Majdnem királyi lakodalom elevenedik meg Királyhelmecen Kuklis Katalin2026. 09. 14., h – 06:16
Több mint négyszáz év után újra különleges násznép vonul végig Királyhelmec utcáin: szeptember 15-én egy nem mindennapi történelmi eseményt idéznek fel. Nyáry Krisztina és Thurzó Imre 1618-as esküvőjét rekonstruálják, amely a kor egyik jelentős főúri lakodalma volt.
„Erről mindenki tudott, csak a helmeciek nem” – mondja Pakosta Andrea, a királyhelmeci Mailáth József Regionális Múzeum igazgatója, aki néhány éve beleásta magát a témába. A városban valóban sokáig kevesen tudták, hogy a 17. század elején itt kötött házasságot Nyáry Krisztina és Thurzó Imre, a kor egyik legjelentősebb főúri családjának örököse. Most azonban nemcsak emlékeznek erre a történetre, hanem életre is keltik.
Egy elfeledett esküvő nyomában
„Nyáry Krisztina Kisvárdán született, Várday Kata és Nyáry Pál lányaként. Fiatalon került kapcsolatba a Thurzó családdal: Thurzó György nádor egyetlen fia, Thurzó Imre Tokaj környéki birtokait látogatva Kisvárdán is megszállt, ahol megismerte a mindössze tizennégy éves Krisztinát. A találkozásból szerelem, majd házasság lett”, tudjuk meg az intézményvezetőtől, az esemény ötletgazdájától, aki szenvedélyesen keresi a városhoz kötődő neves személyiségeket.
Az esküvőre Királyhelmecen került sor. A korabeli főúri lakodalmak méretéhez igazodva azonban nem valamiféle szűk családi eseményről volt szó. A Thurzó família nagy kísérettel érkezett: a források szerint több tucat szekérrel, lovakkal, katonákkal, szolgálókkal és kísérőkkel vonultak be a városba. A meghívott előkelőségek között hercegek és királyok is szerepeltek – ha személyesen nem tudtak eljönni, követeket küldtek és ajándékokat hoztak.
A násznép elszállásolását is előre meg kellett szervezni, hiszen a 17. század eleji Királyhelmecen természetesen nem álltak rendelkezésre modern szállodák. A vendégek magukkal hozták az élelmüket és felszerelésüket is. „A levéltári kutatások alapján éppen ezért különösen értékes ez az esemény: a kutatók szerint a korabeli főúri esküvők egyik legjobban dokumentált lakodalma lehetett. Sőt, Nyáry Krisztinának és Thurzó Imrének is fennmaradt a naplója”, tudjuk meg az igazgatótól.
Egy kastély és egy titokzatos alapfal
A történet egyik legizgalmasabb szála éppen napjainkban bontakozik ki. A királyhelmeci Lorántffy-kastély felújításával és a környéken zajló ásatásokkal párhuzamosan egy másik épület alapjaira is rábukkantak. A feltételezés szerint ez akár az a kúria is lehetett, ahol Nyáry Krisztina élt, amikor Helmecen tartózkodott, és vélhetően a lakodalmat is itt ülték meg. A kutatás még folyamatban van. A történelmi emlékek azonban lassan egymás mellé kerülnek, és egyre izgalmasabb kép rajzolódik ki arról, milyen szerepet játszott Királyhelmec a 17. század elején.
A környéken ugyanis nem ez volt az egyetlen jelentős főúri esküvő a korszakban. A kutatók szerint az 16-17. század három különösen nagy és fontos főúri lakodalmának egyike volt Nyáry Krisztina és Thurzó Imre királyhelmeci esküvője. A másik kettő közül az egyik Brandenburgi Katalin és Bethlen Gábor kassai esküvője (1626), a másik pedig Báthory Erzsébet és Nádasdy Ferenc lakodalma volt Varannóban (1575). „Itt volt a világ közepe”, mondja nevetve Pakosta Andrea, és nem titkolt célja, hogy rendezvényeikkel a térségbe újra bevonzzák a látogatókat – akár egy nagyszabású lakodalmi vigadalomba is.
A fiatal özvegyből Esterházy-ősanya
Nyáry Krisztina és Thurzó Imre házassága nem tartott sokáig. Thurzó Imre fiatalon halt meg, Krisztina pedig özvegyen maradt. Később visszatért Királyhelmec környékére, majd Esterházy Miklóshoz ment férjhez.
Ez a második házasság történelmi szempontból is különösen jelentősnek bizonyult. Krisztina és Esterházy Miklós házasságából számos gyermek született, és a Nyáry-Thurzó örökség, illetve a hozzá kapcsolódó hatalmas vagyon végül az Esterházy család felemelkedésében is szerepet játszott. A királyhelmeci történet tehát nem csupán egy régi esküvőről szól. Egy olyan nő életét is felidézi, aki két jelentős magyar főúri család történetét kötötte össze, miközben saját korában sokkal kevésbé vált legendássá, mint például Báthory Erzsébet.
Szeptember 15-én visszatér a násznép
A múzeum munkatársai most szeretnék megmutatni ezt a történetet azoknak is, akik eddig nem hallottak róla. 2026. szeptember 15-én, kedden történelmi játék keretében rekonstruálják Nyáry Krisztina és Thurzó Imre esküvőjét.
„A program esküvői menettel kezdődik. A tervek szerint hintó, lovasok és korhű ruhába öltözött, hagyományőrző csoportok vonulnak végig a városon. A menet a Mailáth utcából indul, majd a Rákóczi úton keresztül érkezik a helmeci Hősök terére, ahhoz a helyszínhez, ahol egykor az esküvőnek otthont adó – ma római katolikus, akkoriban evangélikus – templom állt”
– ismerteti a program egy részét Pakosta Andrea.
