A történelem számos emberi tévedést és hibás döntést tárt már fel, és úgy tűnik, ezek sorának soha nem lesz vége. Meggyőződésem, hogy a modern társadalom egyik ilyen tévedése volt a férfiak és nők társadalmi szerepeinek mindenáron történő azonossá tétele.
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ez a megközelítés sokak számára elfogadhatatlan. A mai közfelfogás szerint a nők és a férfiak közötti egyenlőség nem csupán kívánatos, hanem megkérdőjelezhetetlen társadalmi alapérték. Én azonban másként látom. Véleményem szerint a két nem közötti biológiai különbségek nem állnak meg a fizikai tulajdonságoknál, hanem az életút, a családi szerepek és bizonyos társadalmi feladatok tekintetében is fontos következményekkel járnak.
Nem azt állítom, hogy a nők értéktelenebbek vagy kevesebbre lennének képesek a férfiaknál. Azt állítom, hogy nem feltétlenül helyes ugyanazokat az elvárásokat, szerepeket és életutakat tekinteni ideálisnak mindkét nem számára. A modern társadalom azonban egyre inkább ebbe az irányba halad, és véleményem szerint ennek következményei ma már jól érzékelhetők.
A probléma nagysága napjainkban kezd igazán láthatóvá válni. Nem csupán egyéni élethelyzetekről van szó, hanem demográfiai, gazdasági és társadalmi következményekről is.
Erről több eszmecserét folytattam Toplak Zoltánnal és Ádám Lászlóval. Nem minden kérdésben értettünk egyet, ennek ellenére számos alapvető kérdésben közös álláspontra jutottunk.
Egyetértettünk abban, hogy a jelenlegi állapotokat hosszú távon nem lehet változatlanul fenntartani, és hogy társadalmunk fejlődésének jelenlegi iránya komoly kérdéseket vet fel. Beszélgetéseink során számos érv és ellenérv, különböző magyarázat és értelmezés született. Ezekből világossá vált, hogy bár az elégedetlenségünk több ponton közös, a problémák fontossági sorrendjét és az azokhoz vezető okokat nem minden esetben ugyanúgy látjuk.
Szándékosan nem vitát írtam, hiszen mi érvek és ellenérvek mentén folytattunk párbeszédet, amely egyikünk részéről sem fajult valódi vitává. Legfeljebb néhány alkalommal vált szokatlanul őszintévé.
Úgy érzem, éppen ez az a fajta párbeszéd, amelyre a mai társadalmi légkörben egyre kevesebb lehetőség van. Különösen akkor, ha a férfiak és nők társadalmi szerepeiről, a feminizmusról vagy a család működéséről esik szó.
Mindkét beszélgetőpartnerem leírta már egy-egy cikkben a saját meglátásait, ezért most én is szeretném megfogalmazni a saját álláspontomat. Tudom, hogy jelentős késéssel reagálok, de az élet számos más területen is igényelte az időmet és a figyelmemet.
Elnézést kérek érte.
Nem titkolom, hogy nem értek egyet a női egyenjogúság jelenlegi formájával és irányával. Ebben a cikkben ennek okait szeretném bemutatni.
Nem az a célom, hogy a nőket elnyomjam vagy jogaiktól megfosszam. Éppen ellenkezőleg: úgy gondolom, hogy bizonyos, ma természetesnek tekintett társadalmi elvárások maguk is olyan terheket róhatnak a nőkre, amelyek hosszú távon sem nekik, sem a családnak, sem pedig a társadalomnak nem feltétlenül előnyösek.
Azt szeretném megvizsgálni, hogy valóban helyes-e minden esetben ugyanazokat a szerepeket és lehetőségeket ideálisnak tekinteni a két nem számára.
Mivel nem könyvet írok, hanem egy cikket, nem fogok minden egyes állítás mögött hosszú biológiai, történelmi vagy társadalomtudományi magyarázatot adni. A következő oldalakon ezért elsősorban a saját következtetéseimet és az azokhoz vezető gondolatmenetet szeretném bemutatni.
