Szeptember 28-án este, miután véget ért a Szentatya franciaországi apostoli látogatása, XIV. Leó pápa az újságírók rendelkezésére állt a Metz–Róma repülőjáraton, és sajtótájékoztató keretében válaszolt kérdéseikre.
Felidézte legfontosabb élményeit, külön is kitérve a lourdes-i látogatásra és a fiatalokkal való találkozásra. Beszélt az egyházban elkövetett szexuális visszaélésekről, az áldozatok meghallgatásának és kísérésének fontosságáról. Szólt az élet védelméről és az életvégi kérdésekről, továbbá az egyház társadalmi tanítása és a politika viszonyáról. Kitért a selejtezés kultúrájára, a lakhatási válságra és a társadalom peremére szoruló emberek iránti felelősségre. A háborúk kapcsán bírálta a fegyverkezésre fordított hatalmas kiadásokat, és hangsúlyozta a párbeszéd és a tárgyalások szükségességét. Beszélt a mesterséges intelligencia jelentette lehetőségekről és veszélyekről, valamint az etikai megkülönböztetés és a felelős szabályozás fontosságáról. Végül egy esetleges németországi apostoli látogatásról, a németországi egyház helyzetéről, a missziós lelkület megújításáról, valamint a politikai szélsőségesség és a kereszténység kapcsolatáról is szólt.
Az alábbiakban a teljes sajtótájékoztató leiratának fordítását közreadjuk.
Matteo Bruni:
– Jó estét, Szentatya! Köszönjük ezt a néhány napos utazást, köszönjük ezt az eseménydús utat. Kétségkívül régóta várt utazás volt, és jelenlétével, szavaival sok franciának nagy örömet szerzett, s úgy gondolom, szavaival a francia nép lelkének mély húrjait is megpendítette. Úgy gondolom, sok katolikust és sok keresztényt boldoggá tett, akik úgy érezték, hogy megerősítést kaptak hitükben. De talán Ön kezdhetné azzal, hogy elmondja nekünk, hogyan élte meg ezt az utazást.
XIV. Leó pápa:
– Angolul kezdem. Aztán ha szükségük van fordításra, tudunk segíteni. Mindenekelőtt ismét köszönöm az elvégzett munkájukat. Úgy gondolom, meglehetősen sok dolguk volt az elmúlt négy napban, és bizony igen sűrű volt a program.
Ez a négy nap szó szerint áldásokban gazdag volt. Szinte csodákról beszélhetünk, különösen a Lourdes-ban töltött időre gondolva, amikor együtt haladtunk, sok beteg és szenvedő embert kísértünk, és láthattuk, miként érinti meg az emberek szívét és alakítja át életüket Isten jelenlétének sokféleképpen megnyilvánuló kegyelme, és – hogy egy ott idézett kifejezéssel éljek – miként adja vissza a betegek, az idősek és a társadalom peremére szorított emberek méltóságát.
Így tehát sok jel, sok megnyilvánulás, sok szimbólum volt e négy nap során. Személy szerint nagy áldásként éltem meg, hogy megadatott számomra, hogy Franciaországba látogassak, és mindenekelőtt hogy bátorítsam a fiatalokat, akik természetesen keresésben élnek.
Ez annyira nyilvánvaló volt este a stadionban, ahol Franciaország minden részéből nyolcvanezer fiatal gyűlt össze: lelkesedésükkel, örömükkel és a remény érzésével, amelyet közvetítettek, de amelyet – úgy gondolom – mindenekelőtt ők maguk kaptak, és amelyet majd másokkal is megoszthatnak.
Tehát mindabból, amit e négy nap során ünnepeltünk és átéltünk, ezeket emelném ki a legjelentősebb pillanatok közül, anélkül, hogy ezzel a többi jelentőségét kisebbíteni akarnám. Nagyon örülök, hogy velem tartottak ezen az úton; és most, ha van kérdésük…
Matteo Bruni:
– Az első kérdést Cyriac Zeller teszi fel, aki az I-Media nevű francia kommunikációs ügynökségnél dolgozik.
