Az Árpád-házi Szent Margitról Nevezett Szent Domonkos Rendi Nővérek kiadójánál, az Advocata Nostránál (szószólónk, ügyvédnőnk) megjelent könyvet Pascal Ide írta, Luc Adrian közreműködésével. Pascal Ide a párizsi egyházmegye papja, az Emmanuel Közösség tagja; Luc Adrian a Famille Chrétienne francia katolikus hetilap újságírója.
A két szerző célja, hogy könyvükkel segítsenek beazonosítani saját bűneinket, azt a „cuki” bűnt, amely általában nem az, aminek mi gondoljuk. Hitük szerint ezzel könnyebben eltávolítjuk őket és könnyebben lépünk a megtérés útjára. A főbűnök általuk javasolt gyógyírjai „a bűn daganatai ellen folytatott harcot a mindennapjainkba integrálják”. Vallják: ez a legjobb módja annak, hogy a megbocsátás szentségének kegyelme élő valóság legyen életünkben. Ha a megbocsátás kegyelem, „akkor a kegyelmek kegyelme az, amikor tudjuk, mit bocsátott meg nekünk Isten”.
A tanulmány írói pedagógiai megfontolásból az idézeteket pontos hivatkozással látják el, és könyvük végén bibliográfiát is összeállítottak. Minden egyes főbűnt alaposan szétboncolnak, hozzávetőlegesen azonos szempontok alapján. Lehet, hogy ez kissé iskolásnak látszik, de jól megvilágítja a következőket: miben áll pontosan az adott bűn? Miért főbűn ez, vagyis milyen következményei vannak, és milyen más bűnök melegágya? Hogyan álcázza magát? Miként gyógyítható, vagyis milyen eszközök állnak rendelkezésünkre ahhoz, hogy szakítsunk a léleknek e hibájával?
A szerzők leszögezik: a bűn valójában és elsősorban Isten, a másik ember és önmagunk megsértése. Bűn az, amikor istennek tekintünk olyasmit, ami valójában nem az: pénzt, hatalmat, élvezetet, szexet. Minden bűn gyökerénél ott rejtőzik a bálványimádás: istennek tekintünk valamit, ami nem az. A teremtményt a Teremtő elé helyezzük.
A főbűnök „játsszák a főnököt. Szirénjeik olyan dolgokkal csalogatnak minket magukhoz, amelyek nagyon hasonlítanak igazi boldogságunkhoz, az Istennel való közösséghez: ez utóbbi tudja szívünk végtelen utáni vágyakozását betölteni. És minél inkább tudják utánozni és majmolni ezt a boldogságot, annál hatékonyabban tudnak minket letéríteni. A főbűnök ferde tükröt tartanak elénk: igazi szemfényvesztők, rejtett zsákutcák, a pótcselekvésekre késztető igazi csábítás megtestesítői”.
A könyvből kiderül: a főbűnök első felsorolását Evagriosz Pontikosz (Kr. u. 345–399) görög szerzetesnek, egyházi írónak köszönhetjük. Az egyiptomi szerzetesek remeteségeikben sok látogatót fogadtak, akiket vonzott az atyák bölcsessége. A lelkivezetés tapasztalatából megismerhették az emberi természet mélységeit, és felismerték, hogy az emberre hét nagy kísértés, a lélek hét nagy „elhajlásának veszélye” leselkedik.
A 13. században Aquinói Szent Tamás a görög és latin egyházatyák tanításaira támaszkodva, nagyon világosan és szisztematikusan osztotta fel hét kategóriára a főbűnöket: ezek vagy valamilyen jóra irányulnak, vagy elfordulnak valamilyen jótól, mert azt rossznak tekintik. Az első esetben a bűnök az ember szívét érintő nagy csábítások szerint csoportosulnak. Ezek megfelelnek a három „kívánságnak”, amiről Szent János is beszél első levelében (2,16), s amelyek mindegyike egyfajta mértéktelen hajszolást testesít meg: a szemek kívánsága (fösvénység), mely külső javakra, vagyis a gazdagságra irányul; a test kívánsága, ami a test javaira, vagyis az asztal (torkosság) és a szex (bujaság) élvezeteire irányul; a gőg tárgyát az ember saját kiválóságából fakadó lelki javak képezik, amely főleg az elismerésben testesül meg. A második esetben a javak kétféle formáját tekinthetjük kerülendő rossznak: a másik embert, és az Egészen-Mást: az akédia (amit később lustaságnak neveztek el) elcsügged azoktól a lelki javaktól, amely tulajdonképpen maga Isten; az irigység a másik ember javai miatti szomorúság; ez egészen odáig fajulhat, hogy a másik ember elpusztítását akarja (harag).