Ott színpadi jelenetek segítségével elevenedik meg a több mint négyszáz évvel ezelőtti lakodalom. A szervezők korhű ruhákkal, fegyveres bemutatókkal, hagyományőrzőkkel és a korabeli hangulatot idéző programokkal készülnek. A látogatók az egyes mesterségek és a konyha világába is bepillanthatnak, a gyerekeket pedig többek között régi idők játékai várják.
A szervezők nem titkolják: ha a kezdeményezés sikeres lesz, hagyományt szeretnének teremteni belőle. A mostani rendezvény ugyanis akár egy új királyhelmeci fesztivál kezdete is lehet.
Kapcsolódó cikkünk
Történetük egyszerre a szerelem, a családi lázadás és egy különös mecénási örökség története. A gróf egy egyszerű bécsi zenetanár lányát vette feleségül, miközben az Andrássyak a 19. század egyik leggazdagabb magyar arisztokrata családjának számítottak. Ambrus Ferenc rozsnyói helytörténeti kutató beleásta magát ebbe a nem mindennapi szerelmi- és családtörténetbe – nem véletlenül.
Vannak szerelmi történetek, amelyek azért maradnak fenn, mert különösen szépek. És vannak, amelyek azért, mert valamilyen módon összekapcsolódnak egy hely történetével. Andrássy Dénes és Franciska történetében a kettő találkozik.
„Rozsnyón legalább három mondatot bárki tudna mondani Dénesről és Franciskáról: az első, hogy nagy szerelem volt, a második, hogy Franciska szegény bécsi lány volt, akit a gróf feleségül vett, a harmadik pedig, hogy ő beszélte rá a férjét, hogy a grófi vagyonból támogassák a szegény embereket”, tudjuk meg Ambrus Ferenctől, aki ez utóbbi állítással azért vitába szállna, úgy sejti, a grófban is ott lakozott a filantrópia.
Egy házasság, amely felborította a rendet
Andrássy Dénes a család hatalmas vagyonának várományosa volt, Franciska pedig egy bécsi polgári családból származott. Édesapja zenetanár volt, testvére, August már hírnevet szerzett magának: a bécsi opera énekeseként vált ismertté. Franciska tehát nem a korabeli arisztokrácia világából érkezett. Éppen ezért kapcsolatuk már önmagában is szokatlannak számított.
A 19. századi arisztokrata világban a házasság nem pusztán két ember magánügye volt. Családok, vagyonok, társadalmi kapcsolatok és évszázados hagyományok függtek tőle. Egy főnemesi család örököse számára különösen fontos volt, hogy kivel köt házasságot.
Dénes azonban Franciskát választotta, titokban esküdtek Olaszországban, Pisában. A házasság komoly felzúdulást keltett az Andrássy családon belül és az akkori magyar arisztokrácia köreiben is. A konfliktus odáig jutott, hogy Dénest az apja, gróf Andrássy György kitagadta.
„Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy magányosan, mindenkitől távol éltek, legfőképpen Olaszországban, illetve a 90-es években Bécsben, Döblingben vettek egy szép villát. Münchent is szerették, a gróf egészségi problémái miatt pedig többször jártak Palermóban”
– sorolja Ferenc a páros által látogatott és kedvelt helyszíneket, ahol többségében ő maga is járt.
Ami bizonyos, hogy a család idővel megbékélt – legalábbis a családi vagyontól nem fosztották meg Andrássy Dénest. Nem is volt más választása az öreg grófnak, hiszen Dénes volt az egyetlen egészséges fiúörökös, öccse, az ifjabb György beteges volt, és korán meghalt, így a család hamar szembesült azzal, hogy az örökség végül úgyis az idősebb fiúra száll. És itt valóban tetemes vagyonról beszélünk: „Az Andrássy család a korabeli Magyarország legtehetősebb arisztokrata családjai közé tartozott. Dénes volt az apja – az idősebb György, aki Széchenyi Istvánt is barátjának tudhatta – egyedüli férfi örököse”, festi a korabeli viszonyokat Ambrus Ferenc.
Dénes öccse 1871-ben el is hunyt, egy évvel később apja, az idős gróf is eltávozott az élők sorából. A vagyon tehát valóban a korábban kitagadott fiú kezében összpontosult.
A távolból is hazafelé
Dénes és Franciska nem éltek a gömöri birtokokon, mégis folyamatos kapcsolatban maradtak az itteni világgal. A rozsnyóiak legendáriumában él egy látogatás 1878-ból, amikor a házaspár meglátogatta a krasznahorkai várat, és megszálltak a Fekete Sasban, ami már akkor is Rozsnyó főterét díszítette. De ezzel kapcsolatosan is felmerül a kérdés, vajon legenda az egész, vagy valóban jártak az ősök földjén.
Bár Dénes még a várhosszúréti kastélyban töltötte gyerek- és ifjúkorát, tanulmányai elszólították Gömörből Bonnba, majd Bécsbe, ahonnan már nem tért vissza. A birtokokat intézők és gazdasági vezetők irányították. Rajtuk keresztül jutottak el a gróf-hoz a helyiek kérései, ő pedig intézőin keresztül támogatta azokat, akik segítségre szorultak.
„Sok írásbeli bizonyítéka van annak, hogy a házaspár sokat áldozott iskolákra, árvaházakra, templomokra, de egyéni kéréseknek is eleget tettek. 19. század végi, 20. század eleji feljegyzésekből pontosan tudjuk, hogy erre a templomra vagy arra az iskolára mennyit adományoztak. Példaként említhetjük akár a rozsnyói zsinagógát is, amelynek az épülete már ugyan nem áll, de az emléktábla, amelyik Andrássyék támogatását őrzi, megvan”, sorolja a pár jócselekedeteit Ferenc, így nincs mit csodálkozni, hogy az elmúlt száz évben Rozsnyó ikonikus alakjaivá vált a házaspár, de különösen Franciska.
