Ronald Hicks New York-i érsek, akit február 6-án iktattak be hivatalába, az amerikai katolikus egyház második legnagyobb egyházmegyéjét vezeti, 2,8 millió megkeresztelt hívővel. Az Avvenire katolikus hírportálon szeptember 15-én közölt interjúban az érsek arról beszél, hogy sok amerikai plébánián ismét nő a megtérők és a vallásgyakorlók száma; ez a folyamat reményt jelent az Egyház számára.
Egy olyan országban, ahol a vallásos nyelvezet továbbra is összefonódik a politikai vitákkal és a közélet nagy kérdéseivel – a bevándorlóktól a szegénységen át egészen az emberi méltóság védelméig –, az amerikai egyházmegyékben, plébániákon meglepő fellendülés látszik. Miközben az Egyesült Államokat továbbra is mély kulturális és ideológiai megosztottság jellemzi, addig számos katolikus egyházmegye plébániáin ismét növekszik a vallásgyakorlás, főként a fiatal felnőttek körében.
Ezt erősíti meg Ronald Hicks New York-i érsek, aki mindezt annak a széles körben elterjedt érzésnek tudja be, hogy egy „törött” világban élünk, amely képtelen stabil tájékozódási pontokat nyújtani. Ezért
Évtizedek óta most először több az Egyházba belépő, mint az azt elhagyó, és közben nő a felnőtt megtérők és a liturgiákon részt vevők száma.
Bár döntő fontosságú nyitott kérdések vannak – a migrációs politikák hatásaitól kezdve a visszaélések még mindig élő sebéig –, ugyanakkor egy olyan Egyház képe rajzolódik ki, amely már nem csupán a hanyatlás elleni küzdelemre koncentrál. A gyorsan változó társadalomban az amerikai katolicizmus egyre inkább úgy jelenik meg, mint válasz az értelem, a hovatartozás és a remény keresésére, amely Amerika egyre növekvő részét hatja át.
– Sok szó esik arról, hogy újra növekszik a templomba járók száma. Hogyan értelmezi ezt a jelenséget?
– Lelkesítő. Sokáig azt gondoltuk, hogy az Egyház hanyatlásra van ítélve. Ehelyett viszont azt tapasztaljuk, hogy újra nő az érdeklődés a hit és a vallásgyakorlás iránt, főként a fiatal felnőttek körében. Ez a remény jele. De meg kell kérdeznünk magunktól, hogy miért. Nem egy kis csoportról van szó, és nem csak New Yorkra korlátozódik: ez az egész országban, sőt a világ más részein is megfigyelhető.
– Ön személyesen is beszélt sok ilyen fiatallal. Mit mondanak önnek?
– Igen. Beszélgetni kezdtem velük, és megkérdeztem: „Miért tértek vissza a hithez, miért éppen most fordultok Jézus felé?” Szinte mindannyian azt válaszolják, hogy úgy érzik, a világ, amelyben élnek, valamilyen módon „törött”.
– Az igazságon kívül mit keresnek még?
– A közösséget. Kétségbeesetten. Ezt állandóan ismételgetik nekem. Az okostelefonok és a közösségi média világában nőttek fel, ahol minden információt kézben hordoznak. Mégis magányosnak érzik magukat. Az Egyházban igazi közösségre találnak.
– Mit csinálnak a plébániák, hogy képesek megszólítani őket?
– Meglátogattam néhány ilyen közösséget. Gyönyörű, gondosan előkészített liturgiáik vannak, de vannak baráti összejövetelek is, például egy pohár bor, egy pizza mellett beszélgetnek. Ezeket nevezem én „könnyed belépési pontoknak”: szerdán egy műalkotásról tartanak előadást, pénteken pedig koncertet adnak. Ha egy nem hívőt közvetlenül misére hívnak meg, az ijesztő lehet számára, sokkal egyszerűbb egy templomi rendezvényre invitálni. És ez gyakran az első lépés a plébánia felé.
– Milyen lelkipásztori válaszokat igényel ez a jelenség az Egyháztól?
