Az Európai Unió az egyik legmeghatározóbb és legveszélyesebb intézményi átalakulása előtt áll.
Az Európai Unió az egyik legmeghatározóbb és legveszélyesebb intézményi átalakulása előtt áll.
Miközben a brüsszeli bürokrácia és az azt kiszolgáló fősodratú média a geopolitikai kihívásokra, a globális versenyképességre és a biztonsági fenyegetésekre hivatkozva radikális reformokat követel, a színfalak mögött hatalmi centralizáció zajlik. Az unió jövőjét meghatározó viták epicentruma pedig az a 2028–34-es időszakra vonatkozó, 2000 milliárd eurós hétéves pénzügyi keret, amelynek kitárgyalása az EU legnehezebb politikai alkujának ígérkezik. Nem véletlen, hogy a viták már most a tetőfokukra hágtak.
António Costa, az Európai Tanács elnöke uniós körútjának célja az volt, hogy letörje a tagállamok ellenállását és elfogadtassa Brüsszel új, föderalisztikus költségvetési doktrínáját. A kormányoknak 2027 végéig elég lenne megállapodniuk, de Costa és Ursula von der Leyen bizottsági elnök a 2027-es év miatt, amikor hat tagállamban is választásokat tartanak, már idén megállapodásra akar jutni. A realitásokat látva ennek az esélye rendkívül csekély. Brüsszel azért siet, mert tudja: a jelenlegi politikai felállás az utolsó esélye akarata áterőltetésére. Ha a tárgyalások belesodródnak a 2027-es választási hullámba, a megváltozó politikai klíma, de akár egy hatalomra jutó új jobboldali kormány is elegendő arra, hogy megbénítsa a folyamatot.
Németország jelenlegi belpolitikai bizonytalansága már most igen feszültté teszi a tárgyalásokat. Mivel az EU legnagyobb nettó befizetőjéről van szó, a brüsszeli vezetők számára a berlini instabilitás komoly válságforrás. Ráadásul az EU vezetői új bevételi forrásokat, uniós szintű adókat kívánnak bevonni azzal a céllal, hogy azok 400 milliárd eurót is hozhatnának, de a fogadtatás a tagállamok körében nem egyöntetűen pozitív. Von der Leyen a júniusi EU-csúcson arra figyelmeztetett: az új adók elmaradása a teljes költségvetés 40 százalékos csökkentését jelentheti. Ez a mezőgazdasági és regionális kifizetéseket is érintheti.
A nemzeti szuverenitást védő jobboldal szempontjából a hétéves költségvetés kérdése Európa-szerte sorsdöntő, hiszen nem csupán száraz adatokról és elszámolási technikákról van szó.
Az Európai Bizottság jelenlegi javaslata egy olyan burkolt birodalmi építkezés eszköze, amely végleg megfosztaná a tagállamokat gazdaságpolitikai önrendelkezésüktől, megszüntetné a kohéziós politika hagyományos, felzárkóztatási logikáját és a brüsszeli ideológiai elvárásoknak való megfelelést tenné a források kifizetésének egyetlen feltételévé.
A tét számunkra sem kevesebb, mint az, hogy a Magyar-kormány megvédi-e hazánk azon jogát, amiért az Orbán-kormány az elmúlt tizenhat évben harcolt, azaz maga dönthesse el, mire költi a neki járó forrásokat – avagy minden eurócent kifizetése az Európai Bizottság jóindulatától függhet-e.
