Az andocsi Nagyboldogasszony-bazilika idén is zarándokok sokaságát fogadta augusztus 15-én és 16-án. A kegyhely ünnepe a Szűzanya mennybevételének titkát állította a középpontba. A vasárnapi ünnepi szentmisét Berta Tibor katonai ordinárius mutatta be.
A Nagyboldogasszony-napi reggeli szentmisén Nyéky Kálmán, az andocsi bazilika plébánosa a zsolozsma himnuszának szavaiból indult ki: „Napba öltöztél, legragyogóbb szép Szűz…” Az andocsi kegyszobor mögötti keleti ablakon reggelente beáradó napfény különleges szépséggel teszi láthatóvá a Jelenések könyvének képét: az asszonyt, „akinek öltözete a nap, lába alatt a hold, fején pedig tizenkét csillagból álló korona”.
A plébános egy népmesei párhuzamra is felhívta a figyelmet. „A Napra lehet nézni, de rá nem” – mondjuk évszázadok óta a magyar népmesék legszebb királykisasszonyáról. Amikor nemrég közép-európai papok jártak Andocson, kiderült, az ő népeik meséiből hiányzik a napba öltözött királykisasszony alakja. Ki tudja – vetette fel a plébános –, talán éppen Andocsról, a napba öltözött Szűzanya kegyhelyéről ered ez a jellegzetesen magyar mesekép. Könnyen lehet, hiszen eleink hite már nagyon régen összekapcsolódott azzal, amit a Szentírás hirdet, ezt mutatják a dalok, mesék is.
A plébános azt hangsúlyozta: Mária nem a saját fényében ragyog, hanem Krisztus fényébe öltözik. Az ember végső hivatása ugyanez: belépni Isten világosságába, Krisztust magára ölteni.
Még a napokban látott napfogyatkozás is Máriára emlékeztethet: a változékony Hold és a ragyogó Nap ritka találkozásában annak képét szemlélhetjük, ahogyan Máriában a változékony emberség találkozik Krisztus diadalmas fényével.
Az andocsi kegyhely számos, évszázadok alatt egymásra rakódott jelet és titkot őriz. A régi kápolna egykori bejárata, melyen keresztül kisütött a reggeli nap fénye, a Mária-szobor, a templom építészeti részletei mind arra emlékeztetnek, hogy a keresztény életben mindig van még valami felfedezni való. Kálmán atya arra biztatta a zarándokokat, hogy merjenek kérdezni: hitünk nem attól válik erőssé, hogy úgy gondoljuk, már minden választ ismerünk, hanem attól, hogy újra és újra keressük Istent.
A prédikáció végén
Ehhez egy családi emléket is felidézett. Nagyapjának jó barátja volt Mócsy Imre jezsuita páter, aki a legnehezebb időkben is Magyarországon maradt, pedig külföldön egyetemi katedrát kaphatott volna. Itthon eltiltották a papi működéstől, és mivel Róma és Mindszenty bíboros között próbált közvetíteni, súlyos börtönévek vártak rá. Derűs természetét azonban a börtön sem törte meg: ott is állandóan mosolygott, amiért őrei nemegyszer kigúnyolták. „Miért mosolyog maga, Mócsy, állandóan? Hagyja abba!” Ő kedvesen csak ennyit felelt: „Bocsássanak meg, nem vagyok rá képes, ilyen a természetem.”
Ilyen természetre van szükségünk mindannyiunknak – mondta a plébános, majd arra kérte a híveket, hogy a prédikáció végén egy pillanatnyi csendben lélekben mosolyogjanak rá a Szűzanyára és a karján ülő gyermek Jézusra. A zarándok ember így megtapasztalhatja, hogy az élet nehézségei közepette is van ok a reményre. „Az égiekre irányítsuk a figyelmünket, ne a földiekre” – hívta fel a figyelmet legvégül.