A demográfiai adatok véleményem szerint híven tükrözik azt a problémát, amelyről beszélek. Magyarországon a termékenységi arányszám hosszú ideje elmarad attól a szinttől, amely mellett egy népesség hosszú távon természetes úton képes lenne fenntartani önmagát. Ez nem pusztán statisztikai adat, hanem egy olyan társadalmi folyamat jele, amelynek következményei egyre nehezebben hagyhatók figyelmen kívül.
Ennek ellenére még összetehetjük a kezünket. A nálunk fejlettebbnek, modernebbnek és erősebben emancipáltnak tekintett országokban kedvezőtlenebb a helyzet. Több országban a születésszám olyan alacsony szintre került, amely már komoly kérdéseket vet fel a társadalom jövőjével kapcsolatban
Több ország is a migrációval akarja elfedni az aggasztó tüneteket de ez nem javulást hanem egy teljes társadalmi összeomlást okoz.
Gyakran hallani azt az érvet, hogy a nők jogainak bővítése, a magasabb iskolai végzettség és a munkaerőpiaci lehetőségek növekedése hosszabb távon akár a gyermekvállalási kedvet is elősegítheti. Ezzel szemben a fejlett országok tapasztalata ennél jóval árnyaltabb képet mutat.
A problémát egy olyan társadalmi modell következményének tartom, amelyben a férfiak és a nők számára egyre inkább ugyanazokat az életcélokat és társadalmi szerepeket tekintjük természetesnek.
Álláspontom szerint itt következik be az egyik legfontosabb változás.
A korábbi társadalmakban a család és a gyermekvállalás a női életút központi eleme volt. A modern társadalomban ezzel párhuzamosan megjelent egy másik, egyre erősebb elvárás: a nőnek a család mellett önálló egzisztenciát, karriert és szakmai önmegvalósítást is fel kell építenie.
Meddig lehet ezeket egymással összeegyeztetni anélkül, hogy a születésszámok és a gyermekekről való gondoskodás ne kerüljön háttérbe?
A női termékenység nem állandó egész életen át, ezért az életút időzítésének jelentősége a két nem esetében nem azonos. Ha egy nő hosszú éveket tölt tanulással, majd szakmai tapasztalatot szerez, karriert épít és csak ezt követően szeretne családot alapítani, könnyen előfordulhat, hogy a gyermekvállalás szempontjából kedvezőtlenebb vagy esetenként megvalósíthatatlan életszakaszba kerül, ez különösen igaz több gyermek vállalása vagy annak szándéka esetén.
Véleményem szerint ezért hiba pusztán azt kérdezni, hogyan lehetne a nők számára egyszerre biztosítani a karriert és a családot. Azt is meg kellene kérdeznünk, hogy miért vált társadalmi elvárássá, hogy egy nőnek feltétlenül mindkettőt egyszerre kell megvalósítania.
Attól tartók, hogy a nőket felszabadító feminizmus a valóságban csak tévútra tereli őket elvárva a lehetetlent. Nem lehet két karriert építeni ha mindkettő egy teljes embert követel.
A gyermeknevelés kérdése ennél is tovább vezet.
A mai gyermekek jelentős része olyan környezetben nő fel, amelyben a szülőknek egyre kevesebb idejük és energiájuk marad a mindennapi nevelésre. A gyermek napjának jelentős részét intézményekben tölti, miközben a szülő gyakran a munkahelyről érkezve már fáradtan próbál időt szakítani rá. A férfiak szerepe passzív, példamutató, így a férfi még a családtól távolt töltött időben is nevelő hatást gyakorol, kevesebb családban töltött idővel is tud nevelni. Ezzel szemben a nők aktív neveléséhez és gondoskodásához fizikai és lelki jelenlét is szükséges, az a jelenlét amelyet a munkahelyek magukénak követelnek.
Az óvoda és az iskola természetesen önmagában nem probléma. Ezeknek az intézményeknek fontos szerepük van a gyermekek szocializációjában, oktatásában és közösségi nevelésében. A kérdés inkább az, hogy mekkora szerepet és mennyi időt vegyen át az intézmény a családtól.
