„Itt van a város, vagyunk lakói”, avagy milyenek a pozsonyi fényírók Juhász Katalin2026. 09. 17., cs – 16:29 Pozsony |
Nemcsak pozsonyiaknak, hanem nagyjából mindenkinek különleges élmény lapozgatni ezt a fotóalbumot. És mivel a tegnapi bemutatón könnyelműen azt ígértem az egyik szerkesztőnek, hogy az illatát is leírom, most dupla gondban vagyok.
Fotóalbumról írni eleve lehetetlen vállalkozás. Az alul látható képgaléria csak valamelyest segít annak megértésében, miért hiánypótló a Pozsonyi fényírók című súlyos (1,2 kg), szép kivitelezésű, nagyszüleink padlásán szétterített dió illatát idéző kötet. Kb. 200 fotó szerepel benne az 1850-es évek Pozsonyától az 1989-es bársonyos forradalomig, illetve 1990-ig – mert „valahol meg kellett húzni a határt“. A könyv egyik szerkesztője, Sipos Forgon Szilvia mondta ezt a tegnapi könyvbemutatón, amely alig három hónappal a budapesti könyvheti premier után valósult meg egy még mindig kevésbé ismert helyszínen, a pozsonyi Rómer ház udvarán.
Sipos Forgon Szilvia újságíró, a Fórum Intézet levéltárának vezetője az újabb képek közül válogatott a könyvbe, és ő javasolta a borítóképet is, amely fényei és mozgalmassága mellett időtlenségével is hódít, hiszen a gyerekek ruházatát leszámítva akár tegnap is készülhetett volna a Fő téri Ganymades-kútnál, Pozsony egyik legismertebb pontján. Pedig valamikor a második világháború előtt fotózta Truskovszky Dezső, eredetijét a budapesti Országos Széchényi Könyvtár archívumában őrzik.
Az első bizonyíthatóan Pozsonyban készült kép egy dagerotípia, egy fiatal, ismeretlen nő portréja az 1850-es évekből, bizonyos Abrahamovits Ferenc műterméből. Ez az eljárás a fotográfia elődje, amely még nem volt sokszorosítható, azaz csak egyetlen darab készülhetett belőle.
A bécsi Albertina múzeumból kapta kölcsön ijf. Papp Sándor, a tizenhat éve működő, várostörténettel foglalkozó Pozsonyi Kifli polgári társulás egyik alapítója, aki az album első, legrégebbi fotókat bemutató felét szerkeszetette. A Pozsonyi Kifli ma már országosan ismert, szlovák berkekben is magasan jegyzett egyesület, amelynek háromnyelvű (magyar-szlovák-német) naptárait évről-évre elkapkodják, amely Pozsonyi mesék címmel mesekönyv-sorozatot ad ki a városhoz kötődő híres emerekről, izgalmas honlapot működtet, és még rengeteg mindent csinál – egyebek mellett régi képeslap-gyűjteményeket rendszerez és digitalizál. A régi pozsonyi képeslapokat pedig a kor leghíresebb fotográfusai fényképeiből csinálták, akik műtermeikben is maradandót alkottak annak idején.
A Rómer-házban a Pátria rádióból ismert Paszmár Lívia beszélgetett a két szerkesztővel, valamint a külalakért felelős Macsicza Máté grafikussal, a Vasárnap munkatársával, aki elmondása szerint véletlenül került a projektbe, annak „köszönhetően”, hogy az albérletükben elromlott a kazán, és emiatt felhívta Veres István kollégáját, aki korábban már írt egy mesekönyvet a Pozsonyi Kifli híressé vált sorozatába. Szerinte minden grafikus álma egy olyan munka, amelyhez megvan az összes összetevő, és „már csak főzni kell belőlük”. Elsősorban azt igyekezett megmutatni, hogy itt a fotók a fontosak, a szöveg csak kiegészítés. A kis méretű képeket nem akarta túlságosan felnagyítani, és sokat kellett retusálnia is, amely folyamat alatt bele tudott mélyedni a múlt hagyatékába. Az eredmény egy vizuálisan (is) tetszetős kötet, igazi különlegességekkel, és azokat diszkréten kiegészítő információkkal.