A vár helyett a mauzóleumba
A mai látogató könnyen azt képzelheti, hogy az Andrássyak életének természetes színtere a krasznahorkai vár volt. A 18–19. században azonban a főúri családok fokozatosan leköltöztek a várakból. Ennek praktikus okai is voltak. A hatalmas erődítmények nehezen voltak fűthetők, és kényelmetlenebbek voltak a mindennapi életre, ezért a családok inkább a várak közelében található kastélyokban, kúriákban rendezték be otthonukat. Az impozáns várak pedig sokszor reprezentatív célokat szolgáltak, vagy éppen múzeumi funkciót kaptak.
„Dénes múzeumnak rendezte be a krasznahorkai várat, hiszen azt már jó ideje nem lakta a család. A gróf is a várhosszúréti kastélyban látta meg a napvilágot”, avat be Ferenc a családtörténetbe. Viszont az Andrássyak a várban lévő családi kriptában temetkeztek továbbra is. S ezt a hagyományt a család többi ága is tartotta: az 1990-ben elhunyt gróf Andrássy Ilona hamvait is itt helyezték el saját kívánsága szerint, 2017-ben pedig Olgyay Andrássy Elisabeth földi maradványai az Egyesült Államokból érkeztek a családi kriptába.
Dénes és Franciska mégsem itt leltek végső nyughelyre.
Franciska 1902-ben hunyt el Münchenben, és a gróf nem a családi kriptába temettette feleségét. Külön épületet emeltetett számára a vár alatt. A munkában olasz mesterek, német és bécsi tervezők vettek részt. Az épület 1904-re készült el, és Dénes halála után, 1913-ban saját végső nyughelyéül is szolgált. Ez a krasznahorkaváraljai Andrássy-mauzóleum.
A krasznahorkai várban Dénes emlékszobát is létesített elhunyt feleségének, ahol összegyűjtötte azokat a tárgyakat, amelyek Franciskához tartoztak. Tehetnénk egy kirándulást e tárgyak közt, de sajnos a vár a 2012-es tűzeset óta továbbra sem bejárható.
Franciska emlékezete
Nem csupán a férj, de a rozsnyói nép is emléket állított a titokzatos jótevőnek, akivel tulajdonképpen személyesen nem találkoztak. 1905-ben közadakozásból állították fel azt a fehér márványból készült emlékművet, amely a város főterét díszíti máig. Bár volt időszak – 1972 és 1993 között –, amikor a Franciska életnagyságú mellszobrával díszített kőtömböt eltüntették eredeti helyéről, s a mauzóleumhoz száműzték, de napjainkban az őrtorony előtt díszeleg – bár erősen restaurálásra szorul, teszi hozzá Ferenc.
S hogy miért titokzatos jótevőről beszélünk? Franciska egyszerű polgári családból származott, nehezen felfejthető a sorsa, az életútja. Még a születési dátumát is sokáig tévesen vésték kőbe, emléktáblára, Ambrus Ferenc kutatásai során ugyanis egy bécsi kolostorban rátalált az anyakönyvi kivonatra, amely a hiteles évszámot tartalmazza.
És vajon milyennek kell őt elképzelnünk? Dénessel nem született közös gyermekük, így nincs, aki megőrizte és továbbadta volna a családi történeteket. Fennmaradt naplója az 1870-es évekből, amelyből tudható, hogy Fannynak is szólították. Azt is tudjuk, hogy Franciska már évtizedekkel a halála előtt is beteges volt, erre utal a tény, hogy korán és többször végrendelkezett.
Sok tehát a kitöltetlen tér, de így marad hely a fantáziának. Regénybe illő történet, mondják a rozsnyóiak. S várhatóan Andrássy Franciska alakja hamarosan valóban újraéled egy regény hőseként Ambrus Ferenc tollából. Kíváncsian várjuk!
Kapcsolódó cikkünk
Van egy malom Kiskovácsvágásán, ahol nemcsak a víz hajtja a kereket, hanem a családi emlékek is. A Lyócsa család számára ez a malom nem egyszerű épület, hanem örökség, amelyért generációkon át harcoltak. Ma már látogatók százainak mutatják meg, milyen világ rejtőzik a malom falain belül.
Bár családi kötelékek nem fűznek a Gömörhöz, úgy adódott, hogy életem során többször jártam már Rozsnyón, haladtam át a Szoroska szerpentinjein, túráztam a Szádelői-völgyben és környékén, de ez idáig még soha nem jártam a Csermosnya völgyében. Pedig csupán Hárskútnál letér az ember a főútról, és egyszeriben kanyargós utakon előbb Dernőn, majd Kiskovácsvágásán vagy Barkán találja magát. És micsoda kincseket rejt a Csermosnya patak vidéke! Többek között a kovácsi vízimalmot, amelynek különös történetét érdeklődve hallgattam a Lyócsa család tagjaitól.
A malom és az Andrássyak
„A malom első írásos említése 1856-ból származik, német nyelven. Akkor az Andrássy család birtokához tartozott. Ez a név bizonyára ismerősen cseng azoknak, akik jártak már a környéken”, kezdi a múltidézést Lyócsa Karolina, aki a család legifjabb generációjának tagjaként magabiztosan fogadja és vezeti a malomba érkező látogatókat. És valóban, a környéken lépten-nyomon Andrássy-emlékbe ütközünk. A szomszéd faluban, Dernőn ma is látható annak a vasgyárnak az épülete, amelyik oly nevezetesé tette a vidéket a 19. században: többek között a budapesti Lánchíd egyes elemeit is itt gyártották. A kiskovácsvágási malom is ennek a családnak a birtokában volt a huszadik század elejéig, később pedig magáncsaládok tulajdonába került. „1937-ben a dédnagymamám és a dédnagyapám vásárolta meg a malmot a banktól. Itt éltek és dolgoztak egészen 1950-ig”, tudjuk meg a régi molnárcsalád leszármazottjától.