Ha egy gyermek reggeltől késő délutánig intézményben tartózkodik, majd otthon már csak néhány órát tölt a szüleivel, akkor a nevelés súlypontja szükségszerűen áthelyeződik a családról az intézményrendszerre.
Én ezt nem tartom kívánatosnak.
Az intézmények képesek oktatni, alap szinten felügyelni, közösséget szervezni és bizonyos alapszintű nevelési feladatokat ellátni. A szülői kötődést, a személyes példamutatást és a családi közegben megélt érzelmi biztonságot azonban nem tudják pótolni.
Éppen ezért az óvodák és az iskolák szerepét nem megszüntetni kellene, hanem újragondolni. Véleményem szerint a gyermeknek nem az a legjobb, ha az intézmény minél hosszabb időre átveszi a család helyét, hanem az, ha az intézmény és a család egymást kiegészítve működik.
Ebben a rendszerben különösen fontos lenne, hogy a gyermek minél több időt tölthessen a saját szüleivel.
A modern társadalom egyik ellentmondása éppen az, hogy miközben egyre többet beszélünk a gyermekek lelki egészségéről, önértékeléséről és érzelmi biztonságáról, sok családban éppen az ezekhez szükséges legfontosabb erőforrásból, a közösen töltött időből van egyre kevesebb.
Nem meglepő módon az állam és a feminista mozgalmak is ezt a folyamatot erőltetik.
Ezért fontosabb kérdésnek tartom, hogy egy társadalom milyen életmodellt tesz lehetővé a gyermekes családok számára.
Ha a rendszer úgy működik, hogy a szülőknek a megélhetés érdekében hosszú munkaidőt kell vállalniuk, miközben a gyermeknevelés jelentős részét intézmények veszik át, akkor nem pusztán egyéni döntésekről beszélünk. Egy egész társadalmi modell működéséről van szó.
És ha ez a modell egyre kevesebb gyermeket eredményez, akkor legalább érdemes feltennünk a kérdést: biztosan jó irányba haladunk?
A következő kérdés pedig már nem kerülhető meg: ha valóban fontosnak tartjuk a gyermekeket és a családot, akkor milyen szerepet szánunk ebben a rendszerben az anyának és milyet az apának?
A gyermeknevelés mellett a női munkavállalás kérdése is megérdemli a figyelmet. Nem azért, mert önmagában helytelennek tartanám, hogy egy nő dolgozik, hanem azért, mert úgy gondolom, hogy a tömeges munkaerőpiaci részvétel társadalmi és gazdasági következményeit sokkal alaposabban kellene megvizsgálnunk.
A modern gazdaság egyik alapvető jellemzője, hogy egyre több ember vesz részt a munkaerőpiacon, miközben egyre több terméket és szolgáltatást állítunk elő. Első pillantásra ez a fejlődés jele. Több munkahely, magasabb foglalkoztatás, nagyobb választék és növekvő fogyasztás.
De valóban szükségünk van mindarra, amit előállítunk?
Véleményem szerint ez az egyik legfontosabb kérdés, amelyet ritkán teszünk fel.
A gazdasági rendszerünk alapvetően a folyamatos növekedésre épül. A vállalatnak termelnie kell, a munkavállalónak dolgoznia kell, a fogyasztónak pedig vásárolnia kell. Ha a kereslet csökken, az gazdasági problémát jelent. Ha pedig egy termékből kevesebbre van szükség, az adott ágazatban munkahelyek szűnhetnek meg.
Így kialakul egy sajátos helyzet: a társadalomnak nem feltétlenül azért van szüksége egy adott munkára, mert az eredménye valóban szükséges, hanem azért, mert a gazdasági rendszer működéséhez szükség van arra, hogy emberek dolgozzanak és jövedelemhez jussanak.
Ez különösen jól látható bizonyos irodai és adminisztratív munkakörök esetében.
Nem állítom, hogy minden irodai munka felesleges. Nyilvánvalóan szükség van könyvelőkre, mérnökökre, informatikusokra, jogászokra, szervezőkre, ügyintézőkre és számos más szellemi munkát végző szakemberre.
A kérdés az, hogy valóban minden jelenlegi munkakör társadalmi szempontból szükséges-e.
