„Ahol még óvóhely sincs” – állandó készültségben, ideiglenes otthonokban élnek, mégis segítik a sortársaikat Száz Ildikó2026. 08. 28., p – 13:37 Érsekújvár |
Tizenkét, otthonából menekülni kényszerülő ukrán segítő érkezett Érsekújvárba, akik háborús körülmények közt, naponta meleg étellel látják el a sorstársaikat. Jitka Rožňová egyetemi tanár, költő és műfordító, az est háziasszonya az érsekújvári Jana Kreškóciovának mondott köszönetet, akit Viera Dubačová rendező kért fel az együttműködésre.
„Két dolog jutott eszembe az az Egy tál étellel a méltóságért kezdeményezésről. Egy tányér leves, amit valaki otthona biztonságában bármikor elfogyaszthat, és ezzel szemben egy tál étel annak, aki már mindenét elvesztette a háborúban. A minden alatt értem az emberi méltóságát is. Azok, akik csatlakoznak a kezdeményezéshez, azokat a szuperhősöket segítik, akiket 2023 februárjában megismerhettem. Viera Dubačová dokumentumfilmekben örökíti meg az ukrán borzalmakat, hogy ilyen módon is tájékoztassa az embereket. Vierán kívül további hősöket ismerhettem meg: Lucka Štasselovát, a Béke Ukrajnának mozgalom alapítóját, és Katarína Pajerskát, aki sosem hagyta magára a szükséget szenvedőket”
– jegyezte meg Jana Kreškóciová.
Lucia Štasselová elmondta, hogy a kampányok és filmforgatások mellett sikerült az ukrán filmesekkel együtt azokra a területekre is eljutniuk, ahonnan már elűzték az orosz katonákat. Ha Donyeck, Luhanszk, Zaporizzsja vagy Herszon térségébe érkeznek, nagyon hamar rájönnek, hogy forgatni és dokumentálni kevés.
„Egy ilyen utunk során találkoztunk Katkával. Humanitárius központot működtet Sevcsenkóban, harminc kilométerre Kupjanszktól, amelyet ismét támadnak, és ahol irdatlan harcok zajlanak. Sevcsenkót hat hónapon keresztül támadták az oroszok, és amit kezdetben csak pusztítottak, azt mára szinte teljesen a földdel tették egyenlővé KAB irányított légibombákkal, úgynevezett siklóbombákkal”
– tette hozzá Lucia.
Sevcsenko ma már kistérségként működik, olyan veszélyeztetett területként, ahol az orosz megszállók előrenyomulnak. A városban eredetileg mintegy hétezer ember élt, a környező falvakban pedig további tizenkétezer, köztük mintegy kétezer gyermek. A környékbeli menekültek, utcák vagy akár egész települések lakói érkeznek ide, menekülve a légitámadások elől.
A Harkiv megye keleti részén található Kupjanszk és Sevcsenko kiemelt hadászati és humanitárius jelentőséggel bír. A frontvonal közelsége miatt a Sevcsenko kistérség humanitárius központként is működik a Kupjanszk környéki harcok elől menekülők ellátásában.
Az emberek gyakran csak azzal menekülnek, ami éppen rajtuk van, mert az utolsó pillanatig remélik, hogy hamarosan hazatérhetnek az otthonaikba. A belső menekültek családjainak gyakran nincs jövedelmük, a gyerekek árvák vagy félárvák. A lakosság folyamatos készültségben él a határ közelsége és a gyakori bombázások miatt, amelyek az energiaellátást és a mindennapi életet biztosító létesítményeket célozzák.
Folyamatosan szállítják az adományokat, az őszi hónapokban és a közelgő tél előtt elsősorban felnőtt ruhára volna szükségük azok számára, akik az otthonukkal együtt minden személyes holmijukat is elveszítették.
Öt éve tart a háború – de kitartanak
Sajnos már olyan régóta, öt éve tart a háború, hogy a felszabadult területeken élők nagyon vágynak arra, hogy az életük visszakerüljön a rendes kerékvágásba.
A találkozón az is elhangzott, hogy Szlovákiában sokan már el is felejtették a háborút, de sosem szabad megfeledkeznünk arról, ki az igazi agresszor. Ha egyszer az önkéntesek Nobel-díját adják át, annak biztos várományosa lesz a Szlovákiából származó, immár tizenkilenc éve Ukrajnában élő Katarína Pajerská. A háború kirobbanását követően azonnal segíteni kezdett.
A Harkiv térségében tartózkodók szállást kapnak ugyan, de gyakran nincs elegendő élelmük. Az egyik, korábban építészként dolgozó asszony parkot takarít, de megélhetésre már nem marad pénze.
„A szlovákiai segítők ezért döntöttek úgy, hogy rendszeresen kijárnak egy-egy hétre főzni a menekülteknek az Egy tál étellel a méltóságért program keretében.”
