Ma már világosan látszik: a "globális falu" valójában egy globális magánzárka, és a kiutat nem egy újabb szoftverfrissítés, hanem a valóságos, hús-vér közösségek újjáépítése jelenti. Elég csak megnézni, hogy miként verte szét a Covid a kis közösségeket, és hogy azokat még mindig nem sikerült újjáépíteni, miközben a jó társaság emléke és élménye is kikopott az emlékezetből.
Az algoritmus rabszolgái
A nagy technológiai cégek és a globális elit érdeke egybeesik: minél gyökértelenebb és elszigeteltebb egy egyén, annál könnyebb irányítani és fogyasztásra bírni. A digitális tér úgy lett kialakítva, hogy folyamatosan dopamint adjon, de soha ne nyújtson valódi kielégülést. Egy algoritmus nem fogja meg a kezed, amikor bajban vagy, egy Facebook-lájk nem segít felépíteni a leégett tetőt, és egy TikTok-követő sem fog átjönni, ha egyedül érzed magad az ünnepek alatt.
A progresszív, urbánus elit a "hálózatba kapcsolt ember" mítoszát élteti, miközben észre sem veszi, hogy ezek a virtuális kötelékek az első komolyabb életmódbeli vagy gazdasági viharban elszakadnak. Az embert megfosztották a természetes közegétől, és egy olyan "felhasználóvá" silányították, akinek az a dolga, hogy némán görgessen, vásároljon, és véletlenül se tegyen fel kényelmetlen kérdéseket arról, hová tűnt az élete.
A valóság a kézfogásokban rejlik
Létezik azonban egy másik világ, amely távol esik a pesti buboréktól és a Szilícium-völgy szervereitől. Egy vidéki városban, egy igazi helyi közösségben nem lehet elrejtőzni az avatarok mögé. Itt az emberek még ismerik a szomszédaikat, összefutnak a piacon, együtt szurkolnak a helyi csapatnak, és ami a legfontosabb: egymásra vannak utalva. Itt az ember nem egy statisztikai adat vagy egy célcsoport, hanem buszvezető, a tanárnő, a sarki boltos vagy az edző – akinek arca, múltja és felelőssége van a közösség felé.
A józan paraszti ész és a konzervatív életfelfogás mindig is tudta: a társadalom alapsejtje a család, az azt körülvevő védőháló pedig a helyi közösség. A sportegyesületek, az egyházközségek, a hagyományőrző körök vagy az önkéntes szervezetek nem csupán szabadidős elfoglaltságok. Ezek a normalitás utolsó bástyái, ahol az értékeket még személyesen adják át, ahol a tiszteletet ki kell érdemelni, és ahol a virtuális világ őrülete megáll a küszöbön.
A legélesebb lázadás
Amikor a világ afelé tol minket, hogy zárkózzunk be a szobánkba, és a képernyőkön keresztül éljük meg a valóságot, a legélesebb és legradikálisabb lázadás az, ha kilépünk az ajtón, és kezet fogunk a szomszédunkkal. Ha időt, energiát és munkát teszünk abba a fizikai térbe, ahol élünk.
Nem a globális problémákon kell szoronganunk a nap huszonnégy órájában, hanem azt a környezetet kell rendbe tennünk, ami karnyújtásnyira van tőlünk. A helyi közösségek ereje abban rejlik, hogy immunisak a globális agymosásra. Akinek vannak valódi barátai, aki egy támogató közösség tagja, és aki ismeri a saját szűkebb hazáját, azt nem lehet egykönnyen megfélemlíteni vagy hamis ideológiákkal megvezetni. A túlélésünk záloga ma már nem a technológia, hanem a képességünk arra, hogy újra megtanuljunk hús-vér emberként, egymásra figyelve élni.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
