Az elmúlt több mint három évtizedben egymást váltották az egészségügyi miniszterek Szlovákiában, miközben az ágazat alapvető problémái jórészt megoldatlanok maradtak. A hosszú várólisták, a szakemberhiány és az egészségügyi ellátás szervezési nehézségei továbbra is a betegek mindennapjait befolyásolják. Vajon valóban a pénzhiány a legnagyobb gond, vagy inkább a rendelkezésre álló forrásokat kellene hatékonyabban felhasználni?
Szigeti Szilárd egészségügyi menedzserrel, a Semmelweis Egyetem oktatójával, a Magyar Szövetség egészségügyi szakértőjével a szlovák egészségügy működéséről, a szükséges reformokról és a betegközpontú ellátás lehetőségeiről beszélgettünk.
Szlovákia önállósodása óta húsz különböző személy irányította az egészségügyi tárcát, összesen huszonkét hivatali időszakban, az ideiglenes tárcavezetéseket is beleszámítva. Ez átlagosan alig több mint másfél évet jelent egy-egy időszakra. Lehet egyáltalán hosszú távú egészségpolitikát folytatni ilyen gyakori vezetőváltások mellett?
Alapvetően nem. Én azt képviselem, hogy nem elsősorban az egészségügyi miniszternek kell elkötelezettnek lennie, hanem magának a kormánynak. Ha egy kormány valóban rendbe akarja tenni az egészségügyet, az oktatást vagy a szociális ellátórendszert, akkor ezt hosszú távú célként kell kezelnie. Ezek ráadásul egymással szorosan összefüggő területek.
Az egészségügyben olyan alapelvekre, szabályokra és reformokra lenne szükség, amelyek kormányokon átívelően érvényesülnek. Nem az a legfontosabb, hogy éppen ki tölti be a miniszteri posztot, hanem hogy a megkezdett változtatásokat a következő kormányok is folytassák. Jelenleg a szlovák egészségügynek világos jövőképre és annak megvalósításához hosszú távú stratégiára van szüksége. Ennek 10–14 éves időtávra kellene szólnia, vagyis 2040-ig kellene terveznünk.
Ha három alapvető problémát kellene megneveznie, amelyet Szlovákia az elmúlt évtizedekben nem tudott megoldani, melyek lennének azok?
Az első a finanszírozás, pontosabban annak hatékonysága. A második az egészségügyi szakemberek képzése és megtartása. A harmadik pedig az ellátáshoz való hozzáférés, különösen a határ menti régiókban.
A finanszírozás kapcsán mindig hangsúlyozom, hogy nemcsak az számít, mennyi pénz jut az egészségügyre, hanem az is, hogyan költjük el.
Az egészségügy rendkívül költséges ágazat. A gyógyszerek, az orvostechnológia, a kórházi beruházások és a bérek mind jelentős kiadást jelentenek. Ugyanakkor meg kell vizsgálni, hogyan jut el a pénz az ellátókhoz, vannak-e párhuzamos vagy felesleges vizsgálatok, és hogyan lehetne hatékonyabban megszervezni a betegellátást. Legyen cél az értékalapú egészségügy bevezetése, amely növeli a hatékonyságot és az eredményességet. Nem több kezelésre és orvos–beteg találkozásra van szükség, hanem jobb eredményekre. Ezeket a szükséges lehető legkisebb ráfordítással kellene elérni, így válhat hatékonnyá az ellátás, és így teremthet értéket minden egyes euró.
A szakember-utánpótlás szintén hosszú távú tervezést igényel. Egy orvos vagy más egészségügyi szakember képzése évekig tart, ezért nem lehet egyik napról a másikra megoldani a hiányt. A képzés mellett az is kulcsfontosságú, hogy a végzett szakemberek megfelelő munkakörülményeket és szakmai lehetőségeket találjanak, és érdemesnek tartsák az országban maradni. Véleményem szerint új képzések bevezetését is érdemes lenne átgondolni, például a fogászati asszisztensek, az egészségügyi menedzserek és az emelt szintű ápolók képzését. Olyan kompetenciákat szerezhetnének, amelyekkel tehermentesíthetnék a jelenleg túlterhelt ellátórendszert.
Folyamatosan azt halljuk, hogy az egészségügy forráshiányos, miközben évről évre jelentős összegeket fordítanak az ágazatra. Valóban elsősorban több pénzre lenne szükség?
Nem feltétlenül. Természetesen az egészségügynek szüksége van megfelelő finanszírozásra, de legalább ilyen fontos, hogy a rendelkezésre álló pénzt hatékonyan használjuk fel.
Sokkal nagyobb hangsúlyt helyeznék az ellátás eredményességére.
Nem elegendő azt mérni, hány beavatkozást végeznek el egy intézményben, azt is vizsgálni kellene, milyen eredménnyel gyógyítják a betegeket. Meggyógyult-e a beteg? Kialakult-e elkerülhető fertőzés vagy más szövődmény? Szükség volt-e ismételt beavatkozásra? Hogyan alakult a felépülése, vissza tudott-e térni a munkájához?