A bürokrácia növekedése önmagában is újabb és újabb adminisztratív feladatokat hoz létre. Ezek a munkák foglalkoztatást biztosítanak, de nem feltétlenül teremtenek a társadalom számára arányos mértékű új értéket. Egy vállalatnak ugyanakkor minden alkalmazottja után költségei keletkeznek: bérek, járulékok, munkahely, infrastruktúra, energia, informatikai háttér és számos egyéb kiadás.
Ezeket a költségeket végül valakinek meg kell fizetnie.
Ha egy vállalat hatékonyabban tudna működni kevesebb, de termelékenyebb munkakörrel, akkor az elvben lehetőséget teremthetne magasabb bérekre, alacsonyabb árakra vagy nagyobb fejlesztésekre. A gyakorlatban azonban a vállalatok sokszor nem egyszerűen a felesleges munkaköröket szüntetik meg, hanem a költségek csökkentésének más módjait keresik.
Ezért szerintem nem pusztán a foglalkoztatottság növelését kellene sikernek tekintenünk. Azt is meg kellene vizsgálnunk, hogy milyen munkát végzünk, miért végezzük, és valóban szükség van-e annak eredményére.
Ez a kérdés vezet el a túltermelés problémájához.
Vegyünk egy egyszerű példát.
Tényleg szükséges, hogy egy boltban harminc különböző gyártó ugyanannak a terméknek a különböző változatait kínálja? Vagy bizonyos esetekben elegendő lenne tíz, öt vagy akár még kevesebb választási lehetőség?
A verseny természetesen fontos. A választék növekedése sok esetben valódi előny a fogyasztó számára. Ugyanakkor a választék és a túltermelés nem ugyanaz. Egy ponton túl a többlettermelés már nem a társadalmi szükségleteket szolgálja, hanem elsősorban a fogyasztás további ösztönzését.
Ennek pedig ára van.
A fel nem használt vagy el nem adott termékek előállításához ugyanúgy szükség van nyersanyagra, energiára, munkaerőre, szállításra, raktározásra és infrastruktúrára. Ha pedig a termék végül hulladékká válik, az újrahasznosítás vagy a megsemmisítés újabb erőforrásokat igényel.
Vagyis a fogyasztó nem feltétlenül csak azt fizeti meg, amit ténylegesen megvásárol. A termelési rendszer veszteségei végső soron szintén beépülnek az árakba.
Ez azonban nem kizárólag gazdasági probléma.
A túltermelés környezeti következményei legalább ilyen fontosak. Több termeléshez több nyersanyagra és energiára van szükség, több termékhez pedig több szállítás, csomagolás és hulladék kapcsolódik.
Nem vitatom, hogy a technológiai fejlődés és az ipari termelés számos területen hatalmas életminőség-javulást hozott. A kérdés inkább az, hogy hol van az a határ, amelyen túl a többletfogyasztás már nem jelent valódi életminőség-javulást.
És itt kapcsolódik össze a gazdaság, a munka és a demográfia.
A modern társadalom egyre több embert próbál bevonni a munkaerőpiacba, majd az így megtermelt jövedelmekből egyre több fogyasztást ösztönöz. Ez újabb termelést, újabb munkahelyeket és újabb fogyasztást generál.
Egy önmagát erősítő kör alakul ki.
Én ennek a körnek nem minden elemét tartom fenntarthatónak.
A női munkavállalás ebben önmagában okozója a problémának. Nem lenne korrekt minden gazdasági és környezeti problémát a női emancipáció számlájára írni. Azonban kár lenne letagadni, hogy elsődleges ok a tömeges női munkavállalás.
Úgy gondolom, hogy a nők tömeges munkaerőpiaci részvétele megváltoztatta a család, a fogyasztás és a munka kapcsolatát.
Egy család ma gyakran két teljes értékű keresetre épül. Azonban ez sem jelent arányosan magasabb háztartási jövedelmet, ugyanakkor egyben magasabb fogyasztási szintet és magasabb kiadásokat is követel. Közben mindkét felnőttnek kevesebb ideje maradhat a családra.