Cyriac Zeller:
– Jó estét, Szentatya! Tegnap, egy sajtótájékoztatón az áldozatok, akikkel találkozott, arról számoltak be nekünk, hogy Ön elismerte előttük az egyházban elkövetett szexuális visszaélések rendszerszintű jellegét. Valóban így van? Kifejtené ezzel kapcsolatos álláspontját? Úgy véli, hogy az egyházban elkövetett szexuális visszaélések rendszerszintűek?
XIV. Leó pápa:
– Azt mondanám – anélkül, hogy bárkinek is ellent akarnék mondani – mert ezt nagyon fontosnak tartom, mindenekelőtt szeretném pontosítani: azzal a hét áldozattal való találkozásom során arra kértem őket, segítsenek nekem, hogy más áldozatok felé is kifejezzem készségemet és az egyház készségét arra, hogy meghallgassuk őket és kísérjük őket a gyógyulás felé vezető útjukon, elismerve azt a fájdalmat, amelyet a visszaélések következtében életükben elszenvedtek. Közülük sokan rendszerszintű visszaélésről beszéltek. Személy szerint én inkább másképpen fogalmaznék, jóllehet beszéltem bizonyos, az egyházon belüli szervezetekről, amelyek olykor, mondhatni, rendszerként visszaélésszerűen működtek.
De úgy gondolom, fontos ezt a különbségtételt megtenni.
Ebben az értelemben beszéltem velük arról, hogy az egyházat bizonyos értelemben felelősnek tekintették, ugyanakkor arról is, hogy az egyháznak, úgy gondolom, fontos szerepe van abban, hogy segítsen nekik megtalálni a gyógyulást.
Matteo Bruni:
– Köszönjük, Cyriac. A második kérdést, Szentatya, Xavier Normand teszi fel, aki a Le Pèlerin francia folyóiratnál dolgozik.
Xavier Normand:
– Jó estét, Szentatya! Mindenekelőtt szeretném megköszönni franciaországi apostoli útját. Négy napon át egész országunk az Ön érkezése által kiváltott általános lelkesedés légkörében élt. Ez Franciaországban valóságos bravúr. Köszönjük, Szentatya! Angolul folytatom a kérdésemet. Apostoli útjának mottója ez volt: „Hogy a világnak élete legyen.” Beszédeiben többször is szóba került az életvégi ellátás kérdése. Valójában, azt hiszem, franciaországi beszédeinek több mint felében szólt erről. Különösen az Élysée-palotában elmondott beszédére és a tegnapi lourdes-i beszédére gondolok, amikor kijelentette, hogy ami törvényes, az nem szükségképpen erkölcsös – ez egyértelmű utalás volt az eutanázia közelmúltbeli franciaországi legalizálására. Franciaországban a „laicitás” elve is érvényesül, vagyis a vallás és a politika szétválasztásának elve. Úgy véli, hogy amikor fontos kérdésről van szó, amikor nagy a tét, ezt a határt, ezt a választóvonalat át kell lépni a lelkiismeret elsőbbségének nevében? És ha igen, Ön átlépte ezt a határt?
XIV. Leó pápa:
– Köszönöm a kérdését. Azt mondanám, hogy ami az egyháznak az egyház és a politika, illetve az egyház és az állam szétválasztásáról vallott felfogását illeti, ezt a határt nem léptem át. Arra kérem, olvassa el vagy olvassa el újra a Magnifica humanitas kezdetű enciklikát, amelynek első részében, az első két fejezetben az egyház társadalmi tanításáról beszélek, és kijelentem, hogy
Lehetnek olyan – mondjuk – bal- vagy jobboldali politikusok, akik szerint a vallásnak kizárólag a magánszférában van helye: az emberek a magánéletükben tegyenek, amit akarnak, az államnak azonban a vallástól elválasztva kell működnie. Valójában amikor Franciaországba mentem, elsősorban azért mentem, hogy az evangéliumot hirdessem, az örömhírt hirdessem, és újból megerősítsem azt, amit maga Jézus Krisztus mond, amikor kijelenti: „Én vagyok az út, az igazság és az élet”; vagyis azért, hogy azt az igazságot hirdessem, amelyet Jézus kínál nekünk.