Tatjana korábban zeneiskolában tanított, emellett énekesnő is. A Harkiv környéki térségből érkezett, ahol jelenleg is ádáz harcok folynak. Az érsekújvári aktivistáknak, a támogatóknak és a közönségnek dallal mondott köszönetet az együttérzésért és a segítségért. A szervezők külön köszönetet mondtak a Grand szálló jelenlegi tulajdonosának, amiért otthont adott a rendezvénynek.
„Ittlétünk idején újabb KAB-bombák hullottak Sevcsenkóra. Több mint tízezer embert láttunk el, hála a szomszédos országokból érkező támogatásoknak. Valamennyien evakuáltak vagyunk, menekültek Sevcsenko környékéről, ahová rengeteg drón és rakéta csapódott be”
– tudtuk meg a beszélgetés során Tatjánától és sorstársaitól.
„Hat nappal ezelőtt nyitottunk egy kis humanitárius központot Harkivban. Magunkkal hoztuk a zászlót abból a központból, amely megsemmisült, és amelyen azoknak a katonáknak, orvosoknak és segítőknek az aláírása szerepel, akiket segítettünk. Folytatni szeretnénk a munkánkat. Gyakran ismételgetjük, hogy kitartottunk, és mindenképpen ki fogunk tartani, ám ez a szörnyű háború rengeteg energiát vesz el tőlünk. Az önök támogatása nélkül nem boldogulnánk” –
egészítette ki az elmondottakat könnyekkel küzdve Tatjána.
„Korábban ötven, most harminc kilométeres körzetben zúgnak a drónok, de ezek az asszonyok iszonyatosan nehéz segélycsomagokat cipelnek be a sevcsenkói központba, amelynek közelében még óvóhely sincs. Ira szociális munkás, Lena pedagógus, de van köztünk nyugdíjas, diák, Ludmila eladó és Szaska könyvelő is” – engedett betekintést a munkájukba Lucia.
Katka csapatának nevezik magukat. Több száz embernek főznek, és már reggel hat órakor rotyog az étel a kondérokban. Embert próbáló hét ez a cseh és szlovák segítőkből álló csapat számára, de szívesen látnak új, erős idegzetű, bátor és kitartó jelentkezőket is. Katarína őszinte vallomása megérintette a közönséget:
„Rendkívül személyesen élem meg a háborút, hiszen már 2007 óta Ukrajnában élek. Isten útjai kifürkészhetetlenek, de Munkács lett a második otthonom, Szencre pedig a szüleimet járok látogatni. A háború kitörésekor egy szlovákiai barátnőm hívott fel, hogy mi történik nálunk. Tudtuk, hogy nagyon sok ember menekül az országból. Első felindulásból – igaz, ez csak egy csepp volt a tengerben – szendvicseket osztottunk a határon várakozó családoknak. Később sorra jártam a házakat. Volt, aki bundáskenyeret, más palacsintát sütött, én pedig hordtam ki az ételeket a határon az édesanyjukkal várakozó gyerekeknek.”
„A szlovák és az ukrán határ között van egy kis rész, amelyet a könnyek mezejének nevezek. Addig kísérhették el a férjek a feleségeiket és a gyerekeiket, ott vettek egymástól búcsút, és nem lehetett tudni, milyen hosszú időre” – tudtuk meg továbbá Katka Pajerskától.
Egy alkalommal, amikor Kijevbe mentek gyógyszerekért, felmászott egy garázs tetejére, hogy megnézze, milyenek azok az orosz katonák, akik minderre a pusztításra képesek.
„Megismertem egy anyát, aki két lányával menekült. Egy kisbabával és egy hatéves kislánnyal, aki éppen iskolakezdés előtt állt. A férjét megölték, a legidősebb lánya a nagymamánál volt. Amikor az anya visszatért érte a szülői házba, az már nem állt, és a szerettei sem éltek” – tette hozzá Katarína Pajerská.
A kisiskolás korú kislány azt kérdezte az önkéntestől: „Sok ember lesz odaát? És nem fognak ránk lőni?” Az volt a tapasztalata, hogy ahol sok ember van, ott bizony lőnek rájuk.
„Mi lesz ezekből a gyerekekből, és hogyan teremthetünk számukra biztonságot?” – tette fel végezetül, egyfajta költői kérdésként Katarína Pajerská.
A közönség soraiban több, ma már a mi térségünkben élő és dolgozó fiatal nő és asszony foglalt helyet, akik az érsekújvári közönséggel együtt mély átérzéssel hallgatták a vendégek élettörténeteit. Az érsekújvári önkéntesek egyesülete, az Érsekújvári Fórum és a Béke Ukrajnának mozgalom közös szervezésében valósult meg a rendezvény, amelynek végén átadták a helyiek adományait.
https://www.facebook.com/reel/3976647935806089
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