A búcsú egyik meghívott szónoka, Bellovics Gábor jezsuita személyes gyermekkori emlékből indult ki. Mosonmagyaróvár közelében, Máriakálnokon található egy kis Mária-kegyhely, ahová nagypapájával gyermekkorában gyakran kerékpároztak. Akkor úgy gondolta, egyszerű biciklitúrákról van szó; csak felnőttként értette meg, hogy nagyapja valójában észrevétlenül imádkozni és zarándokolni tanította őket.
A kápolna melletti kút különleges volt: a pumpa úgy működött, hogy először bele kellett tölteni egy flakon vizet. Ezért a kút mögött ott volt egy flakon tele vízzel és aki merített a kútból, ezt is újratöltötte, különben a következő arra járónak messziről kellett volna hoznia vizet a pumpa beindításához. Ez a kép Gábor atya számára a keresztény közösség egyik legszebb szimbólumává vált: Istenhez azért jövünk, hogy erőt kapjunk az útra, de a kegyelmet nem tarthatjuk meg kizárólag magunknak. A „kút” csak akkor marad élő, ha gondolunk az utánunk következőkre is. Ha már ittunk belőle, töltsük meg újra azt a bizonyos flakont, hogy más is inni tudjon.
A jezsuita atya egy nagy, sokgyerekes keresztény családban szerzett élményét is felidézte, ahol egy tizennyolc éves fiú nyíltan elmondhatta rokonai előtt, hogy jelenleg nem érzi fontosnak életében a hitet. Az, hogy ezt félelem nélkül kimondhatta, és biztos lehetett családja szeretetében, többet mondott a közösség valódi erejéről, mint bármilyen kedvező válási statisztika.
Mária példáját a Stabat Mater ősi himnuszának egyetlen szavával is összefoglalta: stabat – állt. Mária ott állt a kereszt alatt. Nem tudta megszüntetni a szenvedést, nem tudott mindenre választ adni, de nem ment el. A keresztény szeretet sokszor éppen ezt jelenti: ott maradni a másik mellett akkor is, amikor nem tudjuk megoldani a problémáját.
A jezsuita szónok végül egy egészen gyakorlati feladatot is adott a zarándokoknak: hazaérve – akár csak egy cetlire – írják meg a saját Magnificatjukat. Ahogyan Mária az Erzsébettel való találkozáskor hálaénekben sorolta el, mennyi mindent köszönhet Istennek, úgy fogalmazzuk meg mi is, miért tudunk hálát adni a saját életünkből. Az ilyen sorokat jó néha felidézni – mondta –, mert emlékeztetnek arra, hogy mennyivel több minden köt össze bennünket, mint amennyi szétválaszt.
A bazilikában szombaton délután Bicsár László, Balatonkiliti plébánosa mutatott be szentmisét a vele érkező zarándokoknak, vasárnap reggel pedig a kaposfüredi, a mernyei és a gamási plébánia zarándokait vezető Vida Zoltán atya celebrált ünnepi szentmisét. A legmesszebbről talán a felvidéki zarándokok érkeztek a búcsúba. Sokan gyalog zarándokoltak Andocsra, Sifter Gergely atya plébániájáról, Tabról a hívek majd’ negyvenen, Siófokról mintegy húszan érkeztek így. Voltak, akik biciklivel tették meg a Siófok-Andocs utat.
Vida Zoltán prédikációjában a Magnificat állt a középpontban, amely Mária egész életének belső irányát mutatja meg: nem önmagát helyezi középpontba, hanem Istent, és éppen ebben az alázatban válik szabaddá és teljessé az élete. Mária mennybevétele ennek az Istenre bízott életnek a beteljesedése: azt hirdeti, hogy az ember egész valósága, teste és lelke az örök életre kapott meghívást, és hogy Isten előtt egyetlen szeretetből vállalt áldozat, fájdalom vagy szolgálat sem vész kárba. Zoltán atya hangsúlyozta, hogy Mária megdicsőülése a mi reménységünk záloga is: a halál nem az utolsó szó.
