A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Jaczenkó Edittel újabb meglepő felfedezéseket tehetünk az állatok viselkedését tekintve.
Az ember századokon át igyekezett kiemelni magát az élővilágból, elhatárolódni még az egyébként hozzánk feltűnően hasonló felépítésű és működésű szervezettel bíró „magasabb rendű” állatoktól is, olyan jellegzetességeket keresve, amelyek mentén élesen elkülöníthető ember és állat. A filozófusok számára az egyik ilyen választóvonal volt sokáig a késztetések elfojtására való képesség, vagyis az önuralom. Az állatokat a legtöbben ma is vadnak, az embert civilizáltnak tartják, aki – szemben az állatokkal – képes önmaga korlátozásra. Talán innen ered, hogy amikor az emberek féktelenül viselkednek, jellemzően állatoknak nevezik őket.
Reakcióik ezért a helyzet felmérésével, a rendelkezésre álló lehetőségek és viselkedésük következményeinek mérlegelésével párosulnak.
Mindenki ismeri a pillecukortesztet, a kisgyerekek önuralmát vizsgáló kísérletet, melynek során a gyerekek választhatnak: megeszik azonnal a kapott egy darab pillecukrot, vagy várnak vele 15 percig, és akkor kapnak még egyet. Ez sok gyereknek komoly küzdelem, és különböző trükköket alkalmaznak, hogy kibírják a várakozást.
Állatokkal is végeztek hasonló teszteket. Egy Griffin nevű papagáj elé gabonapelyhet tartalmazó edényt tettek, és megtanították arra, hogy ha vár, kesudiót kap, amit jobban szeret. Griffin, hogy ne érje el, odébb tette az edényt, beszélt magához, a tollát rázta, ásítozott vagy elbóbiskolt. Esetleg megnyalogatta az ennivalót, de nem ette meg, és azt kiabálta: „Diót akarok!”
A madarak mellett az emberszabásúak is a gyerekekhez hasonló módon próbálják leküzdeni az evésre irányuló késztetést. Igyekeznek elterelni a figyelmüket a cukorról, például eltakarják a szemüket, hátat fordítanak, vagy játékkal ütik el az időt.
Komoly önuralomra és mély belátásra vall, hogy amennyiben választási lehetőséget kap, számos emberszabású nem a zamatos szőlőt veszi el, hanem a mellette levő eszközt, amellyel órák múlva egy még inkább kedvelt jutalomhoz férhet hozzá. Ez jövőorientált viselkedés, és reményt is feltételez a részükről.
Persze valójában nincs is szükség tesztekre, elég csak figyelni az állatokat, hogy lássuk az önuralom jeleit. Ez teszi lehetővé a fiatal majmok számára, hogy megvárják, amíg a játszótársuk anyja látótávolságon kívül kerül, mielőtt verekedést kezdeményeznek. Erős önuralmat gyakorol az a csimpánzanya is, amelyik szeretné visszaszerezni kölykét egy serdülő karjaiból, és elfojtja a tiszta erőből üldözés vágyát, mert ezzel veszélynek tenné ki kicsinyét, ha esetleg a serdülő felmenekül egy fára a kölyökkel. Ehelyett látszólag nyugodtan, érdektelenséget színlelve, levelet rágcsálva üldögél a közelben, és a szeme sarkából lesi az alkalmas pillanatot. Amint viszont a kölyök újra biztonságban van a hasán, vadul visítva megkergeti a serdülőt, mintha az aggodalom miatt felgyülemlett feszültséget adná ki magából.
Mi a helyzet más, sokáig kizárólag az embernek tulajdonított jellemzőkkel? Mivel még az önuralmat sem néztük ki az állatokból, hogy is merült volna fel az, hogy esetleg bűntudatuk lehet, szégyent érezhetnek, neheztelhetnek másokra, vagy megbánhatják egy döntésüket?! Ma már egyre nyilvánvalóbbak ezek is az állatok körében.