Ha például egy műtét után kórházi fertőzés alakul ki, annak kezelése újabb gyógyszereket, hosszabb kórházi tartózkodást és további költségeket jelenthet. A beteg pedig hosszabb ideig eshet ki a munkából. Vagyis a rosszabb eredmény nemcsak egészségügyi, hanem gazdasági és társadalmi szempontból is veszteség.
Olyan ösztönzőket kellene beépíteni a finanszírozási rendszerbe, amelyek a minőségi és biztonságos ellátást jutalmazzák. Természetesen ezt nem lehet minden területen egyformán alkalmazni, és az eredmények értékelésénél a betegek eltérő állapotát, kockázatait is figyelembe kell venni. De az ellátás eredményességének sokkal nagyobb szerepet kellene kapnia. Ezt hangsúlyozom az értékalapú egészségügy bevezetésével kapcsolatban.
Ez azt is jelenthetné, hogy egy kórház kevesebb pénzt kap, ha a betegnek szövődményei alakulnak ki? Hiszen nem minden szövődmény vezethető vissza orvosi hibára.
Az elképzelésem szerint a finanszírozás egy részét az ellátás eredményéhez lehetne kötni. Például egy beavatkozás után bizonyos idő elteltével értékelni lehetne, hogy a beteg megfelelően felépült-e, kialakult-e fertőzés, szükség volt-e újabb műtétre.
Nem tartom helyesnek, hogy a rendszer ugyanúgy finanszírozza a jó és a rossz teljesítményt.
Ha egy beavatkozást nem megfelelően végeznek el, és emiatt újabb ellátásra van szükség, az további kiadásokkal jár. Az ilyen helyzetek megelőzésére is ösztönözni kellene az intézményeket. Emellett csökkenteni kellene az ismétlődő vagy felesleges vizsgálatok számát.
Természetesen különbséget kell tenni az elkerülhetetlen szövődmények és az ellátás minőségével összefüggő problémák között. A cél nem a kórházak büntetése lenne, hanem a jobb betegeredmények ösztönzése.
Ha ön kapná meg az egészségügyi tárcát, mihez nyúlna hozzá a finanszírozáson kívül?
Mindenképpen bővíteném a háziorvosok és gyermekorvosok szakmai mozgásterét, és praxisközösségeket hoznék létre. Megfelelő jogosultságokkal és finanszírozással több vizsgálatot, kezelést és megelőzési feladatot végezhetnének el az alapellátásban, anélkül hogy a beteget minden esetben szakorvoshoz kellene irányítaniuk. A háziorvosok mellett ápolók, dietetikusok és betegútmenedzserek is segíthetnék a praxisközösségek működését.
Szlovákiában viszonylag magas az orvos–beteg találkozások száma. Ez önmagában még nem jelent hatékony ellátást.
Sok esetben a beteg azért kerül szakorvoshoz, mert a háziorvosnak nincs megfelelő jogosultsága, lehetősége vagy kapacitása egy adott probléma kezelésére. Előfordulhat az is, hogy alacsony a biztosítói finanszírozás, vagy hiányoznak a teljesítményösztönzők, ezért az orvos nincs kellően ösztönözve az adott feladat elvégzésére.
A háziorvosok, gyermekorvosok komoly szakmai tudással rendelkeznek. Bizonyos vizsgálatokat, gyógyszeres kezeléseket vagy gondozási feladatokat megfelelő kompetenciák mellett maguk is el tudnának végezni. Ezáltal kevesebb beteg kerülne indokolatlanul szakorvoshoz, és a szakrendelők túlterheltsége is csökkenhetne.
A másik fontos terület a megelőzés. A szív- és érrendszeri betegségek, a cukorbetegség, bizonyos daganatos megbetegedések és a mentális problémák esetében különösen fontos a korai felismerés. A háziorvosi és gyermekorvosi rendszernek ebben sokkal nagyobb szerepet kellene kapnia.
Csakhogy a háziorvosok és gyermekorvosok már most is túlterheltek. Hogyan lehetne további feladatokat adni nekik?
Egy háziorvos vagy gyermekorvos mellett akár két-három megfelelően képzett asszisztens vagy ápoló is dolgozhatna, akik a képzettségüknek és a jogszabályban meghatározott kompetenciáiknak megfelelően önállóan végezhetnének bizonyos feladatokat. Az orvosokat további szakvizsgák megszerzésére is ösztönözhetnénk. Megfelelő szakképesítéssel és jogosultságokkal például kardiológiai vagy endokrinológiai ellátást, illetve gyógyszeres kezelést is végezhetnének, ezzel gyorsítva a betegutakat.
Emellett szükség lenne magasabb képzettségű, szélesebb kompetenciával rendelkező ápolókra is. Külföldön már léteznek olyan modellek, amelyekben az ilyen szakemberek bizonyos vizsgálatokat és ellátási feladatokat önállóan végeznek. Így az orvos valóban azokra a betegekre fordíthat több időt, akiknél szükség van az orvosi döntéshozatalra. Ehhez természetesen megfelelő képzésre, szabályozásra, szakmai felügyeletre és finanszírozásra van szükség.