Ezért szerintem nem azt kellene kérdeznünk, hogyan lehet még több embert bevonni a munka világába.
A fontosabb kérdés az lenne:
Hogyan tudnánk úgy megszervezni a gazdaságot, hogy kevesebb felesleges munkára, kevesebb felesleges fogyasztásra és több családra fordítható időre legyen lehetőség?
Ha egy társadalomnak valóban szüksége van a munkavállalók által előállított javakra, természetesen szükség van a munkára is. De ha a gazdaság egy része azért működik, hogy a nőket is foglalkoztatva ösztönzi a fogyasztást az elvonja az időt a családoktól és megkérdőjelezi a munka értelmét és értékét is.
A gazdaság szolgálja az embert és ne az ember a gazdaságot!
A gazdaság eredeti célja ugyanis véleményem szerint nem az, hogy minél több ember minél több órát dolgozzon.
Hanem az, hogy az embereknek legyen lehetőségük a szükséges javak előállítására, a biztonságos megélhetésre és arra is, hogy legyen idejük egymásra.
És mindenekelőtt legyen idejük a gyermekeikre.
Az oktatás területén is jelentős változások történtek az elmúlt évtizedekben. Az egyik legszembetűnőbb ezek közül az, hogy az oktatási pályákon, különösen az alsóbb életkorokban, erősen megnőtt a nők aránya.
Ennek önmagában nem látom hátrányát. Sőt, az óvodában és az általános iskola alsóbb évfolyamain kifejezetten fontosnak tartom a gondoskodó, türelmes és érzelmileg biztonságot nyújtó pedagógiai környezetet. Ebben a gyermek számára az anyai szerephez hasonló tulajdonságok és a női pedagógusok jelenléte sok esetben természetes és előnyös lehet.
A kérdés inkább az, hogy meddig indokolt ugyanennek a mintának a fenntartása.
A tíz év körüli gyermekeknél fokozatosan megkezdődik az önállósodás. Egyre nagyobb jelentőséget kap a szabálykövetés, a felelősségvállalás, az önfegyelem és a teljesítmény. Véleményem szerint ebben az életkorban már különösen fontos lenne, hogy a gyermekek férfi pedagógusokkal is rendszeresen találkozzanak.
Nem azért, mert egy férfi pedagógus minden esetben jobb tanár lenne egy nőnél. Hanem azért, mert a gyermek számára a különböző férfi minták fontosak lehetnek.
A fiúknak különösen fontos lehet, hogy olyan férfiakat is lássanak maguk előtt, akik egyszerre képesek következetességre, felelősségvállalásra és önfegyelemre. Ugyanez a lányok számára is fontos lehet: nemcsak a férfiakról alkotott képük alakulhat egészségesebben, hanem arról is tapasztalatot szerezhetnek, hogyan működik együtt két eltérő szerep és személyiség.
Éppen ezért az oktatás nemi arányainak kiegyensúlyozására törekednék.
Nem gondolom, hogy az oktatásban kizárólag nőknek vagy kizárólag férfiaknak kellene dolgozniuk. Azt gondolom, hogy a gyermekek számára előnyösebb lenne egy olyan rendszer, amelyben mindkét nem megfelelő arányban van jelen a gyermekek életkorához igazítva.
Az oktatásnak nemcsak ismereteket kell átadnia. Mintát is kell adnia.
És a minták sokféleségéhez a férfiak jelenléte is hozzátartozik.
A tanárok személyén túl azonban van egy sokkal nagyobb kérdés is: valóban szükség van-e arra, hogy a társadalom egyre nagyobb része felsőfokú végzettséget szerezzen?
Az elmúlt évtizedekben a diploma egyre inkább az önálló egzisztencia és a társadalmi siker egyik alapvető mércéjévé vált. Ma sok fiatal úgy érzi, hogy felsőoktatási képzés nélkül már el sem indulhat az életben.
Ezzel kapcsolatban komoly fenntartásaim vannak.
Nem azért, mert a nők vagy a férfiak ne lennének képesek tanulni. És nem is azért, mert a felsőoktatás értéktelen lenne. Számos szakma esetében nélkülözhetetlen a magas szintű képzettség, és a tudomány, az orvoslás, a mérnöki területek, a technológia, a jog vagy a művészetek fejlődése elképzelhetetlen jól képzett szakemberek nélkül.
