Nehéz szavakat találni arra, ami Kijevben zajlik. Az ukrán fővárosban élők mindennapjai valóságos pokollá lettek a nyár közepétől megszaporodó orosz támadások miatt. Kijevet ma már sűrűbben lövik, mint a frontközeli városokat. Aki tud, menekül. Ám a többség marad, mert egyszerűen nincs hová mennie. Télre már humanitárius katasztrófával riogatnak energetikai szakértők, sőt, politikusok is.
Párhuzamosan azzal, hogy az ellenséges erők totális drónblokád alá vették Kijevet, Ukrajna-szerte módszeresen pusztítják az energetikai, logisztikai, kikötői, vasúti, kereskedelmi, ipari kapacitásokat. Mindez hatalmas adókiesésekhez, az exportbevételek elapadásához, inflációs hatásokhoz, munkahelyek tömeges megszűnéséhez vezet. Mára gyakorlatilag megszűnt a tengeri kivitel, de az ország egyik fő bevételi forrásának számító acél- és fémipari termelés is leállt. Becslések szerint akár 30 millió tonna termény maradhat a gazdák nyakán, a külkereskedelmi hiány már szeptemberre elérte a 40 milliárd dollárt, az államadósság meghaladta a 215 milliárd dollárt. Ott tartunk, hogy a kormány szigorúan korlátozza a költségvetési kiadásokat: a védelmi szektor mellett csupán az iskolák, óvodák, kórházak és más fontos szociális intézmények működtetésére, valamint a nyugdíjasok, a rászorulók, a pedagógusok, az orvosok és a közszférában dolgozók juttatásira utalhat az államkincstár, minden más kiadást szüneteltetnek.
A társadalmi kimerültség szinte tapintható. Az eszkalálódó infrastrukturális háború beláthatatlan rombolása újabb lélektani fordulattal járhat. A teljes körű orosz invázió 2022-es kezdete óta legalább három ilyen szakaszt különböztethetünk meg.
Az elsőt a pánik, a sokk, a félelem, a létbizonytalanság határozta meg, de ez nem tartott túl sokáig. Miután az orosz hadsereg 2022 márciusának végére kivonult Kijev, Szumi és Csernyihiv megyéből, emberek milliói lélegeztek fel.
Ez a fajta eufória csak fokozódott a háború első évének őszén, amikor az ukrán hadsereg sikeresen kiűzte az ellenséges csapatokat Harkiv megyéből és a herszoni régió jelentős részéből. Ekkor már a legtöbben ukrán győzelemről, az 1991-es határok visszaállításáról és a Mihajlo Podoljak optimista kijelentése révén elhíresült „jaltai kávézásról” beszéltek. Akkor még a mozgósítási félelmek sem uralkodtak el, sokaknak távolinak tűnt a háború szörnyű pokla, olyan sok volt az önkéntes, hogy aki nem szeretett volna fegyvert fogni a kezébe, nem kellett tartania a kényszersorozástól. Ez volt a háború lélektani alakulásának második fázisa.
A harmadik szakaszt nagyjából 2023–2024 fordulójára datálhatjuk. Ekkorra már megtorpant az ukrán ellentámadás, az oroszok, bár hatalmas veszteségek árán, de elkezdték bevenni a fontos donbászi védműveket, elesett Avgyijivka, Pokrovszk. Ekkor tudatosult sokakban, hogy elhúzódó háborúra kell készülnünk, és már csak távoli álomnak hatott Podoljak „jaltai kávéja”. Ekkor kezdték el szigorítani a mozgósítást, új törvény született a hadkötelezettség szabályozásáról, megtapasztalhattuk az első „buszifikációs” jelenségeket. Ám az ukrán hadvezetés néhány akciója – a kurszki betörés, a Pókháló-hadművelet, orosz területekre irányuló szórványos csapások – és a még korábbi Prigozsin-féle lázadás és puccskísérlet reményt adott arra, hogy Oroszország térdre kényszeríthető.
Ekkor már tapinthatóak voltak a társadalmi kimerültség első jelei, és 2025 márciusában a politikai fordulat is bekövetkezett a célok hivatalos megjelölésében. Volodimir Zelenszkij ekkor deklarálta először, hogy Ukrajna célja a tűzszünet, a harci cselekményeknek az aktuális frontvonalak mentén történő befagyasztása. Ez igen jelentős engedménynek hatott a részéről, hiszen aki korábban tűzszünetről beszélt és megkérdőjelezte az 1991-es határok visszaállítását, azt hazaárulással vádolták. Az államfő azóta is érvényben lévő tűzszüneti javaslata azt megelőzően kapitulációnak számított. Ez a pálfordulás ugyanakkor jól szemlélteti a háború alakulásának fordulatait is.
És így érkeztünk el a háború pszichés megítélésének legújabb szakaszához. A szűnni nem akaró orosz drón- és rakétatámadások, a látványosan meggyengült légvédelem, az állandó félelemérzet, a mozgósítástól való félelem és rejtőzködés, a gazdasági kapacitások borzalmas mértékű pusztítása, az állami kiadások drasztikus korlátozása, az egyre súlyosbodó megélhetési nehézségek, a háború kimenetelének kiszámíthatatlansága, a családok szétszakítottsága, a hatalmas emberveszteségek, az, hogy mára szinte már a feledés homályába merült, hogy milyen is lehet ebben az országban a normális, békés élet, ezek mind-mind jelentősen hozzájárulnak a növekvő pesszimista társadalmi hangulatváltozáshoz.
A rettenetes nehézségek és kihívások ellenére az ukrán elnök mindig megpróbál valamivel lelkesíteni. Hol azzal, hogy 40 nap alatt tárgyalóasztalhoz kényszeríti a Kremlt, hogy a Moszkvában élők majd ugyanúgy megérzik a háború pusztítását, mint Kijevben, hogy az újabb és újabb szankciók megtörik az orosz hadigépezetet, hogy Ukrajna maga fog gyártani Patriot rendszereket, hogy a kijevi fejlesztésű ballisztikus rakéták hamarosan tűzbe borítják az orosz nagyvárosokat, és még sorolhatnánk.
Ehhez képest sajnos a Kreml háborús diktátora éppen most nyerte meg kétharmados többséggel az ottani törvényhozási választásokat… És ami ennél is nagyobb baj: hallani sem akar az ukrán elnök tűzszüneti javaslatáról…
Dunda György
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