Többször beszélt arról is, hogy a betegnek nem szabadna elvesznie az egészségügyi rendszerben. Mit jelent ez a gyakorlatban?
A betegút megszervezését. Ma sok esetben a beteg maga próbálja megtalálni a megfelelő szakorvost, időpontot kérni, megszervezni a vizsgálatokat, majd eljutni a következő ellátási szintre.
Ez különösen az időseknek és a krónikus betegeknek jelenthet problémát. Előfordul, hogy valaki nem tud időpontot szerezni, nincs megfelelő közlekedési lehetősége, nincs pénze, vagy egyszerűen nem igazodik el a rendszerben. Emiatt elmaradnak a szükséges vizsgálatok, és a beteg állapota időközben romolhat.
Erre jelenthetnek megoldást a betegút-koordinátorok,
akik segítenek megszervezni a vizsgálatokat, összehangolják a különböző ellátásokat, és figyelemmel követik, hogy a beteg eljutott-e a szükséges kezelésre. Arra is figyelnének, hogy a betegek meghatározott időn belül hozzájussanak a szükséges ellátáshoz.
A poliklinikák és rendelőintézetek működését is úgy kellene megszervezni, hogy a beteg lehetőség szerint egy helyen, összehangoltan vehesse igénybe a szükséges szakellátásokat. Nem az lenne a cél, hogy a beteg alkalmazkodjon a rendszer szervezési hiányosságaihoz, hanem hogy a rendszer alkalmazkodjon a beteg szükségleteihez.
Az ellátáshoz való hozzáférésnél külön kiemelte a határ menti régiókat. Miért?
Mert sok esetben nem életszerű, ahogyan az egészségügyi ellátás területileg megszerveződik. Egy párkányi betegnek például Érsekújvárba kell utaznia bizonyos kórházi ellátásokért, miközben a közelében ott van Esztergom.
Szerintem az egészségügyben sokkal inkább regionálisan kellene gondolkodni, és jobban ki kellene használni a határon átnyúló együttműködés lehetőségeit.
Ha egy beteg a határ túloldalán gyorsabban és közelebb juthat megfelelő ellátáshoz, akkor érdemes lenne megteremteni ennek egyszerűbb feltételeit.
Ehhez természetesen rendezni kellene az egészségbiztosítási elszámolást, a betegszállítás és az intézmények közötti együttműködés kérdéseit is.
Ugyanez fordítva is igaz. Ha vannak szabad kapacitások, lehetővé kellene tenni, hogy például magyarországi betegek is igénybe vehessék az itteni ellátást, megfelelő egészségbiztosítási elszámolás mellett. Ez javítaná a kapacitáskihasználást, és bevételt jelenthetne az intézménynek. Ha például a szlovákiai komáromi kórházban van szabad kapacitás, miért ne fogadhatna magyarországi betegeket?
A határon átnyúló együttműködésnek vannak már példái, de ezeket nem csupán egy-egy projekt keretében, hanem rendszerszinten kellene működtetni.
A jelenlegi lehetőségeket sokszor jelentős bürokrácia nehezíti. Pedig a gyorsabb ellátás gazdaságilag is előnyös. Ha például egy daganatos beteg időben hozzájut a szükséges kezeléshez, azzal nemcsak az egészségét védjük, hanem a későbbi, esetleg jóval költségesebb beavatkozások szükségességét is csökkenthetjük.
Milyen szlovák egészségüggyel lenne elégedett tíz év múlva?
Azzal, ha a betegeknek nem kellene ennyit várniuk az orvosi vizsgálatokra és a műtétekre, vagyis javulna az ellátáshoz való hozzáférés. Ha több fiatal orvos dolgozna a rendszerben, és biztosított lenne a nyugdíjba vonuló szakemberek utánpótlása nemcsak országos, hanem regionális szinten is.
Ha sikerülne bevezetni a teljesítményösztönző finanszírozást, amely az értékalapú egészségügy egyik eleme, és Szlovákia érdemben javítana a nemzetközi egészségügyi mutatóin, vagyis egészségesebb lenne a társadalmunk.
Ehhez azonban nemcsak az ellátórendszernek kell változnia, hanem a lakosság egészségtudatosságának is. A megelőzés fontosságát már az iskolákban tudatosítani kellene, több és jobb egészségügyi ismeretterjesztésre lenne szükség, és a munkáltatókat is jobban be kellene vonni az egészségmegőrzésbe.
Az egészségügyre nem pusztán kiadásként kell tekinteni, hanem befektetésként. Ha egészségesebb a társadalom, akkor a gazdaság is jobban működik. Aki időben meggyógyul, dolgozni tud, aktív életet élhet, és nem szorul tartósan ellátásra. Ez pedig mindannyiunk közös érdeke.
Szalai Erika/Felvidék.ma
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
