Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Augusztusban Kovács Zoltán esperes, a budapesti Szent István-bazilika helyettes plébánosa ad útravalót.
Előfordulhat, hogy egy apai szív gazdagsága akkor tárul fel számunkra a maga valódi teljességében, amikor az az édesapa már odaátról kíséri övéit. És nem azért, mintha a gyermekeknek korábban nem lett volna érzékük arra, hogy atyjuk közelségét földi élete során igazán értékeljék. Egy férfi természeténél fogva más alkat, mint egy nő. Az anyai érzelmek világa, a megérzések, az otthonteremtő lelkület és a családot egybeterelő szeretet, amely pillanatok alatt képes mindent félretéve együtt örvendeni övéivel, ugyanakkor könnyfakadásig megindulni, ha a kicsiny vagy már épp felnőtt gyermekeit megsebezte az élet, általában más, mint a férfiszív érzelmeinek külső megnyilvánulásai. A női intuíció és a gyengéd gondoskodás pótolhatatlan kincs, de hasonlóan pótolhatatlan az apai gondviselés is: az előrelátás, a tervezés, a dolgok menetének higgadt fejjel való végiggondolása, miként a családtagok számára a fizikai erő sugallta biztonságérzet és az apai tekintet, amely páratlanul bátorító tud lenni, amikor ezt tükrözi: „Büszke vagyok rád, fiam! Hálás elismerésem, leányom!”
Szent István királyunk atyai szívének gazdagságáról, gyengédségéről Boldog Gizella és Szent Imre herceg tudnának a leginkább vallani. Államalapító királyunk élettörténete ugyanakkor inkább a megfontolt és határozott döntéseket hozó, olykor irgalmas, de ha kell, egyes ítéleteket kíméletlenül végrehajtó uralkodó képét tárja elénk. Hol tárul hát fel igazán számunkra az ő atyai szívének gazdagsága?
Legyen szabad most atyai gondoskodásának talán legjelentőségteljesebb példáját említenem, segítségül hívva a Hartvik legenda szavait. A földi életből eltávozni készülő király ugyanis „kezét és szemét a csillagokra emelve így kiáltott fel: »Ég királynője, e világ jeles újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nékik utolsó istenhozzádot mondva lelkemet kezedbe ajánlom«.”
Bevallom, mindig megrázó élmény számomra megállni a Szent István-bazilikában első szent királyunk kézereklyéje előtt. Ez a kéz volt hát oly gondoskodó, hogy bennünket Jézus Anyjának oltalmába ajánlott? Szorult helyzetében az utód nélkül maradt uralkodó mintegy örökösének jelöli meg az Istenszülőt, hogy ő legyen népének oltalmazója. A Lélek tiszta fénye a legnagyobb sötétségben is képes hirtelen megdöbbentően tiszta döntésekre vezetni. Atyai gondoskodás lesz a javából, amit végső testi elgyengülésében Szent István művel.
Némiképp hasonlít ez Krisztus haldoklásához a kereszten: ott a világmindenség Királya „végrendeletszerű” komolysággal János apostolra bízza Máriát, aki a házába fogadja őt, János személyében pedig minden korban élő szeretett tanítványait a saját Édesanyjára bízza, hogy az ő Szívében leljünk mi is otthonra. És mit tesz ezer évvel később egy másik haldokló uralkodó, a mi István királyunk? Szintén a földi létből elköltözni készülve, övéit ugyanannak az Anyának, Máriának a kezeibe helyezi.
István király Szent Jobbja tehát még erejét vesztve, a király életének utolsó óráiban is tevékeny, bőven adakozó: e világi jövőnkért és mennyei üdvösségünkért intézkedik a Lélek sugallatára hagyatkozva. Köszönjük meg neki a mai ünnepen atyai gondoskodását!
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
