Mára az erőszak egyeduralkodó reakció lett. Fizikai és mentális szinten egyaránt. Aligha lehet eldönteni, melyik a rosszabb. Mert sebezni, sőt gyilkolni nem csupán, fegyverrel lehet, hanem szóval is. Igaz ugyan: az erőszaknak ellenállni is lehet, sőt meghiúsítása is lehetséges – de ez már bonyolultabb.
Nemrég Szlovákiában a csacai (Čadca) tragédia borzolta a kedélyeket: egy 13-éves tanuló késsel egy tanítót és egyik osztálytársát ölte meg. Az iskola igazgatónője azonban, aki speciális pedagógus, pacifikálni volt képes a tettest, amíg a rendőrség megjött, s ezáltal további tragédiát előzött meg. Csakhogy nincs minden iskolában speciális pedagógus. Bár lassan úgy tűnik, jó volna, ha lenne. A bosszú, irigység, gyűlölet által vezérelt agresszió ugyanis mintha kvadratikusan szaporodna. És mindig megdöbbent.
Milyen világ ez, amely annyira kedvez az erőszak térhódításának?
Az okot keresve nem kell messze menni: lépten-nyomon egyre elvakultabb agresszív viselkedéssel szembesülünk, amit abszurd módon sokan képesek pozitívan beállítani. Mert az az érvényesülés alapja. Ha érvényesülni akarsz, jobbnak kell lenned – ha viszont erre nem telik, tehát ha nem minőségi szempont alapján vagy jobb, akkor csak úgy mondod, jómagad milyen nagyszerű vagy, ellenfeled pedig milyen hitvány. Mert mondani bármit lehet, liberális világban élünk, egyértelmű pozitív bizonyíték nem kell. Ha nem hisznek neked „jó szóra”, jöhet a fizikai érv: a veszekedés után a kiabáláson keresztül egészen a tettlegességig.
Ami kicsiben, az sajnos nagyban is így működik. Amikor már nem elégednek meg a lökdösődéssel, s nem hatnak eléggé a vulgarizmusok sem, hatékonyabb érvhez nyúlnak: előveszik a manipulált jogot, vagy a lőfegyvert akár. Aduként használják, amellyel meg lehet győzni bárkit.
Ha valaki azt mondja, mindez új, az téved. A fizikai, valamint a mentális erőszak mindenkori vészkijárat annak, aki kifogyott az értelmes érvekből. Csak most valahogy szorgalmasabban használják. Tele van a világ az efféle példákkal. Az öngyilkos merényletek a legabszurdabb módja ennek, holott az is közönséges összeszólalkozással kezdődött. S észre sem vesszük, ízlésünk formálása által magunk sajátítjuk el (és használjuk) az erőszak különböző módjait, még a sportban is, holott az „csak” játék – igaz, rengeteg pénzzel van az kibélelve, úgyhogy nem csoda.
De ne feledjük: ez mind egy szálig viselkedési minta. A tudat alatt ez akkor is működik, ha elméletileg elutasítjuk az ilyen viselkedést – azzal, hogy az „csak” film, fikció, nem valóság – s aztán mégis kíméletlen valósággá válik. A viselkedési minták pedig jól működnek: ha te csinálod, akkor én is, úgyszólván jogot formálok rá.
Ha pedig nem tudok érvelni, az ellenérvelőket kell megsemmisíteni, vádolni, elítélni, bizonyíték nélkül, mert miért ne, ha hatalmam fenségéből az erőszak bármelyik eszközével megtehetem, én, én, mert én úgy gondolom, mert nekem az úgy jó.
Olyan is volt, hogy egy terrorista kitalálta, autóval belerobog a tömegbe, így egyszerre több embert lehet értelmetlenül meggyilkolni. Igaz, ilyenkor „megindoklásként” valamilyen ideológiát biztosan csatolnak hozzá. Így jött divatba a tömegbe gázolás. A tömeg testébe. Vagy akár a tömeg lelkébe.
A konyhakés is kiváló eszköznek tűnik, nem kell ahhoz fegyvertartási engedély, csak szúrni kell. Azzal bosszút állhatok, s nekem lesz igazam. Akinek pedig más a véleménye, azt el kell némítani. Mindegy, milyen eszközzel. Az igazság nevében, persze.
Hatékony forrása ennek az is, amiről alig vesznek tudomást: a tévé, a mozi, a tömegkommunikációs eszközök. Tele vagyunk mindenféle „filmbeli” erőszakkal, horrorral, telefonon küldjük a válogatott vulgarizmusokat, az életveszélyes üzeneteket, állítólag azzal élik ki sokan be nem vallott agressziójukat.
Az ember amúgy is hajlamos az erőszakra, erős benne a szerzési vágy, saját vélt igazát pedig közkinccsé kívánja tenni. Mindez egyformán jelenik meg az egyén, a szervezetek, és állam viselkedésében is. Sosem vallják ezt be, ellenkezőleg, igazságosnak, demokratikusnak nevezik az egyenlőség nevében, és egyéb hasonló magasztos elvekre hivatkozva. S akkor még a jobbik eset, ha ez „csak” kicsiben történik, s nem „igazságos” háborúra hivatkozva, mikor jóval nagyobb emberi veszteségekkel kell számítani.
És akkor még nem beszéltünk egy további eszközről, amely az erőszakot módszeresen támogatja, sőt sikeresen fejleszti: a reklámról. Alattomosan behálóz, mi pedig elhisszük állításait úgy, hogy nem is tudatosítjuk, hogyan válik bennünk uralkodóvá e szemlélet, még akkor is, ha verbálisan állítólag ellenezzük, elutasítjuk. Vannak például mosószerek, amelyek már ötven évvel ezelőtt is patyolat fehérre mosták az ágyneműt, s azóta is egyre patyolat fehérebbre mosnak, akad sok olyan árucikk is, amit az ég tudja, miért vásároltunk meg, holott egyáltalán nincs rá szükségünk.
De csodálkozunk, ha ugyanilyen elv következtében valakit látszólag teljesen értelmetlenül, ok nélkül, ám a tömeghisztéria következtében megkéselnek. Ugyanis a késelő is érvényesülni szeretne, akár egy tábla csokoládé után vágyakozik, akár egyszerűen csak szeretetre, vagy egy jól fizető mutatós állásra. Az összefüggés, ha nem is közvetlen, de egyértelmű. Tele van a politika képességüket meghaladó pozíciót igénylő tehetségtelen emberkékkel.
Miként az erőszak mindig a felszín érvényesülése, az ennek hatására cselekvő ember is csak a felszínen mozog, képtelen tudomásul venni az összefüggéseket.
Ez ellen kell tenni. Több odafigyelésre, megértésre, szerénységre nevelni otthon, az iskolában, a társadalomban, pozitív értékek divatossá tételével, kevesebb rohanással, több valóságos toleráns szeretettel.
A jót, az emberit nem egy mikrofon előtt állva kell proklamálni, hanem cselekedettel gyakorolni, a mindenkori (és saját!) határokat sem vágyálmok által, hanem önismerettel lehet fölismerni. Mert a jó nem örök, nem állandó, inkább kivétel, s tőlünk függ.
Vajon ha bűnbánatról van szó, hányan vallják be komolyan, hogy vétkeztek – szóban, cselekedetben, vagy akár gondolatban?
Vagy ha ateistának vallom magamat, és nem vállalok, nem vallok be semmit, akkor bűnöm sincs? Mert az én igazam mindenek fölött?
Aich Péter/Felvidék.ma
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