Az élet védelme olyan kérdés, amely – amint mindannyian tudják – az egyház tanításának és mély meggyőződésének része. Így természetesen tudtam, hogy Franciaországban nemrégiben elfogadtak egy törvényt, miközben más európai országokban és a világ más részein is vita folyik az élet végével kapcsolatos kérdésekről. De egy olyan különleges helyen voltam, mint Lourdes, ahol az emberek valami sokkal mélyebbet keresnek, és igyekeznek megérteni, hogy életüknek a betegség, a fogyatékosság vagy a különféle fájdalmak közepette is van értelme. Az egyház éppen Jézusnak köszönhetően közel akar lenni ezekhez az emberekhez, és meg akarja erősíteni azokat az értékeket, amelyeket – úgy gondolom – maga az élet hordoz mindannyiunk számára. Tehát azt mondanám: ha ez politika, akkor politizáltam, de nem azért, hogy beavatkozzam a francia politikába. Azért tettem, hogy tanítsam azt, amiben az egyház valóban hisz.
Matteo Bruni:
– Köszönjük, Szentatya! A következő kérdést Íñigo Domínguez teszi fel az El País napilaptól.
Íñigo Domínguez:
*Jó estét, Szentatya! Köszönjük, hogy velünk tölti ezt az időt. Ezen az úton is többször beszélt a bennünket körülvevő selejtezés kultúrájáról, azok kirekesztéséről, akiket nem tekintenek termelékenynek, köztük az idősekről és a fogyatékossággal élő emberekről. Spanyolországban ezekben a napokban történt egy eset, amely bizonyos értelemben mindezt jól példázza, és nagy felháborodást váltott ki az országban: a nyolcvanhét éves, fogyatékossággal élő Mari Carment kilakoltatták madridi otthonából, mert nem tudta fizetni a lakbért. Egyik napról a másikra az ötszörösére emelték a lakbérét. Nem tudom, ismeri-e ezt az esetet, Mari Carmen esetét. De általánosságban mit gondol az Európa-szerte és világszerte jelentkező lakhatási problémáról, arról, hogy az ingatlanspekuláció kiszorítja a lakosokat a városokból, a fiatalok pedig nem engedhetik meg maguknak, hogy otthonhoz jussanak? Mit gondol erről az egész problémáról?
XIV. Leó pápa:
– Úgy gondolom, ez jó példa arra, hogy az egyháznak mint közösségnek, illetve nekünk, embereknek mint közösségnek – azokat is beleértve, akik nem hívők – igazságosabb megoldásokat kell keresnünk annak érdekében, hogy ilyen esetek ne fordulhassanak elő. Nem ismerem az esetet, amelyre utal, de úgy gondolom, ez olyan helyzet, amelyben a szomszédoknak, a közösségnek, a plébániának, az egyházmegyének vagy az államnak közbe kellene lépnie, és fel kellene tennie a kérdést: hogyan történhet meg ilyesmi? Mi a probléma abban a rendszerben, amely lehetővé teszi, hogy egy idős asszonyt, aki ráadásul fogyatékossággal él vagy valamilyen nehézséggel küzd, úgymond elűzzenek a saját otthonából?
A lakhatás problémája – amely ma sok országot érint – olyan kérdés, amelyet sem egyetlen plébánia, sem egyetlen egyházmegye, de még maga az egyház sem tud megoldani. De úgy gondolom, ez komoly kihívás, és talán a politikai vezetőktől és a hatóságoktól is meg kell követelnünk, hogy keressenek rá megoldást. A jelenség ugyanis nyilvánvalóan egyre nagyobb méreteket ölt, mi pedig gyakran csak akkor reagálunk, amikor már vészhelyzet alakult ki. Pedig meg kell értenünk, mi ennek a problémának a rendszerszintű oka, és miként tudunk segíteni.
Matteo Bruni:
– Szentatya, a következő kérdést Manuela Tulli teszi fel az ANSA hírügynökségtől.