A szerzők leszögezik: a gőg a főbűnök vezére, „a mezőny királya, a sárgamezes”. Ez a főbűn a legfőbb irányító, „a nagy dumás”, aki azért képes elvegyülni is a másik hat csapattag között, akiket a „hátsó bejáraton enged besurranni”: a torkosságot, a bujaságot, fösvénységet, az irigységet, a haragot és a lustaságot.
A gőgös ember saját egójának „szándékos daganatától, vagyis önmaga rendetlen szeretetétől szenved”. A gőg franciául „superbe”, amely a latin „super” előtagból ered, és azt jelenti: „más felett álló”. A gőgös ember valóban azt hiszi, mások felett áll. És annyi neve van, ahány arca: önimádat, nevetséges önfelmagasztalás, dicsfény, elégségesség, hiábavalóság, megvetés, arrogancia. A gőg tehát kulcsszó, „ezer és ezer, áruló rossz nemzőatyja. Áttételei mindenhova kiterjednek. Vigyázat! Mindannyiunkban ott rejtőzik”.
A két szerző elemzése szerint a főbűnökkel szembeni küzdelemben négy lépést különböztethetünk meg: elsőként a bűn elismerését; a megvilágosító erejű felismerés után következik az alázatos elfogadás; a harmadik lépés: nyíljunk meg Jézus Krisztus előtt, fordítsuk szívünket az ő irgalmas szíve felé, és ajánljuk fel magunkat úgy, ahogy vagyunk; negyedszer pedig határozzuk el, hogy szakítunk a bűnnel. „A megtérés szándéka konkrét cselekedetben nyilvánul meg, legyen az bármilyen minimális is. És persze az is fontos, hogy felajánlásunk (legalább) mindennapos legyen.”
A könyv minden fejezetének végén találunk egy-egy filmajánlót – olyan, nemrég készült filmekről, amelyek egyrészt jól illusztrálják az adott bűnt, másrészt érdekfeszítő, mély reflexiót kínálnak; a családban, barátokkal vagy kiscsoportban megbeszélhetők. Ilyen film például Roland Joffé Misszió című mozija, vagy Anthony Minghella A tehetséges Mr. Ripley című alkotása. Olvashatunk „Csűrcsavar” taktikájáról is – őt a keresztény író, C. S. Lewis Csűrcsavar levelei című könyvéből ismerhetjük: a Kísértő, vagyis Csűrcsavar kisördög unokaöccsének írt leveleiben tárja fel az ember bűnre csábításának kifinomult taktikáit. A két szerző kicsit modernizálta a célokat: az ördög, aki időközben Pokolmesterré nőtte ki magát, a pokol-neten szörfölget, s onnét küldözgeti elektronikus leveleit (gyűlölet-emailjeit) unokaöccsének, aki épp tanoncidejét tölti a pokolban.
A szerzők vallják: hazugság úgy beszélni Istenről, hogy közben sosem beszélünk a bűnről, de rámutatni a bűnre anélkül, hogy Istenről beszélnénk, kétségbeeséshez vezet. „Isten hogyan adhatná nekünk irgalmát, ha nem tárjuk fel előtte nyomorúságunkat?” Éppen ezért, a gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz nyomában, nekünk is be kell lépnünk a végtelen bizalom iskolájába, vagyis Isten irgalmának szelíd gyengédségébe.
A könyvet Szabó Ráhel OP fordította; lektorálta Deák Hedvig OP.
Pascal Ide: A 7 főbűn
Advocata Nostra 2026
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Fotó: Szent Istvén Társulat; Pascal Ide atya Facebook-oldala
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