Az államosítás keserű évei
1950-ben államosították a malmot. Nemcsak magát a malmot vették el tulajdonosuktól, hanem a mellette álló molnárházat is. „Ez különösen igazságtalan volt, hiszen alapvetően a vállalkozásokat államosították, a magánházakat viszont elvileg nem. Dédszüleim egyik napról a másikra elveszítették a megélhetésüket és az otthonukat is. A dédnagymamám ezt óriási sérelemként élte meg. Évekig leveleket és panaszokat írt a helyi, a járási, majd az országos hivataloknak, sőt egészen Prágáig, a gazdasági minisztériumhoz is eljutottak a beadványai.”
Lyócsa (született Görcsös) Anna tizennégy éven keresztül kitartóan írt. Annyit sikerült elérnie, hogy 1964-ben a házat visszakapta a család, de a malmot továbbra is az állam birtokolta. Pontosabban, két évvel később született egy döntés, amelynek értelmében a malom is újra a Lyócsa család tulajdonát képezte, csakhogy ez a határozat soha nem jutott el a címzetthez. Újabb húsz évnek kellett eltelnie, mire napfény derült minderre. Hogyan?
Hivataltól hivatalig
A malom sorsának további alakulását ifj. Lyócsa Gézától (Lyócsa Anna unokájától) tudjuk meg, aki a kilencvenes évek végén gondolt egy nagyot, és nekiállt a malom felújításának. De addigra már a „papírok” rendezve voltak, s ez édesapjának, id. Lyócsa Gézának volt köszönhető, aki gyerekként, a negyvenes években még láthatta a működő malmot, de a mesterséget már nem tanulhatta meg édesapjától. Látta viszont, hogyan épül le az épület és környéke, hiszen az állam nem törődött vele.
„Apám nem bírta nézni, hogy néz ki az egész porta, megy tönkre a malomépület, beszakadt a tető a molnárházon, vizesedtek a falak, és eltökélte, hogy visszavásárolja. A földhivatalban akkor, a nyolcvanas években a Csehszlovák Állam tulajdonaként volt bejegyezve a malom. Onnan Pösténybe küldték őt azzal, hogy a malom az ottani Malom és Tésztagyárhoz tartozik. Oda-vissza küldözgették, mire megtalálták a visszaadásról szóló okmányt a földhivatalban – 1966-os keltezésű volt.”
A család tehát 1984-ben tudta meg, hogy a malom már lassan két évtizede hivatalosan a birtokukban volt. De az épületet tekintve nagy változások még ekkor sem történtek – nem is történhettek. „Ekkoriban én még diák voltam, apám pedig 1987-ben elhunyt, testvéreit pedig nem foglalkoztatta a malom sorsa”, idézi fel azokat az éveket a jelenlegi tulajdonos. A malom tehát tovább aludta Csipkerózsika-álmát egészen a kilencvenes évek végéig.
Az újjászületés
Bármely települést járva találhatunk kidőlt-bedőlt épületeket, amelyek egy-egy részlete arról tanúskodik, hogy fénykorában bizony büszkélkedhettek vele tulajdonosai. Egy gangos ház, egy homlokzatdísz, egy díszes ablakkeret is árulkodó lehet. Mégis, ma már elhagyatva állnak, sorsuk pedig a legtöbb esetben visszafordíthatatlan. De ami az egyik embernek nyűg, a másiknak érték.
Ifj. Lyócsa Géza Kassán nőtt fel, itt alapított családot, de gyermekkorától járt Kovácsiba. Akkoriban a nagyszülőknél töltött sok időt – hiszen anyai ágon is kovácsi kötődésű –, majd idővel, már családapaként a malom melletti épületet hétvégi házként kezdték használni. 1998-ban döntött úgy, hogy nem nézi tovább a düledező malomépületet, hanem felújításba kezd. Amikor a motivációjáról kérdezem, a válasz magától értetődőnek tűnik: „Megóvni azt, ami a miénk. Sokan azt mondták, használjuk ki a nagy tereket, alakítsunk ki szobákat, és adjuk ki. De én csak rendbe szerettem volna hozni a malmot, ahol még a nagyapám is őrölt.”
Talán nem túlzás azt mondani, Lyócsáék az utolsó pillanatban mentették meg ezt az ikonikus épületet. „Az egész padlás lesüllyedt nagyjából 10 centivel, mert a pincében rothadtak a tartópillérek. Ha ugyanis jött a nagy víz, az bejutott a malompincébe is, sok iszap volt bent. Első lépésben tehát a padlást kellett megmenteni, hogy ne szakadjon be. Aztán kellett alapot ásni, pilléreket állítani, hevederekkel megemelni a szerkezetet, tetőt javítani… Később a benti munkák következtek, a villany bevezetése, a berendezés javítása, csiszolása.
Az idő tájt ifj. Lyócsa Géza valószínűleg nem sejtette, mekkora munkálatokba kezd bele, vagy azt, hogy még húsz év múltán is lesz mit „bütykölni”, de az bizonyos, hogy minél inkább belemerült a felújításba, annál alaposabb ismerőjévé vált a malom technikai és építészeti megoldásainak és magának a molnár szakmának.
Idegeneknek belépni: szabad
Amikor már a részben felújított malomba ismerősök jöttek látogatóba, egyre többször vetődött fel annak a lehetősége, hogy akár a szélesebb közönségnek is megnyithatnák a malom kapuit. Manapság múzeumként üzemel a malom, s aki betér, nem csupán egy mérnöki pontossággal megépített építményt lát kívül-belül, de sok mindent megtud a molnár szakma rejtelmeiről is.
