Egy ismerősömmel arról beszélgettünk nemrég, hogy a mai nők mennyire maradtak szerethetők számunkra, férfiak számára.
Erős mondat. Első hallásra talán még bántó is.
Pedig nem arra gondoltunk, hogy a nőknek valamilyen férfiak által összeállított követelménylistának kellene megfelelniük. Nem arra, hogy legyenek csendesek, engedelmesek, mindig szépek, fiatalok, mosolygósak és problémamentesek.
Hanem valami sokkal egyszerűbbre.
Milyen nő mellett szeretne egy férfi nemcsak megérkezni, hanem ott is maradni?
Nem néhány hétre. Nem addig, amíg tart az első nagy fellángolás.
Hanem évekre, évtizedekre.
Milyen nő mellett érzi azt, hogy jó hazamenni?
Talán meglepően egyszerű dologgal kezdődik: jóindulattal.
Hosszú távon nagyon sokat számít, hogyan beszél egymással két ember. Lehet vitatkozni. Lehet haragudni. Lehet egymás hibáit szóvá tenni.
De egészen más egy olyan kapcsolatban élni, ahol alapvetően azt érzem: ez az ember mellettem áll, mint egy olyanban, ahol folyton védekeznem kell.
A szeretet egyik hétköznapi formája egyszerűen az, hogy nem akarjuk állandóan kisebbé tenni a másikat.
Sok férfi számára nagyon fontos a tisztelet.
Nem valamiféle alá-fölérendeltségre gondolok. Nem arra, hogy a nő bólogasson mindenre.
Arra, hogy annak a férfinak, akivel együtt él, legyen súlya a szemében.
Hogy ne beszéljen róla megvetően.
Hogy ne tegye nevetségessé mások előtt.
Hogy tudja néha azt mondani:
„Büszke vagyok rád.”
Vagy egyszerűen:
„Köszönöm.”
Sok férfi ritkábban hall ilyesmit, mint gondolnánk.
Pedig néha néhány szó elegendő ahhoz, hogy egy férfi újra kihúzza magát.
A férfiaktól sokszor elvárják, hogy legyenek erősek.
Oldják meg.
Bírják ki.
Ne panaszkodjanak.
Éppen ezért különösen értékes az a nő, aki mellett egy férfi néha nem kell, erős legyen.
Lehet fáradt.
Lehet bizonytalan.
Lehet félni.
Lehet kudarcot vallani.
És amit ilyenkor elmond, azt később nem kapja vissza fegyverként egy veszekedésben.
Az ilyen bizalom különleges közelséget hoz létre.
A hűség sokkal több annál, hogy valaki nem lép félre.
A hűség azt is jelenti:
mi ketten egy oldalon állunk.
Nem azt, hogy mindig egyetértünk.
Hanem azt, hogy amikor baj van, nem egymást akarjuk legyőzni, hanem a problémát.
Egy hosszú kapcsolatban lesz pénzgond, betegség, fáradtság, családi konfliktus, gyereknevelési vita, veszteség és olyan időszak is, amikor egyikünk éppen kevesebbet tud adni.
Ilyenkor derül ki igazán, mennyit jelent az a mondat:
„Nem mész egyedül.”
Erről ma nehéz beszélni anélkül, hogy valaki félreértené.
Pedig szerintem egyszerű.
Egy férfi nem pusztán lakótársat vagy gyermekei édesanyját választotta.
Egy nőt szeretett meg.
Természetes, hogy az évek múlnak. Testünk változik. Megöregszünk. Jönnek a terhességek, betegségek, nehéz időszakok.
Nem arról van szó, hogy egy nőnek ötvenévesen húszévesnek kellene kinéznie.
Hanem arról, hogy ne mondjon le teljesen arról az oldaláról, amely nőként kapcsolódik a férfihoz.
És ebbe nemcsak a külső tartozik.
Hanem a gyengédség.
A játékosság.
Az érintés.
Az odabújás.
A szexualitás.
Az, hogy néha nem apa és anya találkozik este a hálószobában, hanem egy férfi és egy nő.
Sok férfi testi közelségen keresztül is kötődik.
Egy kéz a vállon.
Egy hosszabb ölelés.
Egy csók, amely nem pusztán rutin.
Az odabújás a kanapén.
És igen: a szexualitás.
Nem azért, mert a férfi „csak azt akarja”.
Hanem mert sok férfi számára a testi kapcsolat egyben érzelmi kapcsolat is.
Azt üzeni:
„Még mindig téged választalak.”
Nem kell ugyanazokat a dolgokat szeretnünk.
Lehet, hogy a férfi órákig tudna beszélni egy motorról, egy számítógépes játékról, horgászatról, történelemről vagy bármi másról, amitől a nő legszívesebben öt perc után elaludna.
Nem baj.
Nem az a fontos, hogy ugyanaz érdekelje.
Hanem az, hogy ő érdekelje.
Egészen más azt hallani:
„Már megint ezzel foglalkozol?”
mint azt:
„Mi az benne, amit ennyire szeretsz?”
A második kérdés mögött valami nagyon fontos van:
kíváncsi vagyok rád.
Néha túlságosan komolyan beszélünk a párkapcsolatról.
