Leonardo da Vinci (Anchiano, 1452. április 15. – Amboise, 1519. május 2.) itáliai festő, szobrász, építész, matematikus, mérnök, feltaláló, anatómus, filozófus, író egyetemes alkotó volt, igazi polihisztor. Az elmúlt ötszáz évben több ezer könyv jelent meg róla a világ minden táján, életrajzok, tanulmányok, művészettörténeti elemzések.
Carlo Vecce, az olasz irodalom professzora, a reneszánsz kultúra elsőrangú tudósa életének nagy részét Leonardo da Vinci munkássága kutatásának szentelte. Több könyvet is írt róla. Leonardo élete című kötete, amely idén tavasszal került a könyvesboltokba, az első magyarul megjelent munkája. Monográfiájában Vecce szinte napról napra követi nyomon Leonardo életét. A szakirodalmi jegyzetek mellett bőségesen használ fel művében eredeti forrásokat is: dokumentumok, a művész és tudós családtagjainak iratai, szerződések, levelek, leírások, adóbevallások, feljelentések, követek beszámolói, művészek és mérnökök feljegyzései, költők, udvaroncok, illetve különféle hatalmasságok titkárainak dicsérő sorai segítenek abban, hogy minél közelebb hozzák korunkhoz e géniusz csodálatos alakját.
Leonardo a Toszkánához tartozó Vinci település közelében fekvő Anchianóban született. Mai értelemben véve nem volt családneve, a „da Vinci” annyit jelent: Vinciből való. Születésekor a teljes neve így hangzott: Leonardo di ser Piero da Vinci, azaz Leonardo, Piero Vinci úr fia. Szülei nem voltak házasok a születése idején. Apja, ser Piero firenzei közjegyző és földesúr volt, édesanyja, Caterina egy előkelő családnál szolgált, később pedig hozzáment egy helyi kézműveshez.
Az újszülött fiúcska nevével kapcsolatban Carlo Vecce megjegyzi: a „Lionardo” különös választás volt, a Da Vinci családban soha senkit nem hívtak így. Noblati Szent Lénárdot, a limoges-i remetét, a foglyok szabadítóját és a várandós nők segítőjét nagy tisztelet övezte ezen a vidéken. Gyönyörű nevéről azt mondták, egyesíti magában az oroszlán (leone) és a tűz hevét (ardore), s mindenekelőtt a szabadság jegyét hordozza. A könyv szerzője elképzeli, ahogy Leonardo apai nagyapja, Antonio eltűnődik azon, vajon a kicsi viselheti-e majd valaha a Da Vinci család nevét. „Örömére szolgálna, de a gyerek fattyúnak született, és csak akkor lesz jogosult a családnév viselésére, ha az apja törvényesíti. Az is megeshet, hogy Piero erre nem hajlandó. Nem számít. Most és mindörökké a gyermek ser Piero di Antonio da Vici Leonardója, az unokám, a fiamnak, ser Pierónak a fia. Jól van ez így.”
A könyv szerzője valószínűnek tartja, hogy Leonardo édesanyja, Caterina valójában rabszolgalány volt. A fekete halál néven ismert 1348-as pestisjárvány után a munkáshiány pótlására Európában újból bevezették a rabszolgaságot. A 14–15. század fordulóján Genovából és Velencéből indult hajók nagy számban szállították Itáliába a rabszolgákat a krími Kaffa fekete-tengeri, valamint Tana azovi-tengeri kikötőjéből.
Itáliában, főként Firenzében, elsősorban fiatal női rabszolgákat vásároltak, szép és erős lányokat, általában orosz, tatár, cserkesz származásúakat. Leonardo édesanyja, Caterina is minden bizonnyal a kaukázusi Cserkeszföldről került Itáliába, portyázó tatárok vagy a velenceiek rabolhatták el. Carlo Vecce szerint, ha valóban ő Leonardo édesanyja, akkor a következmények „észbontóak. Leonardo származására nézve csak félig olasz. A másik felére nézve egy rabszolga fia, egy idegené, aki a társadalmi és emberi ranglétra legalsó fokán áll, egy nőé (…), aki nem tudott sem írni, sem olvasni, és aki még a nyelvet is alig beszélte. Egy nő, aki túlélte az őt sújtó erőszakot és megaláztatást, és továbbadta fiának a legnagyobb álmát. A szabadságról szőtt álmát”.