Manuela Tulli:
– Jó estét, Szentatya! Ön ma, s egyébként az egész út során a párbeszéd szükségességét hangsúlyozta, és Európához szólva az újrafegyverkezés illúziójáról is beszélt, ugyanakkor azt mondta, hogy legyen bátorságunk lemondásokat és áldozatokat vállalni a béke magasabb rendű javáért. Az Európában zajló konfliktus Oroszország és Ukrajna között folyik: mire gondolt, amikor ezekről az áldozatokról beszélt? Ön hisz a tárgyalásokban, hiszen vannak megbízottai – korábban Gallagher érsek járt ott, ezekben a napokban pedig Zuppi bíboros. De hogyan lehet tárgyalni egy olyan állammal, amely támad, bombáz és nemcsak Ukrajnát, hanem más európai államokat is fenyeget? Köszönöm!
XIV. Leó pápa:
– Köszönöm! Mindenekelőtt az egyház társadalmi tanításának alapelveit kell hangsúlyoznunk: nem akarjuk előmozdítani az erőszakot, a gyűlöletet és a fegyverkezést, sem növelni a mai világban jelen lévő veszélyeket, köztük azokat, amelyek abból fakadnak, hogy egyes országok vezetői ismét nukleáris fegyverekről és egyre pusztítóbb háborúkról kezdenek beszélni, különösen is veszélyeztetve az emberi életet. Tovább folytatjuk a fegyverkezést, továbbra is költünk erre a hatalmas hadiiparra, amely már hosszú évtizedek óta – nem tavaly óta, és még csak nem is öt éve – folyamatosan ösztönzi a katonai kiadások növelését. Egy szűk kör óriási mértékben meggazdagszik egy olyan iparágnak köszönhetően, amely a háborút mozdítja elő. Pedig ezekből az euró- vagy dollármilliárdokból olyan problémákat lehetne megoldani, mint a világban tapasztalható éhezés, a lakhatási gondok, a munkanélküliség és így tovább. Mindenki olyan hangot keres, amely képes alternatívát kínálni, olyat, amely nem a fegyverekre fordított kiadások növelését jelenti, mivel ez csak tovább fokozza azt a feszültséget, amely egy újabb háború, egy újabb konfliktus kirobbanásához vezethet.
És látjuk, hogy az erőszak, az a tény, hogy a hatalmak mindig erővel próbálják érvényesíteni akaratukat ahelyett, hogy párbeszédet folytatnának és tárgyalásokat kezdeményeznének a természetesen fennálló nézetkülönbségekről, egyre közelebb visz bennünket egy háborúhoz vagy több háborúhoz, olyan konfliktusokhoz, amilyeneket a mai világban látunk. Nem tudom, mások mit gondolnak erről, és itt nem az a kérdés, hogy politizálunk-e vagy sem. Szükség van egy olyan hangra, amely az emberi méltóságot, az élet fontosságát és azt képviseli, hogy talán
és szüntelenül arra hívja a vezetőket – köztük Oroszország és Ukrajna, valamint más országok vezetőit –, hogy üljenek tárgyalóasztalhoz, folytassanak párbeszédet, és keressék a problémák megoldásának módját, ahelyett hogy ezeket a háborúkat folytatnák, amelyeknek immár nincs értelmük. Ebben az értelemben tehát az egyház továbbra is felemeli a szavát. Senkit sem kényszeríthetünk, és néha úgy tűnhet, hogy mindez hiábavaló, de továbbra is hallatni fogjuk a hangunkat, továbbra is felszólításokat fogalmazunk meg, továbbra is hirdetjük az evangéliumot.
Matteo Bruni:
– Köszönjük, Szentatya! A következő kérdést Justin McLellan teszi fel a National Catholic Reportertől.
Justin McLellan, National Catholic Reporter:
– Köszönöm! Szentatya, angolul teszem fel a kérdésemet. Párizsban Ön hangsúlyozta, hogy sürgősen etikai megkülönböztetésre van szükség a mesterséges intelligencia fejlesztésével kapcsolatban. Az ellenőrzés alól kikerült mesterségesintelligencia-ágensek által végrehajtott számos kibertámadás nyomán pedig a technológiai szektor több vezetője arra figyelmeztetett, hogy ez a technológia akár a világot is elpusztíthatja. Mennyire aggasztja, hogy a mesterséges intelligencia katasztrofális veszélyt jelenthet az emberiségre, vagy akár teljes pusztulását is okozhatja? És mit kell tenniük az országoknak, különösen az Egyesült Államoknak és Kínának annak biztosítása érdekében, hogy technológiáik biztonságosak legyenek az emberiség számára?
XIV. Leó pápa:
– Köszönöm! Ha valaki megkérdezné tőlem: „Pánikba estem-e?”, azt válaszolnám: „Nem. Éjszaka tudok aludni.” Úgy vélem azonban, hogy komolyan kell vennünk a mesterséges intelligencia számos szakértője által megfogalmazott aggodalmakat. Nem hiszem, hogy – amint egyesek állították – pénzügyi vagy másfajta előny megszerzését célzó álhírekről lenne szó. Érdekes, éppen ma olvastam, hogy az NVIDIA vezetője azt állítja, megtalálta a módját annak, hogy úgymond biztonsági korlátokat építsenek be a mesterséges intelligenciába, amelyek megakadályozzák, hogy a mesterségesintelligencia-rendszerek elhagyják meghatározott működési területüket, és olyan károkat okozzanak, amilyenekről beszélnek. Ugyanakkor ő maga azt is állítja, hogy semmiféle állami korlátozásra vagy szabályozásra nincs szükség, és így tovább. Ez olyan probléma, amelyről véleményem szerint le kell ülnünk tárgyalni.
Egyszerűen azt mondani: „Ó, ez nem fog megtörténni”, és szemet hunyni e valóság felett, úgy gondolom, aligha a legfelelősségteljesebb módja a kérdés kezelésének. A Vatikán létrehozta saját mesterségesintelligencia-bizottságát, amely egyrészt azért jött létre, hogy összehangolja mindazt, amit mi magunk a Szentszéknél ezen a területen teszünk: hogyan használjuk a mesterséges intelligenciát, milyen kockázatokkal és milyen előnyökkel jár. De amióta megjelent a Magnifica humanitas, számos megkeresést kaptunk nagyon különböző területekhez és ágazatokhoz tartozó emberektől. Ezért továbbra is igyekszünk előmozdítani a párbeszédet, a tanulmányozást és a kutatást, hogy megtaláljuk a módját, miként biztosíthatjuk, hogy a mesterséges intelligencia ne jusson el odáig, hogy az emberiség elpusztítására is képessé váljon, vagy kiszorítsa az embert a döntéshozatalból.
Viszonylag derűlátó vagyok azt illetően, hogy ez megvalósulhat. Úgy gondolom, elég sokan vannak, akik komolyan foglalkoznak ezzel a témával, és készek túllépni azokon a – megint csak a hatalomhoz kapcsolódó – kérdéseken, hogy ki jut el oda elsőként, és mi történik majd, amikor a mesterséges intelligencia eléri azt a szintet, amelyet „általános mesterséges intelligenciának” neveznek, és így tovább. De
Matteo Bruni:
– Köszönjük, Szentatya! Talán még egy utolsó kérdésre van lehetőség: Ludwig Ring-Eifel, KNA.
Ludwig Ring-Eifel, KNA:
– Ma Metzben voltunk, egészen közel a német határhoz, Ön azonban mindeddig még nem járt Németországban. Alapvetően tehát azt szeretném kérdezni, mikor számíthatunk Önre a határ túloldalán, tekintettel két olyan fejleményre, amelyek talán Önt is aggasztják: a németországi katolikus egyház folyamatos hanyatlása és a szélsőséges pártok meglepő előretörése, melyek azzal fenyegetnek, hogy megbontják azt az Európával kapcsolatos konszenzust, amelyről ma Metzben beszélt.
XIV. Leó pápa:
– Köszönöm a kérdést. Teljes alázattal mondom, hogy mindössze körülbelül tizenöt hónapja vagyok pápa. Sok hely van, ahová még nem jutottam el. Kaptam meghívást. Nagyon remélem, hogy visszatérhetek oda, hiszen jártam már ott, csak nem pápaként; mindenesetre remélem, hogy ellátogathatok Németországba, ahogyan azt is remélem, hogy sok más helyre is eljuthatok. De még nincs programom. Még dolgozom a jövő évi programon, s az egyetlen véglegesen betervezett utazás a koreai ifjúsági világtalálkozó. Tehát még a program összeállításánál tartunk. De köszönöm a türelmüket és a kérdést.
Ami azt a kijelentését illeti, hogy a németországi egyház haldoklik, vagy legalábbis csökken a létszáma: korábban ugyanezt mondták Franciaországról is, mégis láttuk, mi történt az elmúlt négy napban. Úgy gondolom, ha újra megtaláljuk az igazi missziós lelkületet és a cselekvés helyes módját, Németországban még mindig nagyon sokan vannak, akik szeretnék megélni és a liturgiában közösen ünnepelni keresztény és katolikus hitüket.
Ezért derűlátó vagyok e tekintetben, noha látom a problémákat és azokat a különféle okokat is, amelyek súlyosan érintették a katolikus egyházat, de amelyek – ha szabad ezt mondani – az evangélikus vagy protestáns egyházat is súlyosan érintették, és többé-kevésbé ugyanígy érintették a társadalmat is. De őszintén remélem, hogy sikerül párbeszédet kezdeményeznem. Nagyon remélem, hogy továbbra is együtt tudok működni a németországi egyház vezetőivel, és megtaláljuk a módját annak, hogy választ adjunk erre a helyzetre. Érdekes lenne megvizsgálni és elemezni, hogy van-e, és ha igen, milyen kapcsolat például e szélsőjobboldali csoportok növekedése – miközben maga a szélsőjobboldal is töredezik, amint azt egy konkrét csoport esetében látjuk, amely még szélsőségesebbé válik más, úgynevezett szélsőjobboldali csoportokhoz képest – és e szélsőjobboldali nézeteknek egy bizonyos fajta vallásossággal való összekapcsolódása között, amely – nemcsak véleményem szerint, hanem a németországi katolikus és protestáns egyház vezetőinek kijelentései szerint is – nem képviseli a kereszténység hiteles kifejeződését.
És ismét visszatérünk az evangélium értékeihez, amelyek nem a gyűlölet és a megosztottság, hanem a megértés, az együttérzés és a kísérés. Mélységesen remélem – és remélem, ehhez az egyház is hozzá tud járulni –, hogy megtaláljuk a módját annak, hogy megszólítsuk a jóakaratú emberek többségét, hogy felismerjék, mennyire fontos elkötelezett részvételük, a politikai folyamatokban is, hogy egyértelműen a közjó mellett döntsenek, ne pedig olyan szélsőséges eszmék mellett, amelyek jóval súlyosabb károkat okozhatnak, mint azt jelenleg gondolnánk.
Úgy gondolom tehát, hogy mindannyiunknak ebben az irányban kell ösztönöznünk az embereket. Ismétlem:
Matteo Bruni:
– Köszönjük, Szentatya, köszönjük szavait és hogy rendelkezésünkre állt. Nagyon köszönjük ezt a néhány napot, amelyet együtt tölthettünk ezen az úton.
XIV. Leó pápa:
– Ismét köszönöm mindannyiuk szolgálatát. Szeretném megragadni az alkalmat arra is, hogy köszönetet mondjak annak a sok-sok embernek, akik a háttérben dolgoznak, és akik nem részesülnek abban a tapsban, amely a pápát fogadja, amikor elhalad, pedig meghatározó módon hozzájárultak ennek az utazásnak a megszervezéséhez: a Szentszék munkatársainak, a Franciaországban közreműködőknek, a francia püspököknek és annak a nagyon sok világinak, akik a különféle programok megszervezésén dolgoztak. Ezért szeretnék külön is köszönetet mondani mindannyiuknak és Önöknek is. Szívből köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