– Ezek a fiatalok a kérdéseikkel, összetett élethelyzeteikkel érkezenek, beleértve a szexualitással és a nemi identitással kapcsolatosakat is.
– Vannak kockázatok?
– A legkevésbé sem szeretnék olyan Egyházat, amely a fiatalok lelkesedését csupán saját fennmaradására használná fel. A fiatalok rengeteget tudnak adni. Sokan közülük már most is tanítanak a plébániáinkon, és hozzájárulnak a közösségek életéhez. Ezt a generációt úgy kell tekinteni, mint amely gazdagítja és megújítja az Egyházat.
– Ennek a változásnak látta már valamilyen konkrét jelét New Yorkban?
– Igen, és mélyen megérintett. Hamvazószerdán gyalogoltam Manhattan utcáin, és rengeteg fiatalt láttam, akiknek a homlokán volt a kereszt jele. Évekkel ezelőtt sokan letörölték, mielőtt bementek a munkahelyükre. Ma már természetesen, szinte büszkén viselik. Elgondolkodtatott, milyen szép dolog katolikusnak lenni.
– A legfontosabb kihívások között szerepel a bevándorlás kérdése is. Hogyan kezeli ezt a problémát?
– Továbbra is nagyon őszintén beszélek róla. Az Egyesült Államoknak jogállamnak kell lennie. Bevándorlási törvényekre, reformokra és biztonságos határokra van szükség. Ezt mindenki megérti, még a bevándorlók is. De az Egyesült Államok bevándorlók országa is: mindannyian azok vagyunk, vagy a családunk valamelyik tagja az volt. Az igazi kérdés az, hogy hogyan bánunk az emberekkel, hogyan őrizzük meg méltóságukat a törvények alkalmazása közben.
– Az amerikai püspökök egyetértenek ebben a kérdésben?
– Határozottan igen. A püspökök egyhangúlag állnak ki mellette. Nem a törvények eltörlését kérjük, hanem azt, hogy azok alkalmazásakor kísérjék az embereket, és tartsák tiszteletben méltóságukat.
– Hogyan zajlik a párbeszéd az intézményekkel?
– Eddig főként a helyi és állami intézményekkel beszéltem. Természetes, hogy vannak olyan témák, amelyekben nem találunk közös nevezőt. De vannak olyanok is, amelyekben együttműködhetünk. Itt gondolok a szegénységre, az éhezésre és arra a sok emberre, akik annak ellenére, hogy dolgoznak, nem tudják eltartani családjukat. És ott van még a lakhatás kérdése is. Az Egyháznak számos épülete van, közülük néhány használaton kívül van. Együttműködhetünk az intézményekkel, hogy hozzájáruljunk a lakhatási válság kezeléséhez.
– Melyik a legkényesebb ügy, amellyel szembesült [beiktatása után]?
– Az érsekség által kezelt szexuális visszaélési ügyek. Biztató jelek mutatkoznak a megoldás felé, de még nem értük el azt. Ez egy nagyon összetett kérdés. Elsődleges feladat az áldozatok kísérése, és hogy elősegítsük gyógyulásukat. Ezt követik a jogi és gazdasági szempontok, valamint a plébániák életére kiható következmények. Nem fogok egyedül döntéseket hozni. De miután túljutunk ezen a szakaszon, figyelmünket ismét az evangelizációra kell fordítanunk.
– A XIV. Leó pápa által eddig az Egyesült Államokba kinevezett püspökök közel fele külföldön született. Hogyan értelmezi ezt a döntést?
– Nagyon szépnek találom. Bevándorlók országa vagyunk, és az Egyház vezetésének tükröznie kell azt a népet, amelyet szolgál. Úgy gondolom, hogy a Szentatya nagyon tudatosan járt el. Azt kérdezte meg, kik tekinthetők ma a Katolikus Egyház teljes jogú tagjainak, és hogy ők jelen vannak-e a püspöki karban is. Őszintén örülök ennek.
Szöveg: Elena Molinari
Forrás: Avvenire
Fotó: William Volcov / BRAZIL PHOTO PRESS / Brazil Photo Press via AFP
Hollósi Judit/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