Az újszülött Leonardót hamar elvették anyjától, nagyapja, apja és annak újdonsült felesége otthonában nevelkedett. Még nem tudott írni, de már felfedezte, hogy van egy kifejezőeszköze, amely jóval közvetlenebb és hatékonyabb a szónál. Megszokta, hogy gyakran magára hagyják. Ilyenkor egyedül játszott a városi házban, a veteményeskertben vagy a mezőn, ahová időről időre elszökött, hogy meglátogassa anyját, s mindeközben kifejlesztette magában a vizuális megfigyelés rendkívüli képességét. Képzelőereje, kreativitása is fejlődött ezáltal, és elkezdett rajzolni, mindennel, ami csak a keze ügyébe került: szénnel, puha kődarabbal, bármivel. „A drága papírra persze nem, mert azzal felbőszíti a nagyapját, de egy fadarabra, egy sima kőre, a vakolt falra már igen, ahol egy-egy nedves folt a hegyek vagy a távoli felhők tüneményes formáit idézi fel benne.”
Leonardo tízéves volt, amikor családjának apai ágával Firenzébe költözött. Piero felismerte fia kivételes rajztehetségét, és elvitte a kor egyik legjelentősebb művészéhez, Andrea del Verrocchióhoz. „Andrea elámult Leonardo csodálatos zsengéin, és arra biztatta ser Pierót, hogy taníttassa rajzolni.” Így aztán a kamasz fiú egyik napról a másikra a kézművesek és a művészek világában találta magát. Nagyon gyorsan kiderült sokoldalúsága, kivételes alkotói tehetsége.
A monográfia írója részletesen bemutatja Leonardo da Vinci festői, szobrászi, építészeti, mérnöki, feltalálói munkásságát, firenzei, milánói, római éveit, és természetesen korát is, amelyben zűrzavar uralkodott, egymást követték a háborúk. Leonardo többször is támogatók nélkül maradt, de előbb-utóbb mindig akadt mecénása. A szerző kiemeli, hogy a művészet nagy patrónusa, az egyébként harcias II. Gyula pápa, miután 1509-ben a franciákkal együtt legyőzte Velencét, új célt tűzött maga elé. Ezúttal azért szállt síkra, hogy kiűzzék az idegeneket Itália földjéről. Sürgette az úgynevezett Szent Liga létrejöttét, a szövetséget Spanyolországgal, egyes itáliai államokkal és a Német-római Birodalommal. Eközben Habsburg Miksa császár udvarában, Innsbruckban a száműzetésben élő Sforzák összeesküvéseket szőttek, hogy visszaszerezhessék Milánóban a hatalmat. Ez 1512–1513-ban be is következett, a Sforza család seregével kiűzte Milánóból a franciákat, és visszatért. Leonardo, bár nem részesült királyi jutalékban, Girolamo Melzi és más milánói nemesek védelmét élvezve nyugodtan folytathatta írásainak rendezését, tanítványai kis csoportjának oktatását, és elvégezhette az utolsó simításokat egy sor művén, amelyekbe néhány évvel korábban kezdett bele, olyan megbízók számára, akik az idők során eltűntek. Carlo Vecci megemlíti a Szent Annát, Mona Lisát és Keresztelő Szent Jánost ábrázoló képeket, és leszögezi: „Ezek az alkotások most már az ő magán- és eszményvilágához tartoznak. A kapcsolata bensőségessé, személyessé válik velük, csaknem olyanná, mint egy párbeszéd emberekkel vagy szellemekkel, akik a befejezetlen festményekről nézik őt, és ő szép lassan, napról napra, végtelenül apró részleteket tesz a képekhez: árnyalatokat, fátyolszerű ráfestéseket.”
Leonardo egész életében tele volt energiával, tervekkel, szüntelenül kutatott. A 16. században élt Antonio de Beatis egyházi titkár, aki 1517–1518-ban írt útinaplójában felbecsülhetetlen értékű kortárs tanúságokat és részleteket őrzött meg Leonardo da Vinci utolsó éveiről, így fogalmaz: „Ez a nemes szellem egy egészen egyedülálló anatómiai könyvet állított össze, képekkel illusztrálva, a végtagokról, az izmokról, az idegekről, az erekről, a belek különböző részeiről, lehetővé téve a férfi- és a női test olyan tárgyalását, amit előtte senki más nem tett meg. Ezt a könyvet a saját szemünkkel láttuk, és azt mondta nekünk, hogy több mint harminc boncolást végzett minden korú férfi és nő testén.” Leonardo bemutatta vendégeinek a vizekről és a gépekről szóló tanulmányainak kéziratait is. Olyannyira foglalkoztatták ezek, hogy a kiadásuk gondolata is felmerült benne. „Írt a víz természetéről, különféle gépekről és annyi más dologról is, hogy elmondása szerint sok kötetet tölthetne meg, valamennyit a nép nyelvén, és ha ezek napvilágot látnak, sikeresek és nagyon élvezetesek lesznek.”