A probléma a tömegessé válással kezdődik.
Ha egyre több ember szerez diplomát, miközben a gazdaság nem tud ugyanilyen arányban diplomás munkaköröket létrehozni, akkor a diploma önmagában egyre kevésbé jelent valódi szakmai előnyt. Egy idő után nem a tudás értéke nő, hanem a végzettség válik egyfajta belépőkártyává olyan munkakörökhöz is, amelyekhez annak megszerzése valójában nem feltétlenül szükséges.
Ez pedig társadalmi szinten is felesleges költséget jelent.
Az oktatás ugyanis nem ingyenes. Az egyetemek fenntartása, az oktatók bére, az infrastruktúra, az ösztöndíjak és az oktatásban eltöltött évek mind erőforrást igényelnek.
Itt szükséges kiemelnem, hogy a diplomás nők egy jelentős része a gyermekvállalás hatására a karrier csak egy mesterségesen kreált álom marad, miközben még azon munkalehetőségektől is elesnek amelyek igényelnék a képzettségüket. Nem azt mondom, hogy egy nő se szerezzen diplomát, de egy jelentős részük képzése pusztán ablakon kidobott pénz.
Ezért szerintem nem elegendő azt kérdezni, hogy hány diplomás emberünk van.
Azt is meg kell kérdeznünk:
Mire használjuk azt a tudást, amelynek megszerzésébe társadalmi szinten ennyi erőforrást fektettünk?
Ez a kérdés a női felsőoktatási részvétellel kapcsolatban különösen érzékeny.
A nők életében ugyanis a gyermekvállalás időzítése és a szakmai életút között olyan konfliktus alakulhat ki, amely a férfiaknál biológiai okokból nem is jelentkezik. Egy nő számára a húszas évei és a harmincas évei eleje egyszerre lehet a felsőoktatási tanulmányok, a szakmai pályakezdés, a karrierépítés és a gyermekvállalás fontos időszaka.
Ezeket nem könnyű egymással összeegyeztetni. Emiatt a gyermekvállalás szinte minden esetben háttérbe szorul.
Ha egy fiatal nő előbb hosszú éveket tölt tanulással, majd pályakezdőként próbál egzisztenciát teremteni, ezt követően pedig karriert épít, a gyermekvállalás későbbre tolódik.
Itt azonban nem a nőket hibáztatnám.
Éppen ellenkezőleg: szerintem maga a társadalmi rendszer kényszeríti őket gyakran olyan választásokra, amelyek között nem kellene választaniuk.
Nem biztos, hogy az a jó megoldás, ha a nőknek ugyanazt az életpályát kínáljuk, mint egy férfiaknak, majd azt várjuk tőle, hogy a gyermekvállalást is ugyanilyen könnyedén illessze be mellé.
Lehet, hogy nem a nőket kellene hozzáigazítani a jelenlegi rendszerhez.
Lehet, hogy magát a rendszert kellene átalakítani.
A modern társadalom egyik legerősebb üzenete, hogy a nő akkor teljesedhet ki igazán, ha a család mellett önálló karriert is épít. Ezt az üzenetet sokan felszabadításként élik meg.
Én inkább kettős teherként látom.
Egy nő egyszerre kapja meg azt az elvárást, hogy legyen jó anya, jó feleség, legyen önálló, legyen sikeres, legyen képzett, építsen karriert és közben maradjon elég ideje a családjára is.
A valóságban ez még elméletileg sem összeegyeztethető és ellentétes a férfiak nőkkel szembeni elvárásaival. Márpedig mindkét nem alapvetően megkel, hogy feleljen az ellentétes nem elvárásainak.
Itt máris kimutatható, hogy a társadalom melyik része gyakorol nyomást a nőkre és melyik része várja azt, hogy csak nők legyenek.