Ifj. Papp Sándor, aki történészként végzett, és korábban múzeumban is dolgozott, a régi képeslapok (mintegy 6000 darab) digitalizálásakor döbbent rá, mekkora kincs van a kezében. Elmondása szerint a rendszerzés során rengeteg segítséget kapott a budapesti Nemzeti Múzeum munkatásraitól, valamint szlovák szakértőktől, akik hosszú évek óta foglalkoztak Pozsony vizuális múltjával.
A leghíresebb helyi fotográfusok természetesen mindig is magyarok voltak, műtermeikben megfordult a teljes helyi arisztokrácia, és azok a jómódú pozsonyi polgárok, akik megengedhettek maguknak egy-egy portrét vagy családi képet. Ezekből is került néhány a kötetbe – az arcok, a ruházat és a pózok sokat elárulnak az emberekről. A városábrázolás fokozatos átalakulása is szépen nyomon követhető – izgalmas megfigyelni, hogyan lett a kezdetben festői ábrázolásmód egyre szabadabb, ha úgy tetszik, avangárdabb, és hogyan jelent meg a szociofotó, illetve a modern, bátrabb fénykezelés.
A négy fejezetből álló kötet legrégebbi hagyatékot feldolgozó első két részében olyan 19. századi pozsonyi fotográfusok neveit ismerhetjük meg, mint Kozics Ede, Körper Károly, Schleifel Dávid vagy Mindszenty Béla. A csehszlovák állam megalakulása után, immár Bratislavában, ebben a többnyelvű, többkultúrájú városban is működtek nagy hírű hivatásos fotográfus-dinasztiák, de sokan kénytelenek voltak elhagyni a várost. Kliensekben továbbra sem volt hiány, hiszen az egész országból érkeztek Pozsonyba az új állam működését segítő cseh hivatalnokok és katonák, illetve a munkát kereső fiatalok. A korszerűbb esztétikai elvárások és az új technológiák megváltoztatták a műtermi fotózást, sőt, a fényképészeket egyre gyakrabban hívták kültéri helyszínekre is.
Külön fejezetet kaptak a kötetben a sajtófotósok, akiknek neveit az idősebbek többek közt az Új Szóból is ismerhetik. Tóthpál Gyula, Gyökeres György, Prikler László, Ordódy Vilmos, Lőrincz János és M. Nagy László mellett a potré- és szociofotózás olyan „sztárjai” is szerepelnek az albumban, mint Huszár Tibor vagy Karol Kállay. Láthatunk szovjet tankokat a Széplak utcán, falusi nénit a villamosmegállóban, május elsejei felvonulást pár héttel Csernobil után, 1989 decemberében Ligetfaluból Ausztria felé tartó gyalogos embertömeget, utcazenészt 1990-ből ugyanazon a helyen, ahol ma is sokan zenélnek, buszra várókat, galambokat etetőket…
Egy város története is megjelenik a lapokon a pozsonyi fotográfia története mellett.
Komoly kutatómunka előzte meg a Pozsonyi fényírók című kötet születését, „amely során nemcsak az volt a cél, hogy az eddig szélesebb körben ismeretlen felvételek kikerüljenek a múzeumok, levéltárak és magángyűjtemények fiókjaiból, hanem hogy a már ismertebb korabeli felvételekkel együtt, a melléjük rendelt kultúrtörténeti, illetve társadalomtörténeti szövegek segítségével egy különleges városi sétával is megajándékozza az olvasót, amely időkön, korokon átívelve, a fotográfia pozsonyi meghonosodásától a huszadik század végéig térképezi fel a helyi fotózás történetét a várost megjelenítő felvételek szemszögéből” – áll a bevezetőben. A fotográfia kezdetei Pozsonyban című első fejezetben pedig azt olvashatjuk, hogy a fotóműterem akkoriban nemcsak üzlet volt, hanem a modern városi identitás egyik színtere is.
A bemutatóról hazafelé tartva több tucat embert láttam a belvárosban, akik telefonnal fényképezték az utcákat, épületeket. Főleg németül beszéltek, de pár magyar turista is akadt köztük. Teljesen más szemmel néztem őket, mint odafelé menet.
Vajon mi lesz a sorsuk ezeknek a fotóknak? És vajon hányan vannak azok a helyi fotósok, akik rendszeresen fényképezik saját városukat, megörökítve a változásokat, az új építkezéseket, az utcazenészeket, a galambokat etetőket?
A Pozsonyi fényírók című kötet megrendelhető a Pozsonyi Kifli Polgári Társulás honlapján, itt. Ne habozzanak.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