Kétezermilliárd euró
Az Európai Bizottság csaknem kétezermilliárd eurós keretköltségvetést szorgalmaz a következő hétéves időszakra. Ez a csillagászati összeg két fő forrásból tevődik össze: a hagyományos, tagállami bruttó nemzeti jövedelem (GNI) alapú befizetésekből, valamint a Brüsszel által újonnan bevezetni kívánt adókból. A tagállamok közötti vita egyik legnagyobb és leginkább elhallgatott feszültségforrása a NextGenerationEU, vagyis a Covid–19 világjárvány utáni helyreállítási alap adósságcsapdája. Az EU a történetében először a járvány kezelésére vett fel közösen hatalmas piaci hitelt, amelynek törlesztése épp a következő ciklusban, 2028-ban kezdődik. Ez évente nagyjából 25-30 milliárd eurós fix terhet jelent. Mivel a nettó befizető tagállamok – élükön Németországgal és Ausztriával – határozottan elutasítják, hogy növeljék a nemzeti hozzájárulásaikat a közös kasszába, Brüsszelnek két lehetősége maradt: vagy drasztikusan megvágja a hagyományos támogatásokat, vagy új, uniós szintű adókat vezet be.
Brüsszel az utóbbi utat választotta öt új illeték bevezetését javasolva. Ezektől évente együttesen több mint hatvanmilliárd eurót vár. Adókat vetnének ki többek között a vállalati nyereségekre, a szén-dioxid-kibocsátásra és a dohánytermékekre, amelyek bevételei közvetlenül Brüsszelbe folynának be, megkerülve a nemzeti költségvetéseket. Az Európai Parlament ennél is tovább ment, megsarcolva a kriptovalutákat, az online szerencsejátékokat és a technológiai óriásokat.
Azonban ha az EU önálló adókivetési jogkört kap, azzal végleg birodalmi irányba halad: a brüsszeli bürokraták már nemcsak a tagállamok által befizetett pénzekkel gazdálkodnak, hanem saját jogon sarcolhatják meg az európaiakat.
Costa körútjának legfőbb célja éppen ezért az volt, hogy az októberi uniós csúcs előtt felmérje, az egyes tagállamok mennyire határozottan ellenzik – vagy hajlandóak megfontolni – az új adókat. A kormányok világossá tették, nem támogatnak bizonyos elemeket.
De miért éppen most állt elő Brüsszel mindezzel? Két fő hivatkozási alapja a Mario Draghi volt európai központi banki elnök jelentésében foglaltak az unió versenyhátrányáról, valamint az orosz–ukrán háború okozta biztonsági helyzet. A Draghi-jelentés rámutat: Európa drámaian lemaradt az Egyesült Államok és Kína mögött a technológiai innováció, a digitalizáció és a mesterséges intelligencia terén. De Brüsszel ebből azt a következtetést vonja le, hogy a megoldás a források még nagyobb központosítása. Létrehoznák az Európai Versenyképességi Alapot, amely közvetlenül a transznacionális vállalatokat és a nyugati ipari centrumokat szolgálná azon az elven, hogy a „globális bajnokokat” kell finanszírozni – sújtva a kelet-közép-európai gazdaságokat, a periféria forrásait a centrumba csoportosítva át.
Ám a fő ürügy a háború. Brüsszel szerint annak elhúzódása és a transzatlanti kapcsolatok kiszámíthatatlansága miatt az EU nem támaszkodhat kizárólag külső (amerikai) védelmi ernyőre. Az Európai Bizottság a keretköltségvetést épp ezért egyfajta hadigazdasági alapként is kezeli. Bár a határvédelem és a biztonság megerősítése nemzeti érdek is, a brüsszeli megközelítés itt is a hatáskörök elvonását célozza, hogy a tagállamok előzetes jóváhagyása nélkül, napok alatt csoportosíthassanak át milliárdokat például a magyar utakra vagy agráriumra szánt pénzekből a Brüsszelben éppen fontosnak tartott geopolitikai vagy migrációs célokra.
Ukrajna támogatása és lehetséges uniós integrációja a következő költségvetés fajsúlyos elemévé vált. A tervezés úgy számol vele, hogy még a ciklus alatt belép az EU-ba vagy a tagsággal csaknem megegyező forrásokra válik jogosulttá.