„A gabonát kézzel aratták, majd cséphadaróval csépelték. Így a szemek sokféle szennyeződéssel – kövekkel, földdel, szalmaszálakkal és egyéb hulladékkal együtt – kerültek a malomba. Ezért először meg kellett tisztítani a gabonát. Erre szolgáltak az itt látható garatok”, ismerkedünk a malombelsővel Lyócsa Karolina segítségével. „A tisztítás után az egyik oldalon kijött a megtisztított gabona, a másikon pedig a pelyva és minden egyéb szennyeződés. A gazda ezt is hazavitte, mert takarmányként felhasználta az állatoknak. Amit a malomba behoztak, azt mind vissza is vitték – csak más formában. Akkoriban semmit sem pazaroltak el.” Úgy tűnik, ebben a családban mindenki szinte a génjeiben hordozza a molnár ősök örökségét. Karolina bemutatója interaktív, a legkisebbeket is bevonja a malom egyes részeinek ismertetésébe. S ez valahol cél is a család részéről – aki oda betér, ne csupán egy látványosságot pillantson meg, hanem betekintést kapjon abba a világba, ahol nem a boltok polcairól emelte le a vásárló a lisztet, hanem a molnár ügyességén és szakértelmén múlott, mit visz haza a zsákokban.
Múlt és jövő?
„Miután a megtisztított gabona a hengerszékekbe került, megkezdődött maga az őrlés. A szemek négyszer-ötször is áthaladtak a hengerszéken, hogy kellően finom állagú legyen. Ebben a malomban a búzából négyféle lisztet őröltek: finomlisztet, kenyérlisztet, grízes lisztet, valamint az úgynevezett vörös lisztet. Ez utóbbit korpával keverték. Ma ezt tartják az egyik legegészségesebb lisztnek, régen viszont inkább az állatok takarmányába került. Akkoriban a finomliszt volt a legdivatosabb és a legkeresettebb”, tudjuk meg Karolinától. De mi a helyzet most?
A hatalmas malomkerék forog, s ennek újraindítása hatalmas és összetett javítási munkálatok eredménye volt. Ifj. Lyócsa Géza feleségével, Henriettával sok más malmot meglátogattak, miközben a sajátjukat tatarozták. A malomtulajdonos ismeri a szerkezet minden négyzetcentiméterét, de hangsúlyozza: „A molnár szakma nem csak elmélet. Őrölni kell. A nagyapám molnár volt, az apja, de a nagyapja is – így öröklődött a szakma apáról fiúra. Apám viszont már nem tudta megtanulni a mesterséget, körülbelül tízéves korában kellett elhagyniuk a portát. Megszakadt a folytonosság, így én sem örököltem meg a felmenőim tudását. De ha egyszer elkezdünk őrölni, lehet, hogy belejövök”, teszi hozzá nevetve.
Felcsillan a szemem: elképzelhető, hogy újra beindítják a malmot?
„Hát, meglátjuk. Az ember mindig gondolkodik valamin. Maradjunk annyiban, hogy nem mondjuk azt, hogy lehetetlen.”
Ezzel a gondolattal búcsúzom a malomtól és a Lyócsa családtól, és arra gondolok, lehetséges, hogy legközelebb egy zsák búzával érkezem.
Utóirat
A malomlátogatás után körbesétálok még a faluban. Csobogó patakvíz, felújított, rendezett porták, csend és nyugalom. A buszmegállóban nem állok egyedül, idősebb hölgy várakozik. Szlovákul szólítom meg, nem ismerve a helyi viszonyokat, szó szót követ, hamarosan már magyarul beszélgetünk. Olyasfajta lelkesedéssel beszél a faluról, az ott megélt boldog gyerekkorról, mint Lyócsáék a malomról – valami biztosan lehet itt a levegőben! Nem mellesleg, hűséges Vasárnap-olvasó.
Kedves Terézia, üdvözlet a szerkesztőségből!
Kapcsolódó cikkünk
Amikor a jászói apátsághoz téved a mit sem sejtő turista, elsőként elámul az impozáns épületre pillantva, majd azt gondolhatja, ékszerdobozra lelt a falu határában. És valóban, igazi kincseket rejt a monostor – ezek egy részét most fényképek segítségével megmutatjuk. De kincsek az épület falai közt élő és tevékenykedő premontrei szerzetesek is, akiknek élén 2025. július 7-e óta újra magyar anyanyelvű apát áll. A Jászói Premontrei Apátság vezetőjével, Kiss András Endrével beszélgettünk.
Mit kell tudni a premontreiekről? Tanító rendként ismerjük?
Alapvetően pasztorális és kontemplatív, vagyis szemlélődő rend vagyunk. A tanítói feladatokat a 19. században kaptuk meg, miután II. József előbb feloszlatta a szerzetesrendeket, majd I. Ferenc lehetővé tette a működésünket, és ekkoriban került a rend irányítása alá jó néhány iskola. De a küldetésünk elsődlegesen mindig is a pasztoráció volt: a nép között élni, szolgálni. Ezt tette a rend alapítója, Szent Norbert is, a nép között járt és térített.
Feltételezem, a térítés ma is nagy kihívás és feladat.
Valóban. Tulajdonképpen missziósok vagyunk. Egyre kevesebb a gyakorló keresztény a világban.
Tehát a premontrei szerzetesi lét nem az elvonulásról szól?
A premontrei az egyik legmodernebb rend: nem zárkózott, a népért van. De természetesen adott az elvonulás lehetősége is. Önálló életet tudunk élni, mint a jezsuiták, saját magunkról gondoskodunk. Az apátság pedig arra szolgál, hogy ha megöregszik, megbetegszik, vagy éppen meg akar pihenni a szerzetes, akkor itt van erre lehetőség, fel tud töltődni.
Vannak női premontrei közösségek is?
Az eredeti norberti elgondolás az volt, hogy egy monostor kétfelé osztódjon: a nők gondoskodtak a háztartásról, a férfiak pedig a liturgiáról. Jászón is tevékenykedtek rövid ideig nővérek a visszacsatolás utáni időszakban, az 1940-es évek elején – óvónői és tanítói szolgálatot teljesítettek.
Annak idején Ön miért éppen a premontrei rendet választotta?
Kerestem, hol lehetnék otthon – közösséget kerestem. A jezsuita rend felé húzott a szívem, de akkor Bartal Károly, a későbbi jászói apát úr felhívta a figyelmem arra, hogy itt Szlovákiában van magyar rend is, a premontreiek. Utánanéztem a rendnek, és ezek után egyértelmű volt, hogy ide jövök.
