Az alábbiakban Válóczy József, az Esztergomi Hittudományi Főiskola és Érseki Papnevelő Intézet teológiatanára írását olvashatják.
„Nemcsak nem hisszük, hogy az isteni eleve elrendelés némelyeket valóban gonoszságra rendelt volna, hanem azokat, akik ilyen gonoszságot akarnak hinni, megátkozzuk és kirekesztéssel sújtjuk.” (DS397) Az 529-es orange-i szinódus szavai, neve említése nélkül, valójában az addigra már szentként tisztelt Szent Ágoston úgynevezett „kettős predestinációs” tanáról mondanak ítéletet. Talán nem ildomos napjainkban arról a teológusról ilyen negatív mozzanatot felidézni, akire Leó pápa gyakran mestereként, teológiai szemlélete inspirátoraként hivatkozik, akitől püspöki-pápai jelmondatát vette – de meggyőződésem, hogy ezek a mozzanatok nem rombolják le a pozitív összképet.
Abban, hogy sok évszázadra meghatározó hatással volt a teológiai és keresztény filozófiai gondolkodásra, az egyház önértelmezésére, bizonyosan igen nagy szerepe volt a zseniális nyelvi kvalitásának és költői kreativitásának: ez nem pusztán a kifejezés eszközeivel való öncélú zsonglőrködést jelentett, hanem a hit tartalmainak és az istenszeretetnek értő, lényeglátó, széleslátókörű és életszerű megfogalmazására törekvést, amely mozgósíthatta a tudós és a kevésbé iskolázott hívő szellemi és lelki készségeit is. Izgalmas vállalkozás felfedezni a Vallomások bensőséges szemlélődőjét vagy az Isten állama úttörő pragmatikus metafizikusát. Szenvedélyes volt, mint Szent Pál, örökölt karaktere és élettörténete is determinálta, éppen mit emelt ki és mit hagyott árnyékban, mit ragyogtatott fel és mit torzított el akár a steril elmélet elemei közül. Témái közül kiemelkedik a kegyelem (ezért is nevezi őt az utókor a kegyelem doktorának): ennek rövid vázolásán keresztül is bemutatható és megszerettethető a szenvedélyes hívő és teológus.
Ágostonban, aki szenvedélyesen kutatta az embert, a csodálat mellett mindig is volt valamiféle bizalmatlanság is az ember, vagy legalábbis az anyagból való ember iránt. Ennek hátterében nem lehet nem észrevenni a felnőtt megtérése előtt megismert és követett világnézeti és filozófiai irányzatok (a manicheizmus vagy az újplatonizmus) hatását, valamint megtérése sokáig nehézkes útjának tapasztalatát: az eredetileg jónak és Istenre „kihegyezettnek” teremtett emberi természet ésszel felfoghatatlan módon bezárkózik, kitér, ellenáll, szembehelyezkedik a Teremtő színe előtt. Az alapvető emberi léthelyzetet jellemző, ezen írás címéül választott (a Vallomásokból kölcsönzött, eredetileg más kontextusban szereplő) mottó első szava, a rémület vagy rettenet mindenekelőtt az emberi természet sebzettségének, megváltásra, sőt ítéletre méltó voltának belátásából és tudomásul vételéből születik. Ennek a léthelyzetnek az okaként Ágoston az „áteredő bűnt”, az első ember elbukásának kivétel nélkül minden emberre átszármazó tehertételét jelöli meg. Az „áteredő bűn” minden korábbi teológiai nekifutásnál részletesebb és koherensebb „tana” azonban nem az ő személyes pesszimizmusának kötelezővé kodifikálása, hanem egyértelműen az ezt az emberi helyzetet megváltó isteni tett nagyságának hangsúlyozását hivatott megalapozni. Ágoston megretten, megremeg, megrendül ennek a hatalmas, minden elvárhatót és remélhetőt meghaladó isteni nagyvonalúságnak a láttán.
A kereszténnyé lett Ágoston ennek az isteni nagyvonalúságnak, a kegyelemnek a bűvkörében él: nemcsak azt csodálja, hogy egyáltalán megmenti az embert, hanem ennek a megmentésnek a módját is. „Lángra gyújtja” őt (ez a mottóban szereplő második ige értelme) annak az Istennek a figyelmes szeretete, aki nem kényszerítő erővel, hanem szelídséggel édesgeti magához az embert, szívébe plántálva a jó utáni, a jó édességének élvezete, sőt az Istent önmagáért ízlelés utáni vágyat. Az emberi szabadságot tiszteletben tartja és komolyan veszi, nem azt megkerülve üdvözíti az egyébként erre önmagától képtelen embert, hanem a gyermeke rajzoló kezét vezető, aztán a gyermeke művét mint önálló teljesítményt feldicsérő szülő primátusának leleményesen rejtőzködő természetességével.
Ágostonban a csodálat mellett mindig volt valamiféle bizalmatlanság az ember iránt – de élete alkonyához közeledve, részben a történelmi helyzet, részben talán pasztorális kudarcok nyomán még pesszimistább lett az emberképe, még inkább kiélezte „a sebzett ember önmagában’ és „az ember a kegyelem erejében” kontrasztot. Ennek a képletnek a szomorú „mellékhatása” a „kettős predestinációs” elmélet, amely szerint sajnos nem mindenki kap elegendő kegyelmet az üdvösséghez, így valójában mindenki örök sorsa már a születése előtt eldőlt. Ágoston komor víziója a kárhozatra méltó és nagyobbrészt kárhozatra predestinált emberiség jövőjéről (az áteredő bűn tanával ellentétben) nem lett az egyház közkincse, Ágostont mégsem kell ezért „eretneknek” tartani, hiszen ő egy még nem normatívan eldöntött kérdésre kísérelt meg becsületes választ találni. Tartalmi tévedésén túl végül még itt is felragyog az Istentől elvarázsoltság mindent felülmúló örömének meggyőződése, ahogyan a kárhozattól (üdvösségre kiválasztottságáról biztos tudás híján) joggal félő embert figyelmezteti: „Aki valamilyen mértékben érezni kezdte a bölcsesség és az igazság édességét, az megérti, micsoda büntetés lenne, ha csak Isten arca elől is távoznunk kellene – a többiek felőlem retteghetnek az égető tűztől.”
Portré: Merényi Zita; fotó: Wikipédia
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. augusztus 30-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