Egy Restaurant Row-nak nevezett étteremsort alakítottak ki patkányok számára, négy bejárattal. Amint egy állat belépett egy helyiségbe, felhangzott egy hang, annál magasabb, minél tovább kellett várni a táplálékra. A patkányok pontosan úgy viselkedtek, mint mi, emberek a szupermarketek pénztárainál. Egyeseknek elfogyott a türelmük, és átszaladtak egy másik helyiségbe, hátha ott gyorsabban kiszolgálják őket. Néha azonban a hang ott magasabb volt, vagyis a várakozási idő hosszabb. Ekkor az állatok vágyakozó pillantásokat vetettek arra, ahol korábban voltak, és ugyanakkor hajlottak arra is, hogy már ne váltsanak, inkább várjanak. Ismerős?
A szégyen és a bűntudat érzése nem választható el a valahova tartozás mélységes vágyától – amely élet-halál kérdés egy társas állat számára –, és a csoport általi elutasítás miatti aggodalomból táplálkozik.
Ezeknek az érzéseknek az átéléséhez elengedhetetlen, hogy az állatok képesek legyenek elgondolkodni a cselekedetükről és annak a másokra gyakorolt hatásáról. Emellett úgy tűnik, vannak elvárásaik is azzal kapcsolatban, hogy mi az élet normális rendje, van egy belső iránytűjük arról, hogy mi a helyes, van igazságérzetük.
Csuklyásmajmokkal végeztek el egy kísérletet, melynek során egy kavicsot adtak nekik, amit ha visszaadtak, jutalmul egy-egy darab uborkát kaptak. Minden rendben is volt, örömmel fogadták és elfogyasztották az uborkát. A kísérlet akkor vált érdekessé, amikor egy idő után az egyik majmocska már nem uborkát, hanem szőlőt kapott jutalmul, a másik azonban továbbra is uborkát. Amint megkapta az uborkát, nyilvánvalóvá vált, hogy – látva a másik majom jutalmát – ő is szőlőre számított. Konstatálva társa fizetésemelését – bár addig az uborkáért is szívesen dolgozott – dühössé vált. A ketrec rázásával és az uborkát a kísérletvezetőhöz vágva jelezte felháborodását az őt ért igazságtalanság felett.
Hasonló tesztet kutyákkal is végeztek. A részt vevő kutyák boldogan adtak pacsit minden jutalom nélkül és egyforma jutalom esetén is, azonban amikor csak az egyikük kapott jutalmat, a másiknak elpárolgott a kedve a pacsizástól.
Ha belegondolunk, az igazságérzet – amely tulajdonképpen a békés és gördülékeny társas együttélés egyik biztosítéka – közösségben élve valójában nélkülözhetetlen. A jutalom elosztása iránti érzékenység például segíti, hogy a közös energiabefektetés mindkét félnek megérje, és ez elengedhetetlen a tartós együttműködéshez.
Vagyis nemcsak akkor fejezik ki rosszallásukat, ha kevesebbet, hanem akkor is, ha többet kapnak. Egy bonobó, amikor nagy adag mézet kapott az elvégzett feladatokért, elkezdte visszautasítani a jutalmat, mintha azon aggódott volna, hogy kivételeznek vele. A társai felé mutogatott, míg végül azok is kaptak némi finomságot. Csak ezután volt hajlandó megenni a sajátját. Talán a jó és a rossz, a helyes és a helytelen megkülönböztetése, a moralitás sem csak belénk, emberekbe kódolt. Lehet, hogy áthatja az egész teremtett világot?
Ha az állatoknak van igazságérzetük, azt is meg tudják ítélni, hogy mi hogyan bánunk velük. Igazságosan, méltányosan, tisztességesen?
Mert ezt csak akkor érezhetjük, ha nem emeljük magunkat a teremtett világ fölé, hanem mélységesen vágyunk a többi teremtménnyel való közösségre. Ez pedig a fenntartható földi életünkhöz elengedhetetlen.
Szerző: Jaczenkó Edit
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