(1955, Nagyszombat) a Nagyszombati Érsekség szemináriumában folytatott tanulmányokat, Pozsonyban szentelték pappá 1979-ben. Nem sokkal ezután csatlakozott a Csehszlovákiában titokban működő jászói premontrei közösséghez. Plébánosként működött egészen a rendszerváltásig, majd 1990-ben a Jászói Premontrei Apátságban jászói plébánossá és a konvent perjelévé nevezték ki, amely tisztségeket egészen 2009-ig viselte. 2009-től a debrődi premontrei rendi plébániát vezeti. 2025. július 7-én a jászói apátság új vezetőjének választották.
A rendszerváltás előtt nem lehetett egyszerű szerzetesnek lenni.
1980-ban tettem le a fogadalmat, január 21-én, Ágnes-napon. Akkor még volt hajam, tonzúrát is csak képletesen nyírt a testvér. (Nevet.) Jól emlékszem arra az érzésre, amikor megkaptam a habitust. Tíz évig még meg kellett húznunk magunkat, titokban működött a rend – bár az utolsó két évben már szabadabb volt a levegő.
Mióta él itt, Jászón?
1990 októberének első napjaiban jöttem ide, én voltam az első a monostorban. Karácsonyra megérkezett az apát úr is, később pedig jöttek a novíciusok.
Mi volt az első benyomása, amikor megérkezett?
Úgy jöttem ide, hogy itt akarom leélni az életem.
Milyen állapotban volt a monostor, amikor átvették?
Nulláról kezdtünk. Az „állam bácsi” elment, az intézet itt maradt. Addig ugyanis pszichiátriai intézet működött a monostor falai között, több mint kétszáz emberrel – embertelen körülmények között. Később az intézményt felszámolták, a betegeket elszállították Rozsnyóra és Kráľovcére, a kassai járásba, így a monostor üresen maradt.
Milyen feladatokat látott el az apátságban az évek során?
Bartal Károly Tamás apát úr idején perjelként, vagyis a szerzetesrend vezetőjeként segítettem a munkáját, majd 2009-től – az utódja kinevezésekor – visszavonultam a vezetői feladatoktól, és a közeli Debrődön lettem plébános. Ezt a tisztséget kinevezésem után is megtartottam.
Apátként újra több időt fog Jászón tölteni. Különös érzés belépni egy ilyen impozáns épületbe.
Monumentális épület tükörszimmetriás szerkezettel, tehát a Keresztelő Szent János-templom adja a tengelyt, tőle jobbra és balra két teljesen szimmetrikus épületegyüttes található. A ma is látható monostor építésének nagy része Mária Terézia korához kötődik. Az akkori apát, Sauberer András jóban volt az uralkodóval. Az apát meghívására érkezett a korabeli neves festő, Johann Lucas Kracker Jászóra. A templom freskóinak, oltárképeinek többsége az ő munkája. Néhány alkotásban – például a Szent András-oltárképen – Sauberert és magát is megfestette. De ott van az egyik képen a festő lánya, aki itt élt vele az idő tájt. Kracker nyáron az apátságban dolgozott, télen járta a környéket – sok templomban ott van a keze nyoma.
Hogyan tudta az apátság átvészelni a huszadik századi történelem viharait?
Olyan vezetők álltak az apátság élén, akik sokat tettek a rend és a monostor megmaradásáért. Voltak olyan apátok, mint Takács Menyhért, aki Budapesten a premontrei rendnek tanárképző iskolát alapított, Kassán a főgimnáziumnak iskolát építtetett, vagy Gerinczy Pál apát, akinek köszönhetően a II. világháború idején megmenekült az épület. Rómában tanult, voltak kapcsolatai, és elérte, hogy ne robbantsák fel a monostort – pedig stratégiai épületnek számított.
Az első világháború utáni határrendezést követően jászó az akkori Csehszlovákiában találta magát.
És azóta is itt ragadtunk, az egyetlen magyar premontrei apátság Szlovákiában – még a leleszi kolostor tartozik hozzánk, de jelenleg üresen áll. A jászói apátság szellemisége azonban tovább él Gödöllőn. Az 1920-as években ugyanis Takács Menyhért apát az utódállamokban nemkívánatos premontrei szerzeteseket oda menekítette, és megalapították a Szent Norbert Gimnáziumot. Ma már apátság működik ott, amely továbbra is ezer szállal kötődik Jászóhoz.
A jászói könyvtár – csakúgy, mint az épület – monumentális.
Körülbelül 75 ezer kötetet tartalmaz a könyvtár, valóban különleges gyűjtemény, bár sajnos nem teljes. Voltak ugyanis idők, amikor vasvillával dobálták ki a könyveket, sokat elégettek közülük. Most res-tauráljuk és katalogizáljuk a gyűjteményt. Van köztük például 1664-ből való aszketikai kézikönyv. Volt kőzet- és érmegyűjtemény is, de sajnos lába kelt.
A monostor ma már turisztikai látványosságként is működik, a laikusok is betérhetnek.
A monostor egy része látogatható, hiszen annyi értékünk van, hogy nem rejthetjük el. Tulajdonképpen ez lehetne az egyetlen hely Szlovákiában, ahol egyszerre van múzeum és élő szerzetesi közösség. De ehhez még sok felújítás, és nem kevés anyagi háttér kell.
Milyen az élet a monostorban? Szigorú a napirend?
Ahogy vesszük. Valakinek talán annak tűnhet a reggel hat órai kelés. (Nevet.) A breviárium reggeli imáját időnként összekapcsoljuk a misével, majd reggelizünk. Fél tizenkettőkor van a következő közös imádság, de aki plébánosi teendőket is ellát, az napközben ott teljesít szolgálatot, mint például én a közeli Debrődön. Leggyakrabban közösen ebédelünk, hiszen az étel is jobban ízlik, ha többen vagyunk, és közben beszélgetünk, nem rohanunk. Délután pihenőidőt biztosítunk az idősebb rendtársak számára, az öt órai vesperás, vagyis esti ima pedig kötelező a bent tartózkodók számára.
