Ádám László írása:
Minap kerékpároztam hazafelé egy erdei ösvényen, s ott néhány emberfélével találkoztam. Az
urak – talán belátásból, talán nevelésük vagy tapasztalataik nyomán gondoltak e lehetőségre –
eleve félrehúzódtak, hogy ne legyenek útban az arra haladóknak. A hölgy ellenben ott álldogált
s édelgett – nem másutt, pontosan ott –, ahol mozgási energiáját elvesztette. Nevezetesen azon
rövidke szakaszon, ahol senkinek sem lehetett reménye őt kikerülni.
Szándékosan tette? Szinte biztosan nem. Egyszerűen nem jutott eszébe, hogy a
Világegyetemben más életformák is léteznek rajta kívül, s ők is igényt tarthatnak némi téridőre.
Miután megálltam, és várakoztam ott röpke ideig, végre felfogott valamit a valóságból, és
kelletlenül félreállt. Megköszöntem!
Másik eset. Álldogáltam a pénztárnál; előttem egy mámi küszködött a valósággal. Mintha
Kazal László „A cipzár” című dalából lépett volna elő: „… elővette a nagy kézi táskáját, egy
rántással szétrántotta táskáján a cipzárját. Belenyúlt a táskájába, a kis erszényt kivette, a táskán
a cipzárat összehúzta és letette. Azután a kis erszényen húzta szét a cipzárat…”
Állj meg nap! – mondta Józsué. És míg a mámi küzdött a létért, nevezett égitest és a vevők
várakoztak. Az esemény során öreganyánk (szerencsénk, hogy annak szólítottuk) minden
figyelmét lekötötte saját ügye. Ama kitüntetett pillanatban a Világmindenséget számára saját
személye, táskája, erszénye, valamint az áruk és a pénztáros jelentette. Mások, a többi ember:
papírmasé figurák, elmosódott alakok a sűrűsödő alkonyi homályban.
Utolértem a kijáratnál, ahol éppen szerelvényét igazította. Utamat állta csomagjaival, de nem
vett észre. A rólam visszaverődő fény nyilván eljutott szeméig, az ennek nyomán keletkező
ingerület a látóidegen keresztül agyának látóközpontjába, ám szellemi erőforrásainak
jelentősebb részét akkor éppen a fennebb említett tevékenység kötötte le. (Próbálom kedélyesen
előadni az esetet.) Gondolkodtam, visszarántsam-e a mindnyájunk számára létező valóságba, de
beláttam, hiábavaló vállalkozás lenne. A legtöbb, mit várhatok tőle, hogy rendre utasít, mert
szembesíteni merészeltem őt az együttélés szabályaival. Ezek ugyanis, viselkedéséből
következtetve, rá nem vonatkoznak.
Nos, felebarátaim, várhatjuk az ilyen emberektől – kik úgy hiszik, jogaikat mások puszta
létezése is sérti –, hogy vegyék figyelembe érdekeinket?
A jóra való restség
Csak a hölgyekre jellemző az ilyesfajta figyelmetlenség, éretlen viselkedés? Nagyszámú, de
nem széles körben szerzett tapasztalatom bizonyítja, hogy nem. A szellemi tunyaság nem női,
hanem általános emberi tulajdonság. Akadnak öntelt, önző, élősködő, zsarnokoskodó hajlamú
férfiak is jócskán. Ám a nők, úgy tűnik, többen vannak. Vélekedésem szerint nem azért, mert
figyelmetlenebbek vagy kényelmesebbek, hanem elsősorban azért, mert többet elnézünk és
megengedünk nekik. (Kisfiam, férfi vagy, oldd meg! Kislányom, ne törd magad! Majd
édesapád vagy Pityu…)
Tűrünk, és ha már nem bírjuk tovább, mérgelődünk, mert mi is osztozunk a restség bűnében.
Gúzsba köt bennünket nevelésünk, lefegyvereznek szükségleteink. Ama reményben, hogy
elnyerjük méltó jutalmunkat, a jeles hölgyek esetleg ágyba bújnak velünk, hajlandók vagyunk a
semmiért is arannyal fizetni.
„A ki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszik, bűne az annak.”
Egy férfiú, ha szüksége van valamire, többnyire előteremti magának. Egy nő inkább szerez
valakit – jobbára egy talpraesett férfit –, aki majd megoldja… Előteremti Neki, ami kell.
Ha megkapjuk szolgálatainkért a megfelelő ellenértéket, akkor nincs is ezzel semmi bajunk. A
felnőtt kapcsolatok, tudjuk, haszonelvűek. Időnk, pénzünk, munkaerőnk értékes. Elvárjuk,
joggal, hogy erőfeszítéseinket viszonozzák valami módon.
