Lackfi János Kossuth- és József Attila-díjas költő, író, műfordító az Új Ember 2026. október 4-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben megjelent versét olvashatják.
Köröttünk pörögve-forogva,
röpdösnek, akár a motolla,
felhőkön huppanva szaltóznak.
Nem mennek melósnak, matróznak.
Nem állnak boltosnak, zenésznek,
nem lesznek melósok, szemészek.
Nem fognak cseresznye levétől,
kakaóscsigától, pitétől
maszatos szájukon mosollyal
suhanni műanyag motorral.
Pedig a lejtőkön robogva
hajuk hogy csapdosna, lobogna!
Nincs ricsaj, nem randalíroznak,
nem lesznek csibészek, vásottak.
Nem fognak mászókát megmászni,
hintával égbe palintázni,
nem nézi anyuka iszonnyal
unszolva: gyere le azonnal.
Nem kell majd pont felemás zokni,
nem fognak kékbálnát rajzolni,
Sem ugróiskolát krétával,
hogy aztán egylábbal, két lábbal…
Nem fognak küszködni könnyekkel,
kanapén heverni könyvekkel.
Nem futnak térdükön tapasszal,
Nem kell majd küzdeni kamasszal.
Nem fogják megúszni füllentve.
Nem mennek joggingban ünnepre.
Nem nézik, hogy hajt ki babcsíra.
Nem fognak csobbanni Balcsiba.
Nem gyűrnek szerelmes papírkát,
Áció, káció, nem írják.
Eperszem nem jut tíz ujjukra
nem fogják majszolni ujjongva.
Karácsonyfáról ők nem fogják
lelopni a szaloncukorkát.
Nem mondják, rántotthúst ennének,
Nem fujjolnak főzeléket.
Nem mondják, kis bodzát még isznak.
Nem mondják néniknek, bácsiknak,
csókolom, jó napot, előre.
Sebaj, ha dráma lesz belőle.
Nem tudnak forogni műjégen,
vigyorral pózolni fényképen,
nem marad utánuk emlékkép,
hogy szülők, rokonok hadd nézzék.
Nem fognak bedőlni a hóba,
nem mennek szalagavatóra.
Nem lesznek bekenve naptejjel,
nem lesz, hogy medence hupsz, elnyel.
Alkaron piheszőr nem szőkül.
bár közben haj és táj megőszül.
Nem fog majd sercegni szalonna,
nem csap fel tűz tőle surrogva,
Nem fognak örülni felhőnek,
nem lesz, hogy Úristen, felnőttek.
Nem lesz, hogy útjuk van, gondjuk van,
munkába loholnak csapzottan.
Nem lesz, hogy rezsit kell fizetni,
gépből a mosást majd te szedd ki.
Vad hévvel szerelmek nem lesznek,
nem érnek kételyt, sem félelmet.
Nem lesz majd lakni egy apró lyuk,
sem saját stílusuk, gardróbjuk.
Nem lesz majd millió kockázat,
kölcsönből megvenni kis házat…
Nem nyögnek agyukba bezárva,
nem kérik, ne hívj most, anyácska.
Hadd álljon a szennyes halomban.
Nem mondják, szólok, ha bajom van.
Nem sírnak, mért ilyen nehéz ez?
Ki szeret, keserít, bemézez…
Nem lesz majd társ, munka, szövetség,
kis kerek család sem, na tessék,
nem lesz, hogy gyerekből ember lesz.
majd hipp-hopp, kisbabát gömbölygetsz.
Nem lesz, hogy megy tovább az élet,
nincs szünet, megállás, kímélet.
Kifogyott az élet, világos.
s akinek nem adtunk, itt szálldos.
Itt röpdös köröttünk száz angyal
fürdetve napfényes zuhannyal.
Nem bírtuk bőséges élettel,
hej, pedig tudtuk, hogy élned kell.
Kiégtünk testben és lélekben.
kizártunk a házból véletlen.
Megtettük, rávettek, rászedtek,
mondták, még nem ember, nem gyermek.
Nem tudtuk hallgatni szívhangod,
most dobban, most dobban, nem hallod?
Nincs szeder, nincs bodza, nincs felhő,
nincs élet, embertest, mely felnő.
Itt szálldos köröttünk száz angyal
futtatva napfénnyel, arannyal.
Szaltóznak, röpdösnek pörögve
övék már az élet örökre.
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