A rend tehát nem feledkezik meg az idős rendtársakról sem.
Kötelességünk az idősekről gondoskodni egészen a legvégsőkig. Szükség esetén egészségügyi személyzetet biztosítunk, nem szabad, hogy bármi hiányozzon a gyógyuláshoz vagy az élet fenntartásához. Aki belépett ide, az lemondott a világról, de a mi feladatunk gondoskodni róla.
Az internet és annak kihívásai megjelennek a monostor falain belül is?
Amennyiben szükséges, használjuk az internet adta lehetőségeket, de én például nem vagyok fenn közösségi oldalakon. Minek? Személyesen nagyon szívesen elbeszélgetek az emberekkel, de a virtuális térben való kommunikációnak nem látom értelmét.
Miből tartja fenn magát ma az apátság?
Van mintegy 6 ezer hektár erdőnk, 5 ezer hektár szántónk, rétünk. Gazdálkodunk, abból élünk.
Tehát menedzseri feladatokkal is jár az apáti kinevezés?
Ez persze komoly menedzseri feladat is, de a jövedelem lehetővé teszi, hogy függetlenek legyünk, és ne szoruljunk másra. De elsősorban felelősséggel jár az apátság vezetése. A testvérek bizalma hajt: hogy előbbre vihessem a közösséget. Tervek vannak: szeretnénk közelebb hozni az embereket a monostorhoz, egy kulturális központ létrehozása is felmerült, valamint a leleszi monostor falait is újra meg szeretnénk tölteni élettel. De a legfontosabb kérdés ma – minden ezen áll vagy bukik: lesznek-e új tagok, fiatal magyar szerzetesek.
Mit érez, mire gondol, ha visszatekint az itt töltött évekre, évtizedekre?
Amit emberileg lehetett, megtettünk. Botlottunk is, persze, de mindig előre haladtunk. Az itt töltött időt nem cserélném el semmivel.
Kapcsolódó cikkünk
Fotós kollégámmal, Somogyi Tiborral még augusztus elején látogattunk el Pelsőcre, hogy személyesen találkozzunk Matis István denevérkutatóval. Azt az ígéretet kaptuk, hogy élőhelyükön láthatjuk meg azokat az állatokat, amelyek sokakban félelmet keltenek. Akkor még nem tudtuk, hogy meg kell dolgozni a látványért. De az élmény valóban különleges volt.
Gyerekként gyakran láttam repkedő denevéreket a szürkületben. Akkoriban, ha nem is féltem, legalábbis tartottam a cikázva szálló, furcsa lényektől. Valószínűleg annak a mondásnak a hatására alakult ki bennem az ellenszenv, miszerint belegabalyodnak az ember hajába – én pedig féltettem a hosszú hajamat. Egy fél életet kellett leélnem ahhoz, hogy megtudjam, ez is csupán mese. Vagy ahogy mostanság mondják: városi legenda.
Miért félünk a denevérektől?
Vannak, akik ennél jóval nagyobb ellenszenvet, sőt, pánikszerű félelmet éreznek ezek iránt a szárnyas emlősök iránt. Ez pedig nem csupán egyetlen mendemondában gyökerezik. „Korábban – évszázadokkal ezelőtt – az emberek nagyon keveset tudtak a denevérekről”, meséli Matis István. „És mivel a denevérek éjszakai állatok, ez már magában félelmet keltett a többségben. Valamint az is, hogy a barlangokból látták kiröppenni őket, a barlangokat pedig a pokol kapujának tartották – és ez nem vetett túl jó fényt a denevérekre. Pokoli teremtményeknek tartották, és mindenféle kitalált dolgokkal és tulajdonságokkal ruházták fel őket, mint például azzal, hogy vért szívnak, és repülés közben belegabalyodhatnak az ember hajába.” De akár egy – a denevéreket kegyetlen Drakulaként láttató – horrorfilm is tetézheti az ellenszenvet, pedig a földön élő több mint 1000 denevérfaj közül csupán három táplálkozik vérrel, és ezek Dél-Amerikában élnek. „A Szlovákiában élő 28 denevérfaj közül mind rovarevő” – teszi hozzá mosolyogva a denevérkutató.
Ki lakik a toronyban?
Hogy miért éppen a pelsőci református templom kertjében találkoztunk Istvánnal, annak egyszerű oka van. A torony belső tere ideális nyári lak a denevérek számára. Ottjártunkkor csupán 100-150 példány pihent bent, de néhány héttel korábban, a fiatal egyedek kirepülése előtt akár 3-400 denevérnek is otthont adott a torony. Sőt, más szárnyasok nyomait is látjuk: néhány sarlósfecskefészek hever elhagyatottan a torony padlózatán. Őket már csak jövőre pillanthatjuk meg újra, hiszen Afrika felé repülnek ilyentájt.
Kiváltságos dolog ebben a napszakban szemlélni a szárnyas emlősöket, mert ügyes rejtőzködők. Templomtornyokat, régi vagy elhagyatott épületek padlás- vagy tetőtereit használják nyári búvóhelynek. Nem kevés lépcsőfokot és egy szűk feljáratot kell legyőznünk ahhoz, hogy közel kerülhessünk hozzájuk – egészen a harangok feletti rész az, ahová igyekszünk. Az utolsó szakaszban István már a toronybelső padlózata fölött, nyolc méter magasban, a gerendákon egyensúlyozik, de láthatóan otthonosan mozog a magasságokban – hegymászóként nem okoz gondot számára a denevérek magaslati megfigyelése. Fotós kollégámnak már nehezebb dolga van a magára aggatott objektívekkel, de sikerrel veszi az akadályokat. Én a létra tetején kapaszkodom, a gerendákra már nem merészkedem fel – enyhe tériszonnyal már így is nagy a kihívás. Szerencsére innen is jól látom, hogyan csüngnek a kis szárnyasok a deszkák szálaiba kapaszkodva. Számukra ez nem megerőltető, avat be a denevérek anatómiájába István, hiszen inaik és ízületeik tökéletesen alkalmazkodtak ehhez a életmódhoz, tehát minden erőfeszítés nélkül lógnak fejjel lefelé órákon át. Néhányat felzavart a látogatásunk, ott repkednek körülöttünk – de én már nem a hajamat, hanem őket féltem.