Végül arra hívta a zarándokokat, hogy a hiányok helyett vegyék észre Isten ajándékait, és Máriához hasonlóan tegyék fel maguknak a kérdést: „Ki az én Erzsébetem?” ki az, akihez nekem most szeretettel és segítséggel el kell indulnom?
A vasárnapi ünnepi szentmisét Berta Tibor katonai ordinárius mutatta be. Homíliájában a Nagyboldogasszony dogmájának mélyebb teológiai jelentőségét bontotta ki. Felidézte, hogy XII. Piusz pápa 1950. november 1-jén hirdette ki ünnepélyesen: a Boldogságos Szűz Mária földi életének befejezése után testével és lelkével fölvétetett a mennyei dicsőségbe.
A püspök hangsúlyozta, hogy ennek a hittételnek különös jelentősége volt a második világháború és a totalitárius rendszerek testet-lelket pusztító tapasztalatai után. Mária mennybevétele azt hirdeti, hogy
Berta Tibor idézte Gottlieb Söhngen teológus – Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa tanárának – gondolatát is. Söhngen a dogma kihirdetése előtt úgy fogalmazott: ha az Egyház kihirdeti ezt a hittételt, emlékezni fog arra, hogy „az Egyház bölcsebb nálam”, és jobban bízik az Egyházban, mint saját tudományában. A püspök szerint ez a mai ember számára is fontos figyelmeztetés hiszen korunkban szinte mindenki mindenről azonnal véleményt alkot, és nehezen fogad el önmagán kívül álló tekintélyt.
A dogmák nem az emberi gondolkodás korlátai – hangsúlyozta –, hanem őrzik a keresztény hit teljességét az egyoldalú és leegyszerűsítő értelmezésekkel szemben, és kitágítják az ember értelmét azokra a titkokra, amelyek meghaladják saját elképzeléseit.
Mária életében az Isten akaratára kimondott igen, a hit, a szolgálatkészség, az alázat, az Istenfélelem, a lelki erősség és a szeretet vált láthatóvá. A püspök arra buzdította a zarándokokat, hogy Máriát ne csupán tiszteljék, hanem erényeiben is kövessék.
A búcsú azonban nemcsak a prédikációk szavaiban vált lelki találkozássá. A zarándokoknak a bazilika mögötti tágas kertben lehetőségük volt szentgyónásra, így a kiengesztelődés szentségével is készülhettek az ünnepre.
A szentmiséken különösen is imádkoztak esőért, hiszen a természet és az ember egyaránt rászorul Isten ajándékaira. Berta Tibor püspök a szentmise végén mosolyogva arra figyelmeztette a híveket:
A mondat egyszerre váltott ki derűt és adott egyszerű tanítást arról, mit jelent valóban bízni abban, amit imádságban kérünk.
A búcsú szentmiséi után a zarándokok a hagyomány szerint a Szűzanya palástja alatt vonultak át. Odavitték örömeiket, fájdalmaikat és reményeiket, miközben imaszándékaikat Mária közbenjárására bízták.
Nyéky Kálmán plébános a búcsúi szentmisék végén megköszönte Berta Tibor püspöknek, hogy „szilárd táplálékkal” táplálta a zarándokokat, Bellovics Gábornak pedig azt, hogy eljött „feltölteni az üres flakont”, hogy újra működjön a kegyelem kútja Andocson is.
Talán ez a két kép együtt foglalja össze legjobban az idei andocsi búcsút.
Andocs ünnepe így nem ért véget a szentmisék befejeztével. A zarándokok küldetést kaptak: Krisztus fényét hordozni, egymás mellett megmaradni, kérdezni és meghallgatni, az Egyház bölcsességét elfogadni, békességet teremteni és mosolyogni a legnehezebb helyzetben is, megírni a saját hálaénekünket, és újra meg újra megtölteni azt a kis „flakont”, amelynek segítségével mások számára is működni kezdhet a kegyelem kútja.
Forrás: Kaposvári Egyházmegye/andocsi Nagyboldogasszony Plébánia
Fotó: Murányi Anna
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