Pedig az egyik legnagyobb titka talán az, hogy jó legyen együtt élni.
Nevetni.
Kirándulni.
Bolondozni.
Összebújni.
Beszélgetni.
Néha semmit sem csinálni.
Egy házasság nem lehet csak közös projekt.
Nemcsak lakáshitel, gyereknevelés, bevásárlólista és logisztika.
Kell bele élet.
Az anyaság csodálatos, de hatalmas feladat.
És éppen ezért van egy veszélye is.
Egy nő könnyen teljes egészében anyává válhat.
A gyerekek lesznek az első gondolatai reggel és az utolsók este. A férj pedig lassan valahol a családi rendszer szélére kerül.
Nem rosszindulatból.
Egyszerűen így alakul.
Csakhogy egyszer a gyerekek felnőnek.
Elmennek.
És akkor két ember ott marad egymással.
Talán húsz vagy harminc év után.
És felteszik a kérdést:
te ki vagy?
Ezért fontos, hogy az anya mellett megmaradjon a nő.
A feleség.
A szerető.
A barát.
Az útitárs.
Nem a gyermekei rovására.
Hanem éppen azért, mert a gyerek számára is nagy ajándék olyan családban felnőni, ahol apa és anya nemcsak működteti a családot, hanem szereti is egymást.
Talán furcsán hangzik ez a kifejezés.
Mintha a szeretetet ki kellene érdemelni.
Pedig nem erről beszélek.
Inkább arról, hogy egy kapcsolatot ápolni kell.
Nem elég egyszer megszerezni egymást.
Nem mondhatjuk az esküvő után:
„Na, ő már megvan.”
A másik ember szeretete nem tulajdonunk.
Naponta újra találkozunk vele.
És naponta újra eldönthetjük, milyen emberként érkezünk hozzá.
Kedvesen vagy keserűen.
Érdeklődve vagy közönyösen.
Gyengéden vagy hidegen.
Szövetségesként vagy ellenfélként.
Ezért szerintem nincs abban semmi megalázó, ha egy nő szeretne szerethető maradni a férje számára. Kicsit kiszolgálni, élhetőbbé tenni az életét. Lelket adni neki és a közös környezetüknek.
Sőt.
Ez a szeretet egyik formája.
De itt nem fejezhetjük be.
Mert túl könnyű lenne.
Ha megkérdezzük, hogy a mai nők mennyire maradtak szerethetők, akkor előbb-utóbb oda kell állnunk ugyanazon tükör elé.
Mi mennyire maradtunk szerethetők?
Amikor megismert bennünket, talán figyeltünk rá.
Meghallgattuk.
Udvaroltunk.
Nevettettük.
Megfogtuk a kezét.
Megkérdeztük, hogy van.
Aztán teltek az évek.
Még mindig megkérdezzük?
Vagy csak azt kérdezzük:
„Mi lesz vacsorára?”
Amikor belénk szeretett, talán voltak terveink.
Érdeklődésünk.
Szenvedélyünk.
Volt bennünk valami, ami vonzotta.
Megmaradt belőle bármi?
Vagy lassan elhanyagoltuk magunkat, testben és lélekben egyaránt?
Tudunk még gyengédek lenni?
Megöleljük csak úgy?
Megcsókoljuk úgy, hogy ne valami következzen belőle?
Észrevesszük, ha új frizurája van?
Meghallgatjuk, amikor ugyanazt a problémát harmadszor meséli el?
Ott vagyunk vele akkor is, amikor számunkra nem érdekes, ami neki éppen nagyon fontos?
És a tisztelet?
Mi tiszteljük őt?
Vagy a barátaink között poént csinálunk a feleségünkből?
Megköszönjük, amit nap mint nap megtesz? Akkor is, ha az neki természetes.
Észrevesszük egyáltalán?
És amikor ránk bízza a félelmeit, bizonytalanságait, gyengeségeit, vigyázunk rájuk?
Vagy egy későbbi vitában előhúzzuk őket?
A kérdés tehát nem az, hogy:
„Mi történt a mai nőkkel?”
Hanem talán ez:
„Mi történt velünk?”
Nőkkel és férfiakkal.
És talán még fontosabb:
mit tudunk tenni azért, hogy újra jó legyen egymás mellett élni?
Mert könnyű felsorolni, mit szeretnénk kapni.
Sokkal nehezebb megkérdezni:
én mit adok?
Ha szeretném, hogy kedves legyen hozzám, kedves vagyok hozzá?
Ha tiszteletre vágyom, tisztelem?
Ha szeretném, hogy kívánjon, teszek azért, hogy kívánható férfi maradjak?
Ha szeretném, hogy érdekelje az én világom, belépek néha az övébe?
Ha azt várom, hogy mellettem álljon, érzi-e, hogy én is mellette állok?
Talán végül ez a valódi kérdés mindkét nem számára.
Nem az, hogyan találjunk egy tökéletes embert.
Hanem az, hogyan váljunk egymás mellett olyan emberekké, akiket húsz, harminc, negyven év múlva is jó szeretni.
Mert egy jó házasságban nemcsak azt mondjuk:
„Szeress engem.”
Hanem időnként ezt is:
„Igyekszem olyan ember maradni, akit jó szeretned.”
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