Becslések szerint Ukrajna integrálása a hét év alatt csaknem 130–150 milliárd euróba kerülne. Ebből 70–90 milliárd a kohéziós alapokból, míg 30–50 milliárd a közös agrárpolitikából illetné meg Kijevet.
Ukrajna így elszívná a források jelentős részét. Emiatt a kelet-közép-európai tagállamok – köztük hazánk – azonnal nettó befizetőkké válnának vagy akár 20-30 százalékkal csökkenne a pénzük. Brüsszel ezért rögzíteni akarja a tagállamok hitelhez kapcsolódó felelősségvállalását: ha Kijevben nem tudják törleszteni a rájuk eső részt, a többi országnak kell helytállnia. Ez végzetesen csorbítja a szuverenitást, évtizedekre eladósítva a tagállamokat.
A költségvetési tervezet leghevesebb ellenállást kiváltó pontja a fejlesztési pénzek gyökeres átalakítása. A korábbi, régióközpontú pályázatokat és az 52 önálló programot tizenhat fejezetbe vonnák össze. Bevezetnék az Egységes nemzeti tervek rendszerét, minden tagállamot egyetlen gigantikus reform- és beruházási tervre kötelezve. Így az országok és önkormányzatok teljesen elveszítik a jogot arra, hogy maguk döntsék el, milyen helyi fejlesztésekre – utak, kórházak, iskolák – költik a forrásokat. Brüsszel ráadásul csak akkor hagyja jóvá a nemzeti terveket, ha a kormányok végrehajtják az ajánlásokat és reformokat.
Ha egy szuverén kormány olyan politikát folytat, amely nem tetszik a bizottságnak, akkor utóbbi egyszerűen visszatarthatja a pénzeket. Mindemellett az Európai Parlament és a bizottság az elhíresült jogállamisági feltételrendszer kiterjesztését követeli.
Már nem kellene bizonyítani, hogy az adott tagállamban közvetlenül sérülnek az uniós érdekek. Elég lenne egy brüsszeli értékítélet ahhoz, hogy egy országot teljesen elvágjanak a költségvetéstől. Ez a rendszer az Európai Számvevőszék szerint is komoly aggályokat vet fel, nemzeti szempontból azonban a zsarolás intézményesítése, a költségvetés maga válna állandó fegyelmezőeszközzé.
Magyarország számára a hétéves ciklusban elvileg elérhető összeg – a hagyományos kohéziós és agrárpolitikai borítékok alapján – változatlanul több tíz milliárd euró. A kérdés az, hogy az újraelosztási tervek után ebből mennyi lesz ténylegesen lehívható. Hazánknak keményen meg kell küzdenie érdekeiért. A „fukarok”, azaz a nagy nettó befizetők, így Németország, Ausztria, Hollandia és a skandináv államok hagyományosan ellenfeleink a költségvetési vitákban: nem akarnak többet fizetni, minden erejükkel azon lesznek, hogy a kohéziós és agrárpénzeket megnyirbálják. A „kohéziós blokk” országai a szövetségeseink; a magyar kormánynak így a Lengyelországgal, Szlovákiával, Spanyolországgal és Görögországgal való érdekegyezést kell kihasználnia. Ezen országok ragaszkodnak hozzá, hogy a kohéziós források és a közös agrárpolitika támogatásai nem csökkenhetnek drasztikusan.
Franciaország és Olaszország pragmatikus pozíciót foglal el. Saját nagyvállalataik érdekében támogatják az új hadiipari és versenyképességi alapokat, cserébe nyitottabbak lennének új finanszírozási formákra. A magyar cél az lehetne, hogy másokkal együtt blokkoló kisebbséget, vétókoalíciót hozzunk létre minden olyan javaslattal szemben, amely a nemzeti borítékokat csökkentené vagy a kifizetéseket ideológiai feltételekhez kötné.
Kodelka Piroska – www.magyarnemzet.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
