Évközi 24. vasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 18,21–35)
A telefonunk banki applikációja könyörtelenül pontos. Minden egyes tranzakciót rögzít, a legkisebb tétel sem veszik el. Szokásunkká válhatott, hogy mindent adminisztrálunk: a lépésszámot, a napi kalóriát, a teljesítményt, és észrevétlenül a kapcsolatainkat is. Érthető ez a reflex. Védekezni akarunk a sérülések ellen, határokat húzunk, mert féltjük a biztonságunkat.
Amikor Péter odalép Jézushoz, pontosan ezt a biztonságot keresi: „Hányszor kell megbocsátanom? Talán hétszer?” A rabbinikus elvárásokhoz képest a hétszeres határ kifejezetten nagyvonalú volt. Péter úgy érezte, ezzel elment a végsőkig.
Jézus válasza azonban lebontja ezt a logikát: „Nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer.”
A példabeszéd képei szándékosan képtelenek. A szolga tartozása tízezer talentum. Egyetlen talentum hatezer napi munkabér volt. A tízezer talentum közel kétszázezer évnyi napszám, egy egész tartomány évtizedes adóbevétele. Jézus hallgatósága felnevethetett ezen a számon: ez kifizethetetlen, csillagászati összeg. A szolga mégis leborul, és azt mondja: „Légy türelmes irántam, mindent megfizetek!” Azt hisszük, ha kapunk még egy kis időt, jó cselekedeteinkkel, imáinkkal felzárkózunk, és kiegyenlítjük a számlát Isten előtt. De a király nem haladékot ad. Nem átütemezi a hitelt, hanem eltörli. Mert a szíve megesett az adóson.
A tragédia a palota kapuján kívül történik. A szolga találkozik a társával, aki száz dénárral tartozik neki. Ez nagyjából háromhavi bér. És a szolga fojtogatni kezdi.
Jelenits István figyelmeztetett minket a megbocsátás torzképeire. Amikor fölényesen azt mondjuk: „Ugyan, szót sem érdemel!”, az nem az irgalom egy formája, hanem egy olyan szerkezet, amely a büszkeség finomabb kifejezésére szolgál.
A szabadon bocsátott szolga semmit sem értett meg a királyi ígéretből. A saját meg nem bocsátó természete válik a kínzójává.
Mindannyian fizetésképtelen adósok vagyunk, akiknek az élete ajándékba kapott kegyelemből áll. Ha ezt elfelejtjük, marad a százdénáros méricskélés otthon, az osztályteremben vagy a munkahelyen. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy eltagadjuk az igazságot, vagy elnézzük a bántást. A megbocsátás az a döntés, hogy nem adjuk tovább a sérülést.
Mielőtt legközelebb behajtanánk valakin a magunk igazát, álljunk meg egy pillanatra. Lehet, hogy a másik pontosan arra a zsigeri irgalomra szorul, amit mi magunk is ingyen kaptunk meg?
Szerző: Zsódi Viktor SchP
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
