ám halála után a világ visszazuhant a korábbi, züllött állapotába. A változás csak ideig-óráig tartott, s csupán azért volt lehetséges, mert Ferenc az evangéliumi tisztaságot és az ahhoz való visszatérést hirdette.
– Hogyan viszonyult Dante a ferences renden belül létrejött irányzatokhoz?
– Ez nagyon érdekes kérdés. A szigorú szabályokhoz ragaszkodó obszervánsokat és a pápai enyhítéseket elfogadó konventuálisokat (minoriták) egyaránt elítélte. Azt mondta: az autentikus az, ha visszatérünk az evangéliumi szegénységhez. Ezért nem kell a szigorúság, de a lazítás sem. Krisztust kell követni, fenntartások nélkül. De éppen ez az, ami nem valósul meg a világban. Dante azt mondja: Krisztus óta egyedül Ferenc és Domonkos hirdették és élték a Krisztushoz való visszafordulást.
– Ha a világot nem is tudták tartósan megváltoztatni, legalább megpróbálták.
– Így van. A számukra kijelölt időben megtették, amit tehettek, és ugyanez vonatkozik a követőikre is. Dante meg is nevezi őket: Egyedet, Szilvesztert, Bernátot, Ferenc első követőit. Ők megvalósították mindazt, amit Ferenc megálmodott. Később azonban a már intézményesült rend letért az eredeti útról, elzüllött.
– Az utóbbi időben többször hallottam olyan előadásokat, olvastam tanulmányokat, melyek furcsállják, hogy a világtörténelem egyik legtevékenyebb szentje, Ferenc nem szólal meg a Színjátékban.
Látjuk Máriát, de nem szólal meg, s ugyanígy Szent József sem. Krisztust még csak nem is látjuk, pontosabban csupán az utolsó vízióban. Szent Péter és Szent János megszólalnak ugyan, de ők is csak kérdezik Dantét, „vizsgáztatják” a hit fontos kérdéseiről. A legnagyobb alakok nem beszélnek. Ferenc is közéjük tartozik. Sok mindent hallunk róla, elmesélik az élettörténetét, de mintha azt mondaná Dante: nem vagyok méltó arra, hogy odaálljak elé és megszólítsam, ő olyan magasságban van, hogy nem tudok beszélgetni vele. Dante valószínűleg úgy véli:
– Ahogyan említette: Szent Ferenc helye rögtön Mária és Keresztelő János után van a Paradicsomban. Egy sorban foglal helyet Szent Ágostonnal és Benedekkel. Érdekes, hogy Ágostonnak csupán ez az egyetlen villanása van a Színjátékban.
– Nem tudjuk, miért van ez így. Lehet pusztán dramaturgiai oka is, talán egyszerűen nem fért bele. Elképzelhető azonban, hogy egyfajta tiszteletadás ez: nem tudok beszélni róla, mert annyira fölöttem áll. Prózai munkáiban viszont Dante nagyon is foglalkozik Szent Ágostonnal, sőt azt mondja, tőle vette azt az ötletet, hogy egyes szám első személyben beszéljen. Ágoston élete, ahogyan azt a Vallomásokban leírja, példaértékű, ezért lehetséges egyes szám első személyben szólni róla. Ha magamról beszélnék, minden más esetben a nagyképűség, a gőg bűnébe esnék. Ám ha van az életemben valami, ami példaértékű, akkor jogom van ehhez a személyes hanghoz. Ezért írhatta meg a bűnös, ám megtérő Szent Ágoston a Vallomásokat, és ezért írhatom meg én bűnösként, megtérőként az Isteni színjátékot – véli Dante. Magában a Színjátékban azonban nem találkozik Ágostonnal, csak messziről látja.
– Ha mélyebben elemeznénk az Isteni színjátékot, biztosan találnák benne Ágostontól vett motívumokat…
– Nagyon is sokat, például azt, amit az imént említettem.
– Szent Ferenc számomra a Színjáték egyik legfontosabb szereplője, még akkor is, ha nem szólal meg benne. Dante az ő személyén keresztül mutatja be azt az ideális evangéliumi életet, amelyre jó esetben törekszünk, vágyakozunk, de megvalósítani nem tudjuk. Ferenc viszont valóra váltotta azt.
– Az Isteni színjáték aktuálpolitikai pamflet is. Hitvallás, prófétai irat arról, hogy mi a baj a világgal, és mit kellene tenni ahhoz, hogy megváltozzon. Dante azt mondja: a legnagyobb baj a bírvágy, az, hogy nem tudunk parancsolni a gazdagság, a hatalom megszerzése iránti vágyainknak. Annak lehetőségét és reményét, hogy mégis eljöhet a földre a mennyek országa, Krisztus Urunk mutatta meg, halála és feltámadása óta pedig egyedül csak Szent Ferenc. Általa egy kis időre mintha visszatért volna a világba ez a mennyei ország. A halála után azonban minden visszarendeződött. Most pedig abban a helyzetben vagyunk, hogy várunk egy újabb Szent Ferencre, és el kell hogy jöjjön – ezt szeretné Dante. Ilyen szempontból tehát valóban Szent Ferenc az Isteni színjáték egyik legfontosabb szereplője. A fehér rózsában is látjuk: ott van a helye közvetlenül Szűz Mária és Keresztelő Szent János alatt.
Fotó (archív): Merényi Zita
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. október 11-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »


