Szeptember 26-án, szombat délelőtt a Szentatya a párizsi Katolikus Intézetbe utazott, hogy a tartományi szinodális gyűlés tagjaival, a katekumenekkel és az újonnan megkereszteltekkel találkozzon.
Érkezésekor Jean-Marc Aveline bíboros, Marseille metropolita érseke, a Francia Püspöki Konferencia elnöke; Laurent Ulrich, Párizs metropolita érseke, valamint Emmanuel Petit atya, az intézet rektora és a Saint-Joseph-des-Carmes plébánosa fogadta.
A Szentatya először a templomot látogatta meg, ahol hallgatók, tanárok és papnövendékek gyűltek össze rövid csendes imára. Ezután az 1792. szeptember 2-i vértanúk útvonalán keresztül a Georges Bernanos Előadóterembe ment. Az ének és Párizs érsekének köszöntő szavai után átadták a pápának a tartományi egyházi gyűlés Instrumentum Laborisát, majd egy neokatekumen, egy újonnan megkeresztelt és a katekumeneket kísérő egyik személy tett tanúságot.
A pápa ezt követően mondta el beszédét, melyben örömének adott hangot amiatt, hogy Franciaország erősen szekularizált társadalmában egyre többen fedezik fel újra az evangéliumot és kérik a keresztény beavatás szentségeit. Arra buzdította az egyházi közösségeket, hogy közelséggel, együttérzéssel és gyengédséggel fogadják és kísérjék a katekumeneket és az újonnan megkeresztelteket, s a keresztség után is segítsék őket a hitben való növekedésben. Hangsúlyozta, hogy a keresztény hit útján mindenki gazdagítja a másikat, az újonnan hitre találókban pedig a franciaországi egyház termékenységének ígéretét látta. Arra kérte őket, hogy váljanak az evangélium misszionáriusaivá a mai társadalomban.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédét közöljük.
Excellenciás Urak,
kedves papok és megszentelt személyek,
a szinodális gyűlés kedves tagjai,
kedves katekumenek és újonnan megkereszteltek,
kedves testvéreim!
Örülök, hogy találkozhatom veletek, és hogy ezen apostoli út keretében elidőzhetek annál a folyamatnál, amelyet a tartományi egyházi gyűlés keretében visztek előre.
Köszönetet mondok Laurent Ulrich érsek úrnak, Párizs érsekének, aki felidézte annak a helynek történelmi és lelki jelentőségét, ahol most vagyunk, és megemlékezett a Feltámadásról nevezett Lőrinc testvérről is, aki mindennapi misztikájával nagy hatással volt hitbeli utamra. De mindenekelőtt hálámat fejezem ki az Instrumentum Laborisért, amelyet átadtatok nekem, s amely egy olyan egyházi folyamat kifejeződése, amelybe Isten népét is bevonták, a kölcsönös meghallgatás és a szinodalitás szellemében.
Ma az Institut Catholique de Paris fogad bennünket, ez a tudomány és a hit találkozási pontjában álló intézmény, amely évszázadok óta hozzájárul ahhoz, hogy az evangélium szolgálatára formálja az itt tanulók értelmét és szívét. Köszöntöm az egyetem oktatóit, hallgatóit és munkatársait, valamint a tartományi gyűlés valamennyi tagját, akik az újonnan megkereszteltek és a katekumenek befogadásának lelkipásztori távlatairól, valamint az egyház életéről gondolkodnak.
Közelről látva munkátokat, de főként Josué, Marielle és Sophie tanúságtételét hallgatva, azt érzékelem, milyen mély hála él bennetek Isten előre nem sejtett működéséért. Hozzátok hasonlóan és veletek együtt én is rácsodálkozom arra, hogy milyen sokan jelennek meg újra a hit küszöbén, és milyen sok felnőtt kéri a keresztény beavatás szentségeit.