Éretlen felebarátainktól azonban hiába várjuk, hogy felnőtt módon viselkedjenek, s figyelembe
vegyék érdekeinket. Ők nem akarnak másokért erőfeszítéseket tenni. Mindenekelőtt az érdekli
őket, mi hasznuk lehet a másikból. Eljátsszák a felnőtt szerepét, de a kötelezettségek és a
felelősség terhét nem veszik magukra. Csellel, csalással, erőszakoskodással, követelőzéssel – a
nők gyakorta szoknyájuk hatalmával – próbálnak érvényesülni, hogy megszerezzék, amire
szükségük van, rávegyenek másokat, hogy végezzék el helyettük a nehéz, piszkos és unalmas
munkákat.
S ha nem sikerül hatniuk az emberekre, úgy hiszik, igazságtalanul bánnak velük, és
megpróbálják kikényszeríteni az együttműködést fájdalmuk és méltatlankodásuk színpadias
előadásával. Dühkitöréssel, fenyegetéssel, figyelemmegvonással, sírással, támadó
magatartással, zaklatással stb. zsarolják a „szabálysértőt”, hogy az teljesítse igényeiket.
Életkoruk alapján felnőttnek számítanak, ám nem tudnak megfelelően alkalmazkodni
különböző helyzetekhez. Bajaik gyökere, hogy nem akarnak vagy nem képesek tekintettel lenni
mások érdekeire. Társas kapcsolatokban mindenekelőtt a maguk igényeire összpontosítanak.
Meggyőződésük szerint mások azért léteznek, hogy őket szolgálják. És ők ezért nem tartoznak
semmivel. A szabályokhoz csak másoknak, a balekoknak kell igazodniuk. Saját értékük
igazolására jellemzően külsőségeket, pl. anyagi javak, hatalom, szépség helyezik előtérbe.
Tagadják esendőségüket; korlátaikat és sebezhetőségüket.
Az ilyen emberekkel – bár elismerhetik pl. tehetségüket (ha van nekik) – senki sem akar
hosszabb távon együttműködni. Ha valaki nem képes vagy nem akar tudomást venni mások
érzéseiről, igényeiről, jogairól és a többi, kihívja maga ellen sorsát. Folyton újabb és újabb
szolgákat, szülőpótlékokat kell keresnie, mert előbb-utóbb mindenki faképnél hagyja.
Csókoltat a Nőmozgalom!
„Nagyszerű vagy! Neked nem gond megszerezni mindent, amit csak akarsz, a legkisebb
erőfeszítéssel. Értéked attól függ, mit tudsz kizsarolni magadnak. Tanuld meg kijátszani az
embereket. S ha nem kapod meg, ami jár neked, erőszakoskodj, követelőzz, óbégass
mindaddig, míg agyára nem mégy mindenkinek. Mert ha nem tudod megszerezni, ami jár
neked, nem is vagy nagyszerű. Ezt üzeni neked a Nőmozgalom.”
A Mozgalom hangadóit, és a hozzájuk hasonló éretlen embereket, elsősorban a hatalom érdekli.
Általában úgy szerzik meg az irányítást mások fölött, hogy behódolásra, védekezésre
kényszerítik őket. Bűntudatot, félelmet, szégyent ébresztenek áldozataikban; fenyegető légkört
teremtenek maguk körül. Uralkodni akarnak másokon; zsarnokoskodnak. Erőltetik nézeteiket,
nem tűrnek bírálatot, ellentmondást; elhallgattatni igyekeznek a velük egyet nem értőket.
Méltatlan eszközökkel kikényszerítik, hogy a dolgok számukra kedvezően alakuljanak.
Rajongóik – szerencsétlen, elbolondított hölgyeink – esélyt sem kapnak rá, hogy
feleszméljenek. Hiszen őket szeretik, törődnek velük, vigyáznak érdekeikre. Nem veszik észre,
hogy feláldozzák őket az Eszme oltárán. Felnéznek hangadóikra, mert azok elszántnak,
erősnek, határozottnak mutatják magukat. Bizonytalanságuk miatt hölgyeink e „varázserejű”
személyekhez szeretnének tartozni. Néha csak nagy sokára – vagy még akkor sem – ocsúdnak
fel a kábulatból, s ismerik fel, hogy lóvá tették őket. Mert hangadóik nem az ő érdekeiket
védik, hanem a magukét. Hölgyeink szerepe csupán annyi, hogy vezetőik az ő rovásukra
tarthassák fenn befolyásukat és önbecsülésüket.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
