Az evangélium megélése a testvériség szellemében – e témát járta körül Angyalos Boldogasszonyról nevezett (Nárai) Ferenc-Mária OSC nővér, a hazai klarisszák apátnője és elöljárója a Ferences Világi Rend Gyékényes Káptalanján, amit július 23–26-ig tartottak Esztergomban. Előadása szerkesztett változatát olvashatják.
A 2025-ös nemzetközi káptalan magyar fordításában ez áll: „Az evangélium testvéri közösségben való megélése”. A programfüzetünk viszont így fogalmaz: „Az evangélium megélése a testvériség szellemében”. A két megfogalmazás nem ugyanazt jelenti. Ezért megnéztem az olasz eredetit, ahol egészen más cím szerepel: Vivere il Vangelo della fraternità. Ennek szó szerinti jelentése: „a testvériség evangéliumának megélése”, vagy akár „a testvéri közösség evangéliumának megélése”. Ez első hallásra szokatlan kifejezés. Ezért segítséget kértem Kauser Tibortól és Penu Szilárdtól is. Mindketten megerősítették, hogy az olasz szöveg valóban ezt mondja. Ez felvet egy fontos kérdést – fogalmazott előadása kezdetén az apátnő.
Nem egyszerűen arról van szó, hogyan kell az evangéliumot testvéri közösségben megélni, hanem arról, hogy mit jelent maga a „testvériség evangéliuma”. Ez a birtokos szerkezet ugyanúgy működik, mint amikor azt mondjuk: Urunk Jézus Krisztus szent evangéliuma. Az evangélium birtokosa mindig Krisztus. Nem a közösségnek van saját evangéliuma. A kérdés inkább az: hogyan válik Krisztus evangéliuma láthatóvá a testvéri közösségben? Hogyan lesz a testvériség maga az evangélium hordozója? Úgy érzem, erre ad választ a záródokumentum következő része is, amely a képzésről beszél. A dokumentum Jézus első tanítványhívását idézi (Jn 1;38): „Mester, hol laksz?” „Gyertek, és meglátjátok.”
Ezután azt írja: „A Krisztus követésére irányuló képzés Ferenc karizmája szerint a valóságban való életre szóló meghívásból fakad.” Itt meg kellett állnom. Számomra ugyanis
Amikor azt mondja: „Gyertek, és meglátjátok”, nem azt mondja: nézzétek meg a környezetemet, ismerjétek meg az embereket, akik között élek. Hanem azt mondja: ismerjetek meg engem. A tanítványok kérdése sem földrajzi érdeklődés. Amikor azt kérdezik: „Mester, hol laksz?”, valójában ezt mondják: Veled szeretnénk lenni. Téged szeretnénk megismerni.
Éppen ezért a képzés első lépése nem a világba való kilépés, hanem Krisztushoz való belépés. Ha ezt átugorjuk, könnyen előfordulhat, hogy jól szervezett, modern, hatékony szolgálatokat építünk, de nem Krisztus áll a középpontban, hanem mi magunk.
Ezért az imaélet nem kiegészítő eleme a ferences életnek, hanem annak forrása. Ott formál bennünket az Úr. Mielőtt tehát megtanulnánk kilépni, előbb meg kell tanulnunk belépni. Minden hiteles küldetésnek ebből kell fakadnia. Hiszen Jézus mondja: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket.” (Jn 15,16) A dokumentum később azt írja, hogy a képzés akkor válik átalakító erejűvé, amikor megtestesül a valóságban és beágyazódik az emberek közé. Én ezt egyetlen gondolattal egészíteném ki. A képzés akkor válik valóban átalakítóvá, amikor előbb Krisztus testesül meg bennünk. És mielőtt az emberek közé ágyazódna, előbb Istenbe ágyazódik bele.
Erről jut eszembe egy szöveg Ammonius atyától, amelyet Szent Charbel emléknapján olvasunk. Illésről és Keresztelő Jánosról azt mondja: nem azért voltak igazak az emberek előtt, mert sokat tettek értük, hanem mert előbb hosszú ideig csendben éltek Isten előtt. Ott kapták meg azt az erőt, amely által később másokat is építeni tudtak. Ez rendkívül mély igazság.
A történelem tele van ferences és ferences világi misztikusokkal. Nem azért lettek szentek, mert különleges módszereik voltak. Hanem mert átadták magukat Istennek. A dokumentum 18. pontja azt mondja: „A közösségi és személyes imádság elmélyíti karizmánk megélését.” Én talán még tovább mennék. Az imádság nem csupán elmélyíti. Megalapozza. Mert – ahogyan Szent Pál mondja – „a lerakott alapon kívül, amely Jézus Krisztus, más alapot senki sem rakhat” (1Kor 3,11). Nem arról van szó, hogy ne önmagunkat hirdessük valaki más helyett. Hanem arról, hogy egyáltalán ne önmagunkat hirdessük. Az evangélium lelkületét nem mi visszük bele közösségeinkbe. Mi magunk sem tesszük evangéliummá saját életünket. Hanem Krisztus alakít át bennünket.
Brindisi Szent Lőrinc ezt így fogalmazza meg: „Lelki életünk fenntartásához elengedhetetlenül szükséges a Szentlélek kegyelmének és Isten szeretetének éltető kenyere.” Minden kezdeményezés Istentől indul. Ha ezt elfelejtjük, könnyen előfordulhat, hogy végül nem Isten országát, hanem saját lelki Bábelünket építjük. Végül hadd utaljak Szent Pálra. Leveleiben többször beszél „az én evangéliumomról”. Nem azért, mert saját evangéliuma lenne. Hanem mert Krisztus evangéliuma annyira átjárta őt, hogy a kettő szinte elválaszthatatlanná vált. Hiszen ő maga mondja: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem.” (Gal 2,20) Talán ez a mi hivatásunk is. Hogy Krisztus evangéliuma annyira átformálja személyes életünket és testvéri közösségeinket, hogy rajtunk keresztül már ne önmagunk, hanem Krisztus váljon láthatóvá. Hiszem, hogy nincs más út a közösségeink valódi megújulásához. Mert
Az előadás teljes egészében az alábbi videóra kattintva visszahallgatható:
Szerkesztette: Ádám Rebeka Nóra
Fotó: Andrei Ivanov
Forrás: Ferences Média
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
