Az alábbiakban Jozefa-Terézia OCD kármelita nővérnek a szerzetesi hivatásról, küldetésükről, a szemlélődő életről, a szemlélődésről szóló írásából közlünk részleteket.
A szerzetes, akit az Úr magának teremtett és az ő vonzásában él, olyan, mint egy napraforgó, amely „arcával” mindig a Nap felé fordul. A szerzetes belső tekintete mindig az ő „isteni Napja” felé néz, őt keresi: társaságát, szentségének jelenlétét, éltető barátságát, a vele való bensőséget, amelyben állandó teremtés és újjáteremtés zajlik, ahol minél mélyebben találkozik és egyesül az őt teremtő, megváltó és megszentelő Istenével, annál inkább igazi önmagára talál, istengyermekségének és Isten barátjának identitásában. Az Úr jelenlétében a Szentlélek-hordozás küldetését éli meg nap mint nap. És a Szentlélekkel együttműködve lesz képes arra, hogy ne annyira önmagát, mint Jézus Krisztust adja – saját életének odaadásával – testvéreinek, akik mind Jézus Krisztusra éheznek, akár tudják, akár nem.
hiszen az Anyaszentegyház tagjaként, együtt kell tevékenyen hozzájárulnunk Isten országának építéséhez. A szeretet egységet teremt a Szentlélek communiójában, a Fiú önátadó küldetésében, hogy mindannyian az örök atyai házban a szeretet egységébe juthassunk az Atya ölelésében.
Jézusról nevezett Szent Terézia ezt írta A belső várkastély című könyvében: „Noha mindannyian, akik a Kármelnek ezt a szent öltözetét viseljük, meghívást kaptunk az imádságra és a szemlélődésre (mert ez volt a mi kezdetünk, ebből a házból jöttünk, ezektől a Kármel-hegyi szent atyáinktól, akik ekkora magányosságban és a világ megvetésével keresték ezt a kincset, ezt a drága igazgyöngyöt, amelyről beszélünk), mégis kevesen állunk készen rá, hogy felfedje előttünk az Úr” (BV 5 lakás 1,3). Keresztes Szent János A lélek sötét éjszakája című könyvében ezt osztja meg velünk: „Isten nem mindenkit, akik kitartóan járják a lélek útját, emel föl a szemlélődésre, még talán felét sem. Hogy miért? Egyedül Ő tudja” (SÉ I. 9,9).
A szerzetes részéről viszont szükséges az igyekezet és erőfeszítés, hogy nap mint nap együtt munkálkodjék a Szentlélek kegyelmével, és alkalmassá váljon arra, hogy szemlélődő életvitele kialakítsa benne a szemlélődő embert, aki a jó Isten jelenlétében éli életét, az Ő tekintetével néz a dolgokra, emberekre és eseményekre, és Jézus Krisztust követi az erényekben, a Boldogságos Szűzanya példájával, aki minden kármelita példaképe, mesternője és édesanyja.
(…)
A szemlélődés, más szóval kontempláció, nagyon magasztos dolog. Nem azonos a bámészkodással, ahogy azt a hozzá nem értők elképzelik, sőt még a csodálatnál is sokkal többet jelent. A mi részünkről ez
Ezért szükséges a csendes odafigyelés az Igére, a Lélek benső sugallataira, Jézus baráti, jegyesi társaságára a magányban. Mindez azonban nem lehet egy önkeresés külső álarca, hanem egy olyan önzetlen odafordulás a jó Isten felé, amely készségessé tesz az ő szolgálatára, amelynek természetes és egyben természetfölötti következménye is a felebarát szeretete igazságban, alázatban, önzetlen nagylelkűségben és szolgálatban.
A szemlélődés ugyanakkor kegyelem. A munka megalapozásához nekünk meg kell tennünk a mi részünket, de a szemlélődés természetfeletti ajándékát maga az Úr viszi végbe a lelkünkben. Ennek következtében elmélyül a lelki élet, és jelentősen kibontakozik.
A szemlélődő élet Krisztus-központú. (…) Kis Szent Teréz mindent a jó Isten örömére akart tenni. (…) Isten akaratának keresése, a szabályok buzgó megtartása az ő szeretetére adott szeretetválasz, befogadó odaadás.
Mindezt akkor tudjuk megélni, ha a jó Isten állandó jelenlétében élünk. (…) Isten jelenlétét nemcsak a zsolozsma imádkozása alatt vagy a napi két belső ima idején kell hogy tudatosítsuk, hanem mindig. Az ember figyelme szétszóródik, főként, ha feladatai is nagyon szerteágazóak, vagy éppen lelki hullámvölgyön kell áthaladnia, mégis újból és újból vissza kell térnie a jó Isten jelenlétébe. (…) Akár úgy, hogy tudatosítjuk, hogy az Úr mellettünk van, velünk végzi a teendőket(…); felidézünk egy szentírási igét, amelyet ízlelgetünk (…); egy pillanatra megállunk, hogy az Úr Szent Arcára tekintsünk, aki lelkünk mélyén jelen van. Segíteni szokott a Jézus-ima szüntelen végzése is, vagy egy-egy fohász, felajánlás, sőt a hála gyakorlása is, annak tudatosítása, hogy az Úrért teszek mindent, konkrétan azt, amit most éppen végzek. (…) figyelmünket akkor is ráirányíthatjuk az Úrra, ha állandóan nem gondolunk rá. Megbeszélhetjük vele, mint jó Atyával, Testvérrel vagy Jegyessel, hogy szívünk minden dobbanását neki adjuk, hogy így is jelenlétében legyünk.
Wilfrid Stinissen OCD azt javasolja, hogy „néha jobb, ha nem keressük tevőlegesen Isten jelenlétét, hanem egyszerűen abbahagyjuk, hogy másra gondoljunk. Elhagyva mindent, ami téged foglalkoztat, máris kitárulsz Isten és az Ő békéje előtt…”. (…) jelenlétében kell élnünk a kapcsolatainkat is, a szabadidős tevékenységeinket is. Jó ezekre kérni áldását, sőt a belső imában az Úrral elbeszélgethetünk mindarról, ami foglalkoztat, átadhatjuk testvéreink ránk bízott imaszándékait, kérve segítségét a küzdelmeikhez. (…)
Isten jelenléte segít leegyszerűsödni és segít átsugározni az Ő szeretetét. Aki az Ő jelenlétében él, amellett jó élni. Isten vonzása szinte kézzel tapintható egy a jelenlétében élő, Szentlélek-hordozó személyben. Ezért sugároznak, ezért vonzóak a szentek, még csendesen, rejtetten és hangtalanul is. (…) Engedik, hogy az Úr méltó eszközei, munkatársai legyenek a lelkek megmentésének művében (…).
Isten jelenlétének átélése nélkülözhetetlen, hogy Krisztus-központúvá fejlődjünk. Segít megszabadulni önző önmagunktól és az Isten fiainak szabadságában élni. (…) a minőségi keresztény élethez is alapvető fontosságú, mert segít
(…) Maga az élet válik imádássá, Isten dicséretévé, mert azzá vált, amire rendeltetett. E virágból pedig az örök üdvösség termése születik, ha mindvégig Krisztusban megmaradunk.
Jozefa-Terézia OCD nővér írása megjelent a Vasárnap 2026/33–34. számában.
Forrás és fotó: Romkat.ro
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
