Augusztus 29-én emlékezünk meg a magyar történelem sorsfordító eseménye, a mohácsi csata 500. évfordulójáról. Az alábbiakban Zsódi Viktor piarista tartományfőnök, a Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciájának elnökének írását olvashatják.
A múlt és jövő feszültsége
Mikor Aineiasz Trója lángoló romjai közül menekül, az akár párhuzama is lehet a mi mohácsi katasztrófánkak. Közben apját, Ankhiszészt (a múltat, a hagyományt) a hátán hordozza, kisfia, Aszkaniosz (a jövő) kezét fogja. Ezt a jelenetet ábrázolja Bernini szobor-csoportja Rómában, a Villa Borghesében.
Mit hordozunk a hátunkon? A múltat, a hagyományt, a történelmet.
Mit tartunk a kezünkben? A jövőt, a lehetőségeket, az újat.
A múlt nélkül, amit örököltünk és a jövő nélkül, amit formálunk nem lehetünk önmagunk. Nem lehetünk evangélium, nem lehet valódi identitásunk. Ezért, mint Aineiasznak, nekünk is az a feladatunk a romokon állva, hogy a nehéz múltat hordozva, a történelem sebeit vállalva, de a jövő generációk kezét szorítva új civilizációt és reményt építsünk. (vö.: Pedro Huerta beszéde 2025. március 12-én, a budapesti II. Nemzetközi Piarista Nevelési Kongresszuson)
Az igazak láthatatlan áldozata
Nemeshegyi Péter SJ atya arról ír az Istentől Istenhez című könyvében, hogy a tragédiákkal való szembenézés és a kereszt hordozása a magyar nemzet egzisztenciális megmaradásának kulcsa, mert Magyarország is tapasztalt sok keresztet, háborúságot ezer éven át, egy ilyen népnek értenie kell Krisztus keresztjét, hogy élni tudjon. Létkérdés ez nekünk.
Mohács a magyar történelem kollektív nagyszombatja. Míg Isten első szava a teremtésben a világosság volt, addig a kereszten és Mohácsnál az őskáosz sötétsége tör elő, a nemlét teljes értelmetlensége. Ezt a sötétséget nem szabad eltagadni vagy olcsó optimizmussal elfedni. Meg kell tanulnunk elnémulni és megrendülni a sírok felett. Hiszen a halál kérlelhetetlen és szótlan valóságát csak a megfeszített és feltámadott Krisztus győzi le végleg. A történelmi katasztrófák teológiai funkciója viszont a tisztulás. A csapások kisöprik a hamis bálványokat és rákényszerítik az embert és a nemzetet, hogy Isten legyen az első az életében.
A keresztény válasz a nemzeti tragédiára az együttszenvedő Isten misztériuma. Isten nem a történelem felett lebeg érzéketlenül, hanem benne van a szenvedés, a vereség és a gyengeség kellős közepében. A nemzet megmaradását így nem a csaták győztesei vagy a birodalmak urai garantálták, hanem az igazak és a névtelen szenvedők, akik áldozatukkal és imádságukkal átmentették a belső szentélyt, a szív szentélyét a romokon. A katasztrófa soha nem a végpont, hanem a megtisztulás és a belső újjászületés lehetősége. Jeremiás prófétához hasonlóan, a katasztrófák romjain a realista, bűnbánó és Isten hűségére építő hívők mentették meg a jövőt. Az 500. évforduló igazi feladata nem a múlt siratása, hanem a szív belső, lelki szentélyének az újjáépítése.
A romokon születő új világ reményéről
A régi, megszokott struktúrák összeomlása nem feltétlenül a pusztulás, hanem a Szentlélek szabadító és újjáteremtő áttörésének a lehetősége, amely megszabadít egy bizonyos hamis biztonságérzettől.
Carlo Carretto írja Az eljövendő Isten című könyvében: „Múltunk romjain nem fedezhetünk föl valami építőanyagot? Vagy még világosabban fogalmazva: mindaz, ami történik, vajon a vég kezdete, vagy pedig a történelem és az Egyház újjászületésének jele? Vajon az intézmények összeomlása minket a káoszba ránt, vagy fölszabadít valamit, ami már a világ és az Egyház életének mélyén születőben van?”
Készen állunk-e arra, hogy a mai kor válságai és bizonytalanságai közepette ne a romokat sirassuk, hanem elkezdjük felépíteni Isten szeretetének és igazságának új szentélyét a saját életünkben?
Forrás: Zsódi Viktor SchP Facebook-oldala
Fotó: Wikipédia
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
