Nem a nagy gesztusoknál derül ki leginkább, milyen férfi vagy.
Nem akkor, amikor virágot viszel, amikor megvéded valakitől, vagy amikor egy nehéz helyzetben látványosan helytállsz. Hanem kedden este fél nyolckor, amikor fáradt vagy, ő pedig nyűgös. Amikor már harmadszor változtatja meg a véleményét. Amikor bizonytalan önmagában. Amikor megkérdezi tőled: „Szerinted jól áll ez rajtam?” – és valójában nem a ruháról kérdez.
Ezek apróságok. De egy kapcsolat nagyrészt apróságokból épül.
Ha egy nő bízni kezd egy férfiban, annak különös súlya van. Egyre fontosabbá válik számára, mit gondol róla. A tekintetünk, a szavaink, az érintésünk, az elismerésünk lassan bekerülhet abba a tükörbe, amelyben önmagát látja.
Ez hatalom is lehetne.
Én inkább felelősségnek nevezném.
Ha szeretem, nem használom ki a bizonytalanságát arra, hogy uralkodjak rajta. Nem élvezem, hogy szüksége van rám. Nem teszem még függőbbé azért, hogy nélkülözhetetlennek érezhessem magam.
De nem is vonom meg tőle azt, amit férfiként valóban adhatok.
Dicsérem.
Nem kötelességből, hanem mert észreveszem. Elmondom neki, amikor szép. Amikor büszke vagyok rá. Amikor jól csinált valamit. Amikor kívánom. Nem gondolom azt, hogy „úgyis tudja”. Lehet, hogy tudja. De egészen más attól a férfitól hallani, akinek a véleménye fontossá vált számára.
Türelmes vagyok vele.
Nem azért, mert a nő valami törékeny lény, akivel kesztyűs kézzel kell bánni. Hanem mert akit közel engedünk magunkhoz, annak néha a rosszabbik arcát is megmutatjuk. Én is megmutatom az enyémet.
Van, amikor nem megoldást kér. Van, amikor bizonytalan. Van, amikor csak azt szeretné érezni, hogy miközben éppen nincs rendben, kettőnk között azért még minden rendben van.
És néha döntök.
Nem parancsolok. Nem uralkodom. Egyszerűen leveszem róla a döntés terhét, amikor látom, hogy most ezt szeretné.
– Jó. Akkor ezt most én elintézem.
Néha talán ennyi az egész.
Van valami mélyen megnyugtató abban, amikor az ember tudja: most nem neki kell mindent kézben tartania. Egy jó kapcsolatban ezt mindketten megadhatják egymásnak. Férfiként azonban nem akarok megijedni attól, ha egy nő időnként rám bízza magát.
Mert a bizalomra nem az a válasz, hogy visszaélek vele.
Hanem az, hogy elbírom.
Ehhez azonban határok is kellenek.
Ha minden döntését nekem kell meghoznom, ha minden rossz érzését nekem kell megszüntetnem, ha csak akkor érzi magát szépnek, értékesnek vagy szerethetőnek, amikor én ezt éppen megerősítem benne, akkor valami félrecsúszott.
Szerethetem, támogathatom és emelhetem. De nem lehetek helyette az önbecsülése.
Talán éppen ez az egyik legnehezebb férfias feladat: egyszerre támasznak és határnak lenni.
Azt mondani:
Itt vagyok. Számíthatsz rám. Szép vagy a szememben. Fontos vagy nekem. Ha elfáradsz, megtartalak.
De közben azt is:
Hiszek benned annyira, hogy nem akarom helyetted élni az életedet.
Számomra valahol itt kezdődik a férfiasság hétköznapi része.
Nem az asztalra csapásnál. Nem a hatalomnál. Nem annál, hogy mindig nekem legyen igazam.
Hanem annál a különös erőnél, amely mellett egy másik ember megengedheti magának, hogy néha gyenge legyen – anélkül, hogy én gyengének kezdeném látni.
És talán ez az egyik legszebb dolog, amit egy nő bizalma mondhat egy férfinak:
Melletted néha letehetem a páncélt.
Erre pedig méltónak kell lenni.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