A denevérek legfőbb ellensége: az ember
A denevéreknek is vannak természetes ellenségeik. Ilyenek lehetnek például a nyestek vagy a baglyok, ritkábban a kígyók. István egy korábbi esetről mesél, amely az Aggteleki Nemzeti Parkban történt meg. „A denevérek mellé betelepült egy gyöngybagoly, amely két hónapon belül kiette az egész kolóniát – s itt nem néhány száz, de kétezer denevérről beszélünk. A gyöngybagoly is szigorúan védett, meg a denevér is. Akkor tehát mi a fontosabb: egy bagoly élete vagy kétezer denevéré?” teszi fel a költői kérdést a kutató. „A természetben az ilyen esetek gyakoriak, csak ritkán tudunk róluk. De az ember sajnos szeret beleavatkozni a természet dolgába.”
Viszont az ilyen esetek sem írják felül azt a tényt, miszerint az ember és az emberi tevékenységek veszélyeztetik leginkább a denevérek fennmaradását. Pedig ezek a szárnyas emlősök fontos részei az ökoszisztémának: egy példány egyetlen éjszaka alatt néhány ezer puhatestű rovart – főként szúnyogot – képes elfogyasztani. Mondhatnánk, hogy hasznos állatok, de István másként fogalmaz: a természetben nincs haszontalan élőlény, mindegyiknek megvan a maga haszna.
S hogy miért az ember a legnagyobb veszélyeztető tényező? Mivel ártunk leginkább a denevéreknek? „Sok mindennel”, mondja a természetvédő. „A legnagyobb veszteségek akkor következnek be, amikor az élőhelyeiket veszélyeztetjük. Egy ilyen épületben, mint ahol most is vagyunk, gyakran, amikor felfedezik a denevérek jelenlétét, lezárják a röpnyílásokat, és a denevérek nem tudnak kirepülni. Ilyenkor bent pusztulhat 5-600 állat is.” De sokkal ártatlanabbnak tűnő dolgok is problémát jelentenek a denevérek számára. Például a templomok, templomtornyok esti-éjszakai megvilágítása – ami számunkra vizuális élmény, az a denevérekre negatívan hat. „A denevér ugyanis figyel a kinti fényviszonyokra. Rendszerint akkor repül ki a búvóhelyéről, amikor lemegy a nap, mert ilyenkor rajzik a legtöbb rovar. Viszont a mesterséges napfény megzavarja, nem repül ki időben. A díszvilágítást pedig általában este 10-kor lekapcsolják, és ha a denevér csak ilyenkor indul vadászatra, hoppon marad, mert a rovarok nagy része már elült. Egy felmérés rámutatott arra, hogy a megvilágított épületek szárnyas lakói 30 százalékkal rosszabb kondícióban voltak, mint a nem megvilágítottaké. Az utódnevelés szempontjából sem elhanyagolható ez a szám, hiszen a nőstény sem tud ilyenkor elegendő tejet termelni”, mutat rá a lehetséges következményekre István.
Városi denevérek – van ilyen?
A toronytúra végeztével, a sikeres landolás után leporoljuk magunkról a ránk ragadt denevérürüléket (amiről kevesen tudják, milyen értékes trágya), és újabb élőhelyet veszünk célpontba. Rozsnyóra indulunk, hiszen az ottani lakótelepek – Matis István hathatós ténykedésének is köszönhetően – szintén értékes denevérlelőhelyek. A denevérek az évek során alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez, és a tömbházak szellőzőnyílásaiba költöztek be. De az utóbbi évtizedekben megindult masszív szigetelési munkálatoknak köszönhetően ezek a rések fokozatosan eltűntek. A Rozsnyó környéki természetvédők azonban nem tétlenkedtek, hanem elérték, hogy a tatarozást végző cégek odafigyeljenek a környéken élő denevérek és sarlósfecskék lakhatására is. Mesterséges denevér- és fecskeodúk kaptak helyet a magas épületek tűzfalain, s ezeknek hála, nem hiányoznak ezek az apró, de fontos élőlények a város sűrűn lakott részéről sem.
Denevérvédelem – szakember nélkül?
Pelsőc és Rozsnyó környékén, a Szlovák-karszt területén 1350 barlang található, amely kiváló telelőhely a denevérek számára, ráadásul rengeteg a régi, történelmi épület, műemlék, amely a nyári időszakban kiváló búvóhelyeként szolgál számukra. Ez itt a denevérkánaán – legalábbis az adottságok megvannak hozzá. És valóban, országos viszonylatban kimagaslóan nagy a karsztvidéken a denevérpopuláció, és vannak olyan fajok, amelyek országos tekintetben csak ezen a vidéken fordulnak elő – mint a hosszúszárnyú denevér, amelyik európai viszonylatban is veszélyeztetett fajnak számít. Matis István néhány hónappal ezelőttig a Szlovák Karszt Nemzeti Park zoológusaként is sokat tett a denevérek élőhelyeinek felkutatásáért és mentéséért. A nemzeti park tavaly kinevezett új vezetője azonban úgy gondolta, denevérkutatóra nincs szükség abban a térségben, amely az ország legkiválóbb élőhelyének számít. Azóta is aggódva gondolok azokra a kis szárnyasokra fent a toronyban: ki fog rátok vigyázni?
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