Paradoxnak tűnhet, hogy ez a jelenség – vagyis hogy oly sokan újra felfedezik az evangéliumot és befogadják a hitet – egy olyan társadalomban figyelhető meg, mint a francia társadalom, amelyet erősen szekularizált kultúra jellemez. Kedves katekumenek és újonnan megkereszteltek,
Ezt a jelenséget, amely rácáfol minden kishitű hozzáállásra és arra, amit Ferenc pápa „terméketlen pesszimizmusnak” nevezett (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 84–86), felelősségteljes lelkülettel kell fogadnunk.
Arra kaptunk ugyanis meghívást, hogy testvéreink felé forduljunk, újra felfedezve Isten sajátos stílusát, amelyet a közelség, az együttérzés és a gyengédség jellemez. Pásztori gyengédséggel és testvéri szeretettel fel kell ismernünk, be kell fogadnunk és őriznünk kell azt a kis lángot, amelyet a Szentlélek gyújtott a sötét éjszakában, azt a kis magot, amely még a tövisek között is növekedni vágyik.
A rácsodálkozás arra, ami oly sok testvérünkkel történik, nem ringathat bennünket boldog naivitásba; ellenkezőleg, munkához kell látnunk, keresnünk kell, kérdéseket kell feltennünk magunknak, és konkrét lelkipásztori lépéseket kell tennünk. Ez a Lélek élteti szinodális gyűléseteket és tágabb értelemben az Egyház franciaországi útját: elámulva Isten előre nem sejtett működésén mit kell tennünk, merre indít bennünket a Lélek, hogy kísérjük a katekumeneket, az újonnan megkeresztelteket és az „újrakezdőket”? Mindenekelőtt szeretnék felidézni egy kifejezést, amelyet néhány évvel ezelőtt a francia püspöki kar használt, és szeretnélek arra buzdítani benneteket, hogy
A keresztény beavatás a maga egészében ugyanis már a második világháborút követő évektől kezdve a lelkipásztorok gondoskodásának középpontjában állt. Már akkor is sokan kérték a keresztény beavatást, és azoknak az éveknek a teológiai és liturgikus pezsgése nagymértékben hozzájárult a katekumenátus folyamatának megújításához, amely a II. vatikáni zsinat idején valósult meg. Bár ma más a helyzet, támaszkodhattok a katekumenek kísérésének erre a jól meggyökerezett lelkipásztori hagyományára. Ne feledjük továbbá, hogy ez a már kialakult gyakorlat 1996-tól új lendületet kapott: ebben az évben látott napvilágot a Levél a franciaországi katolikusokhoz, és ezzel egyidejűleg jelent meg a Felnőttek keresztény beavatásának szertartása legutóbbi francia kiadása.
Kedves testvéreim, „beavatási állapotban” lenni azt jelenti, hogy az új istenkeresőket úgy fogadjuk, hogy lehetőséget és küldetést fedezünk fel bennük: lehetőséget arra, hogy nekik köszönhetően a hívők közössége is megújuljon a hit útján, és új módon tapasztalja meg az evangélium örömét.
Örömmel kell fogadnunk azt, aki hozzánk fordul, az ő lelki tapasztalatából kell kiindulnunk, tiszteletben kell tartanunk élettörténetét, és elő kell segítenünk a kérügma lényegre törő hirdetését, azoknak a megfogalmazásoknak a segítségével is, amelyeket személyes vagy közösségi útja során megismert. Ne feledjük azonban, hogy később sokukban felmerül az a kérdés, amelyet Marielle tanúságtételében is hallottunk: hogyan kerülhető el a keresztség utáni üresség?
Ezért a keresztség után is kísérnünk kell ezeket a testvéreinket, és teljesen be kell kapcsolnunk őket közösségeinkbe és imádkozó gyülekezeteinkbe, családias közeget és a lehető legátfogóbb képzést biztosítva számukra, amely felöleli a keresztény élet különböző területeit, és elősegíti hitük és életük szerves egységét. Az újonnan megkeresztelteknek ugyanis el kell mélyíteniük a keresztény hit alapjait, megfelelő biblikus és teológiai képzésben kell részesülniük, egyre inkább fel kell fedezniük a keresztény tanítás gazdagságát és a hit megvallásához kapcsolódó keresztény erkölcsi élet különböző dimenzióit.