Antonio de Beatis egyházi személyek társaságában megtekintette Milánóban Leonardo Utolsó vacsora című festményét is, és szomorúan állapította meg, hogy a freskó helyrehozhatatlan romlásnak indult: „Egy falra festett vacsora Leonardo Vinci mestertől (…). Kiváló kép, bár kezd romlani, nem tudom, hogy a fal nedvessége vagy más nemtörődömség miatt.” Valaki azt is elmagyarázta neki, hogy a képen szereplő apostolok modelljei udvari emberek és más milánóiak voltak: „Az ottani személyek életnagyságú portréit természet után rajzolta meg a milánói udvar és akkor élt milánóiak alakjai nyomán.”
Az itáliai lángelme földi életének legutolsó időszakát bemutatva Carlo Vecce kiemeli: 1519-ben a tél különösen kemény volt. Az idős mester érzi, hogy fogytán az életereje. Felidézi, hogy harminc évvel korábban írt néhány megnyugtató gondolatot a halálról: „Miként egy jól töltött nap után boldog álom következik, úgy a jól eltöltött élet után boldog halál vár. A jól eltöltött élet mindig hosszú.” Vecce azonban úgy véli, ilyesmit csak fiatalon ír az ember, majd amikor közeledik az alkony, már egyáltalán nem olyan biztos benne, hogy a napot jól töltötte, és hogy azt boldog és megérdemelt alvás követi. Így fogalmaz: „Mennyi befejezetlen munka, mennyi hiábavaló bosszúság! (…) A saját élete: egyetlen befejezetlen mű. Az idő megállíthatatlanul áramlik tovább, és az átkelés pillanatát követően is így tesz majd.” Akárcsak a folyó vize, amelyről Leonardo azt írja: „a víz, amelyet a folyókban megérintesz, az utolsó abból, ami elment, és az első abból, ami jön. Ilyen a jelen idő”.
A halálra készülő Leonardo da Vinci elbúcsúzik barátaitól és legkedvesebb tanítványaitól. „Jó keresztényként Istennek, a Szűzanyának, Szent Mihálynak, valamint a Paradicsom minden szentjének és angyalának ajánlja a lelkét.” Kivételes királyi engedély alapján temetésére az amboise-i kastélyban, a Saint-Florentin kollegiális templomban kerül sor: „nagy megtiszteltetés ez, ide temetkezni csak a király hozzájárulásával lehet. A végrendelet előírja, hogy az ünnepélyes temetési menetben Amboise valamennyi egyházi személyének részt kell vennie”.
Carlo Vecce szerint az igazi Leonardo újrafelfedezése korunk története, amely a kódexek és rajzok felfedezésétől és közzétételétől a legfejlettebb technológiák alkalmazásáig terjed festményeinek tanulmányozásában és restaurálásában. Az utóbbi években olyan műveken, mint a Háromkirályok imádása, a Sziklás Madonna vagy a Mona Lisa, „ötszáz év után először láthattunk olyasmit, amit csak ő látott: első ötleteinek alakulását, vázlatainak és látomásainak még bizonytalan megvalósulását, és megértettük, hogy ezek a művek nem voltak befejezetlenek. Felfogtuk, miért akarta őket örökre így hagyni, és soha nem befejezni. Lelkének és testének darabjai voltak, és ezektől ő sosem tudott elszakadni. Műhelyek voltak e képek, álmai feldolgozásának terepei. A komplexitásra, az élet misztériumaira nyitott alkotások. Szépségük a teremtés szépsége, és ez közel hozza őket Istenhez”.
A könyvet Balázs István fordította.
Carlo Vecce: Leonardo élete, Corvina Kiadó, 2026.
Fotó: Wikimedia Commons; Corvina Kiadó
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. szeptember 13-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
