A II. bécsi döntésre emlékezni nyolcvanhat év után is szívbe markoló; Észak-Erdély hazatérése az arra fogékony ész logikáját, a szív és a lélek érzékenységét találja meg és lendíti sodró emelkedettségbe. Az alábbiakban Komlódi Lóránd, a Mi Hazánk szatmári szervezője jegyzetét közüljük.
A II. bécsi döntésre emlékezni nyolcvanhat év után is szívbe markoló; Észak-Erdély hazatérése az arra fogékony ész logikáját, a szív és a lélek érzékenységét találja meg és lendíti sodró emelkedettségbe. Az alábbiakban Komlódi Lóránd, a Mi Hazánk szatmári szervezője jegyzetét közüljük.
Hajszálpontosan nyolcvanhat év telt el a második bécsi döntés kihirdetése óta. Nyolcvanhat év nagy idő, lassan már alig él valaki, aki a saját szemével látta mindezt. De ami akkor történt, azt nem lehet csak úgy kiradírozni az emlékezetből.
Gondoljunk bele, mit jelentett akkor az a megelőző huszonkét esztendő. Huszonkét év… Kimondani is sok, nemhogy leélni úgy, hogy közben minden reggel egy idegen országban ébredsz, pedig egyetlen tapodtat sem mozdultál a szülőházadból. Aztán 1940 szeptemberének elején valami végérvényesen átszakadt. Észak-Erdély hazatért. A magyar honvédség átlépte a megcsonkított határt, és azok, akik ott voltak, sosem felejtették el azt a hangot. A csizmák ütemes csattogását a poros utakon, a lovak patáinak dobogását, és azt a leírhatatlan zúgást, ahogy a falvak és városok népe az utcára tódult. Ahogy a honvédek haladtak előre, úgy szabadult fel napról napra egy-egy újabb város, és vele egy-egy darabka lélek.
Szeptember 5-én Szatmárnémeti utcáin mozdulni sem lehetett. Amikor Horthy Miklós a fehér lován bevonult, a várakozó tömeg feszültsége egyszerűen átszakította a gátakat. Az emberek egymás nyakába borulva, zokogva ölelkeztek. A levegőben úgy zúgott az ünneplés, hogy a saját hangját sem hallotta senki.
Másnap, szeptember 6-án Nagyvárad, a Körös-parti Párizs következett. Szent László városában a harangok zúgását elnyomta a tízezres tömeg éljenzése. Amikor a kormányzó végiglovagolt az utcákon, az emberek elé térdeltek a kövezetre. Egyszerűen nem akarták elhinni, hogy vége a rémálomnak, és újra szabadon, félelem nélkül lengethetik a gondosan elrejtett és megőrzött magyar zászlókat.
Aztán eljött szeptember 11., Kolozsvár ünnepe. A kincses város népe a Fő téren, a Mátyás-szobor körül gyűlt össze. Ahogy a magyar csapatok beérkeztek, a sokaság soraiban megállt a levegő, majd egyetlen, hatalmas, könnytől fojtott sóhaj szakadt fel: újra itthon vagyunk.Később, szeptember 13-án Marosvásárhely, majd 15-én Székelyudvarhely várta a honvédeket. A Székelyföld szívében az öregasszonyok reszkető kézzel simogatták meg a bevonuló lovak sörényét, az emberek pedig imára kulcsolt kézzel álltak az út szélén, csak hogy érezzék: ez a valóság, nem egy elérhetetlen álom többé.Az asszonyok hetekig készültek erre. Amikor az első magyar katonák feltűntek az utcák végén, megnyíltak az ablakok, és valósággal zuhogott a virágeső. Mindent, de mindent leszedtek a kertekben – őszirózsát, muskátlit –, csak hogy a bevonuló honvédek lába elé szórják, hogy még a por is virágillatú legyen.
De a legfájdalmasabb, a leginkább szívbemarkoló látványt a férfiak nyújtották. Ott álltak az út szélén a régi, első világháborús frontkatonák. Azok a kemény, sokat látott, kérges kezű emberek, akik megjárták a poklot, most megkopott, molyrágta egyenruhákban vigyázzba vágták magukat. Huszonkét évig rejtegették ezeket a rongyos egyenruhákat a padláson, a láda legmélyén, várva ezt az egyetlen napot. És amikor meglátták a magyar zászlót, ezek az öreg székely és magyar gazdák úgy zokogtak, mint a kisgyerekek. Nem törölték le a könnyeiket, csak álltak, tisztelegtek, és énekelték a Himnuszt, amit addig annyi éven át csak suttogva mertek dúdolni a zárt ajtók mögött.
Képzeljük magunk elé, ahogy egy remegő kezű, síró öregember odalép egy fiatal pesti kiskatonához, átadja a kenyeret meg és a pálinkát, és csak annyit tud mondani elcsukló hangon: “Isten hozott itthon, fiam.” Egyszerűen belesajdul az ember szíve, ha belegondol abba a mérhetetlen, évtizedekig fojtogatott fájdalomba, ami akkor ott, azokban a napokban végre felszakadt, és tiszta örömbe fordult át.
Tudjuk, mit hozott a történelem ezután. Tudjuk, hogy ez az öröm tragikusan rövid ideig tarthatott, és a történelem viharai újra elsöpörték a határokat. De van valami, amit érdemes ebből a nyolcvanhat évvel ezelőtti napból magunkkal vinni. Azt a hihetetlen, megbonthatatlan összetartozást, amit az a szeptemberi virágeső jelentett, senki és semmilyen nagyhatalmi döntés nem tudta kitörölni a lelkekből. Mert ott és akkor bebizonyosodott: húzzanak bármilyen vonalat a térképen, a magyar gyökereket nem lehet kitépni. A nemzet egy maradt. És ez a mi igazi, elvehetetlen reménységünk ma is – hogy a vér és a közös múlt mindennél erősebb, és túlél minden múlandó liberális politikát.
Komlódi Lóránd (Szatmárnémeti) – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
