Tóth Tamás egyháztörténész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának (PPKE BTK) egyetemi tanára, az új- és jelenkori magyar egyháztörténet, valamint a magyar-szentszéki kapcsolatok kutatója akadémiai doktori védésére került sor a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Könyvtár konferenciatermében Budapesten, október 8-án, Magyarok Nagyasszonya ünnepén.
Tóth Tamás közel másfél évtizede folyó vatikáni kutatásainak eddigi eredményeit nyújtotta be MTA doktori értekezésként.
A Magyar Királyság területén (Erdélyt, a Temesi Bánságot, Belgrád-Szendrőt, illetve a horvát-szlavón-dalmát részeket is beleértve) 135, ebből az Esztergomi Érseki Tartományban 79 (ebből processzus nélkül: 7), a Kalocsai Érseki Tartományban pedig 56 (ebből processzus nélkül: 3) kinevezésről, összesen 125 kánoni eljárásról tudunk, ami 93 kinevezettet érint, azaz a kutatott források alapján a munkában ennyi főpap rövid életrajza lett bemutatva, a vonatkozó, főként latin nyelvű források közlésével együtt. A listában az érsekek és megyéspüspökök mellett szerepelnek az eddig kevésbé kutatott segédpüspökök is. A kinevezettek közt tizenkilencen püspökként – beleszámítva a szepesi prépostokat is – hosszabb-rövidebb ideig az Esztergomi Főegyházmegyéhez kötődtek. A kilencvenhárom főpap között a legtöbben végig egy-egy egyházmegyében működtek, azonban többen kaptak áthelyezéssel újabb feladatokat. Esterházy Imre egymás után egyenesen négy egyházmegye élére kapott királyi kinevezést (Vác, Zágráb, Veszprém és Esztergom), de Batthyány József és Csáky Miklós is élete során három-három egyházmegyét kormányzott (Erdély, illetve Nagyvárad, majd Kalocsa-Bács és Esztergom); Barkóczy Ferencet ugyancsak három helyre nevezték ki, hiszen volt szepesi prépost, majd egymás után két egyházmegye élén állt (Eger és Esztergom): ők mind a négyen prímás érsekként fejezték be papi pályafutásukat. Közülük azonban csak egy, Batthyány lett bíboros.
Bár a főpapok többsége a Magyar Királyság területéről, és főként az északabbra fekvő, a török korban kevesebbet szenvedett vármegyékből származott, azonban a mobilitást jól mutatja, hogy a külföldről érkező főpapok az egész Habsburg Monarchiát reprezentálják: Freiburgtól Csehországon, illetve a Glatz Grófságon és Morvarországon át Alsó-Ausztriáig, Karintiáig, Stájerországig, Tirolig és Fiuméig. Van azonban olyan főpap is, aki a szorosan vett Habsburg fennhatóság alá tartozó területeken kívülről, de a Német-római Birodalmon belülről érkezett: a szászországi Eisenachból vagy Würzburgból. Kerültek ide püspökök még távolabbról is: van, aki Dalmáciában, a Raguzai Köztársaságban, a történelmi Makedóniában, Skóciában vagy Olténiában született. Sinzendorff Fülöp francia földön, Párizsban jött a világra: édesapja volt a francia császári követ. Többen születtek Bécsben, ők magyar közjogi értelemben vegyesen honosok vagy külföldiek.
Az is elmondható, hogy a legjelentősebb méltóságokba inkább a főnemesi családok soraiból választattak ki az arra alkalmasok. Ugyancsak ezek a családok azok, akik a vizsgált időszakban egyszerre több főpapot is adtak: négy Esterházy, két-két Batthyány és Patachich van a listán. Magyar főpásztorként négyen kaptak bíbort: Batthyány József, Althann Mihály Frigyes és Sinzendorff Fülöp, továbbá Migazzi Kristóf Antal bécsi érseket is ide kell sorolni, aki egyben váci kinevezett adminisztrátor volt akkor, amikor a pápa a kardinálisok közé emelte. Rajtuk kívül további hárman, Juan Alvarò Cienfuegos, Csáky Imre és Keresztély Ágost viseltek bíbort a korban, ők azonban kívül esnek a kutatott téma határain (Cienfuegosról nem készült processzus, utóbbi kettőt pedig 1711 előtt nevezték ki).
A kilencvenhárom kinevezett között található vegyesen ősi magyar nemes család sarja (például: Batthyány, Csáky, Zichy), továbbá ősi, illetve régi, de ebben a korban felemelkedő nemes család tagja (például: Barkóczy, Esterházy, Patachich), ahogy olyan is, akinek az ősei nem sokkal korábban nemesíttettek meg (például: Aáron, Thauszy, Vernich). Vegyesen vannak a kinevezettek között főnemesek (például: Berchtold, Barkóczy, Thurn) és vármegyei, illetve köznemesi (például: Acsády, Pucz, Szily) származásúak. Többen püspöki kinevezésükhöz kapcsolódóan – főképp az erdélyi püspökök esetében jól látható ez – részesültek rangemelésben (például: Chiolich, Klein, Sorger). Az természetesen igaz, hogy a (fő)nemesség tagjai sokkal jobb helyzetben voltak, hiszen származásuk, családi kapcsolataik, anyagi bázisuk és iskoláik révén az előmenetel szó szerint a „vérükben” volt. Ezért is lehet meglepő, hogy mennyire nagy a nem nemesi származású főpapok aránya a vizsgált időszakban. A három bizonytalan származású főpappal együtt közel egyhatoduk (14 fő) ilyen, ami a kor társadalmi viszonyainak ismeretében nagy aránynak mondható. Az egyházi pálya ugyanis kitűnő lehetőség volt a tehetséges, de nem nemesi származású ifjak kibontakozására, főleg ha volt mögöttük mentor, illetve mecénás, amely tevekénység egyebekben ebben a korban egyházi és nemesi körökben sokak számára magától értetődő dolog volt.
A korábbi évszázadban még viszonylag gyakran előfordult, de ebben a korban is találkozunk nem katolikusnak keresztelt, protestáns vagy vegyes házasságból származó papokkal, főpapokkal. Az unió miatt a bizánci szertartású püspökök értelemszerűen más megítélés alá estek, de néha a latin püspökök szülei közt előfordult vegyes házasság. Református családból származott például Máriássy Sándor, aki a Rákóczi-szabadságharc küszöbén, tizenhat évesen lett katolikussá – ha hinni lehet a korabeli elbeszélésnek, harcos kuruc református apja el is űzte ezért otthonról.
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