Nem véletlen, hogy egyre több szó esik a munka és a magánélet egyensúlyáról. Ha pedig egy társadalomnak külön programokra és intézkedésekre van szüksége ahhoz, hogy az emberek egyáltalán össze tudják egyeztetni a munkát és a családot, akkor talán érdemes magát a kiinduló modellt is megvizsgálni.
A jelen társadalmunk egyik ismétlődő vitás pontja a házimunkák, a háztartás vezetés kérdése. Számomra ez csak egy szélmalomharc amelynek sosem lesz eredménye, de vége se ha a társadalmat nem alakítjuk kissé vissza. Mióta csak lemásztunk a fáról és barlangba majd házakba költöztünk az úgynevezett otthon rendben tartása a nő alapvető feladata. Ez ugyanolyan feladata a nőnek mint a gyermekek szülése és nevelése.
Napjainkban viszont a háztartás képezi a családok elsődleges konfliktusát. A nőkkel szembeni elvárás megmaradt a férfiak részéről miközben megjelent mellé egy társadalmi, munkára ösztönző elvárás is. A nők pedig emiatt igyekeznek ledobni a régi terheiket, hogy az újakra koncentráljanak. Azonban nem lehet úgy megválni egy feladattól, hogy nincs senki más aki elvégezné. A férfiaknak már száz éve se volt idejük és energiájuk rá, ma pedig még annyi sincs, de közben már a nőknek sincs. Alapvetően minden nő tudja és ösztönösen érzi, hogy a házimunka kizárólag az ő feladata. Ezt bizonyítja az is, hogy minden párkapcsolat elején lelkesen, odaadóan és nem ritkán örömmel látják el ezen feladatokat a férfinak megfelelve. Idővel azonban a kettős nyomás hatása annyira kimeríti őket ami miatt úgy változnak meg amit a köznyelv csak “elsárkányosodásnak” nevez. Nem a nők a kizárólagos okozói ennek a folyamatnak de ők azok akik ha akarnának visszatérhetnének oda, hogy csak a saját feladataikat lássák el.
Én nem azt tartom követendő célnak, hogy egy nőből vezető, menedzser vagy magas beosztású szakember legyen, vagy akár csak egyszerűen csak munkát vállaljon.
Ugyanígy azt sem gondolom, hogy minden nőnek otthon kellene maradnia.
Azt tartanám kívánatosnak, ha a társadalom ismét valódi választási lehetőséget adna. Egy nő dönthessen úgy, hogy elsősorban a családjának szenteli az életét anélkül, hogy ezt kudarcként vagy alacsonyabb rendű életútként, esetleg egzisztenciális válságként kellene megélnie.
És dönthessen úgy is, hogy szakmai pályát választ. Azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a nők legnagyobb társadalmi haszna a szülés és a nevelés, így az erre való ösztönzésüknek elsőbbséget kell élvezni minden más lehetőséggel szemben. A férfiakkal szemben a mai napig megvan az ösztönzés a tanuláshoz és a munkához, mint az elsődleges férfi szerepekhez.
A lényeg az lenne, hogy egyik választás se legyen társadalmi vagy gazdasági kényszer következménye de mindenképpen ösztönözze a gyermekvállalást és a családi modellt.
Éppen ezért ahelyett, hogy a nők és férfiak mindenáron azonos életpályáját próbáljuk kialakítani, szerintem érdemes lenne elfogadnunk: az egyenlő emberi érték nem feltétlenül jelent azonos életutat.
Talán nem véletlen az sem, hogy az irodalom is évszázadok óta magasztalja az anyaságot mint a legnagyobb emberi értéket.
Magam is úgy vélem, hogy egy férfi sosem lehet annyira hasznos a társadalom számára mint egy nő aki gyermekeket szül, aki gondoskodik róluk és aki neveli őket. Ez egy olyan, a jövőbe fektetett munka és energia amelyre egy férfi sosem lehet képes.
Mindaz amit leírtam nem a visszalépést támogatja.
Hanem visszatérést ahhoz a gondolathoz, hogy a társadalomnak nem az a feladata, hogy mindenkit ugyanarra az életútra tereljen, hanem az, hogy lehetőséget teremtsen az eltérő életutakhoz, de a nemi szerepek ösztönzése mellett.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