Végül, de nem utolsósorban, arra is szükségük van, hogy beavatást és bevezetést kapjanak az Egyház liturgikus életébe. A tanúságtételekben is hallottuk, hogy egyesek számára a liturgikus szertartásokon való részvétel nyitotta meg az utat magának a hit misztériumának felfedezéséhez. Az Egyház életének alapvető területéről van szó, amely a II. vatikáni zsinat tanításában gyökerező lelkipásztori figyelmet igényel. A liturgiára ugyanis nem tekinthetünk úgy, mint ami a katekézis „után” következik, és amelyben a korábban tanultakat alkalmazzuk. Ellenkezőleg,
Ritmusával, nyelvezetével és szertartásaival a liturgia maga is része a megtérés és a szentségekre való felkészülés útjának.
E küldetés teljesítésében alapvető fontosságú a képzést végzők szerepe. Amint az Egyház ősi hagyománya tanítja, olyan, a közösséget képviselő keresztapákat és keresztanyákat kell felkészíteni, akik külön képzést kapnak arra, hogy bevezessék az újonnan megkeresztelteket a keresztény életbe. Szeretném ajánlani, hogy e képzés keretében alaposan ismerjék meg a Felnőttek keresztény beavatásának szertartását. Ugyanakkor arra is szükség van, hogy a lelkipásztori munkatársak megfelelő képzést kapjanak – nemcsak bibliai, teológiai, liturgikus és lelki téren, hanem az emberi készségek tekintetében is –, hogy képesek legyenek helyesen megítélni és kísérni azokat, akiknek életútja összetettebb és kevésbé egyenes vonalú. Az imént hallottuk: egyesek lelki szomjúsággal, az élet értelmét keresve és az evangélium iránti vonzódással érkeznek, míg mások fájdalmas tapasztalatoktól, magányos élethelyzetektől és súlyos nehézségektől megsebzetten jönnek. Itt nyeri el teljes jelentését a közelség, az együttérzés és a gyengédség stílusa: bölcs egyensúlyt kell találnunk abban, hogy befogadjuk és meghallgassuk őket,
Olyan útról van szó, amelyen tiszteletben kell tartanunk a másik ember ritmusát, és amelyen fokozatosan, figyelmesen és testvéri kíséréssel kell előrehaladnunk. Az „együtthaladás” stílusát kell magunkévá tennünk.
Arra gondolok, ami a történelem egyik leghíresebb katekumenével, Szent Ágostonnal történt. Szent Ambrus vezette be a hitbe, és amikor megkeresztelkedett, hite még csak kicsiny mag volt. De az a mag nőtt és megsokszorozódott, olyan nagy fává lett, amelynek lombja alatt még ma is vigaszra találhatunk.
Rátok tekintve, kedves katekumenek és újonnan megkereszteltek, nemcsak a Lélek gyümölcsét látom bennetek, aki útnak indított benneteket, hanem a termékenység ígéretét is a franciaországi egyház számára. Legyetek az evangélium misszionáriusai ebben a társadalomban!
E szeretett föld nagy tanúságtevői támogassanak benneteket utatokon! A Gyermek Jézusról nevezett Szent Terézre gondolok, aki „kis útjával” arra tanít bennünket, hogy a bizalom megnyitja a kegyelem kapuit; Tours-i Szent Mártonra gondolok, az osztozás és a testvéri szeretet példaképére. Franciaország földjének sok más szentjével együtt arra emlékeztetnek bennünket, hogy a ránk bízott küldetést itt és most kell teljesítenünk, mindenekelőtt azáltal, hogy őrizzük az Úr jelenlétét mindennapi életünkben.
Egymást befogadva alkossátok együtt a franciaországi egyház élő népét, amely képes továbbadni a hitet. Szűz Máriának, Franciaország fővédőszentjének anyai oltalmát, valamint Szent Genovéva és Szent Dénes, e város védőszentjeinek közbenjárását kérve szívből adom rátok áldásomat.
Köszönöm, és jó utat kívánok!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
