Úgy tűnik, hogy aktuálpolitikai okok miatt rendszeresen a politikai konfliktusok területévé válnak bizonyos történelmi kérdések, példaként az úgynevezett „roma holokauszt” értelmezése.
Úgy tűnik, hogy aktuálpolitikai okok miatt rendszeresen a politikai konfliktusok területévé válnak bizonyos történelmi kérdések, példaként az úgynevezett „roma holokauszt” értelmezése.
1990 előtt már volt szerencsénk egyoldalú értelmezésekkel találkozni a pártállami sajtóban és oktatásban. A tudatosan egyoldalú értékelések az egyik oldalt hófehérnek, a másikat pedig sötétnek, feketének állították be. Történt mindez egy teljesen egyoldalú tudatformáló gépezet működése következtében. A viszonylag tájékozott, kritikus emberek már ekkor sem fogadták el ezeket az egyoldalú narratívákat.
Az iskolapéldaszerűen legszebb mesék a Tanácsköztársaságról születtek. A kommün oldalán csupa nagyszerű, páratlanul emberséges politikus tevékenykedett, köztük csak Szamuely Tibor volt, aki azért néha rákényszerült a „szokatlanul kemény” módszerek alkalmazására.
Terrorral csak a Nemzeti Hadsereget, a fehéreket lehetett összefüggésbe hozni, de azt minden korlátozás nélkül.
Függetlenül attól, hogy a magyar kommün történetében talán csekély mértékben értékelhetjük a cseh és román országrablókkal történő szembefordulást, egyes naiv szociális célokat, mindenki tudja, hogy a brutális vörös karhatalom, a Lenin-fiúk fellépése váltotta ki a fehér visszavágást, terrort, melyre az említett okok és feltételrendszer nélkül sohasem került volna sor.
Vagyis: erőszakkal konstruált történelmi képet akartak velünk elfogadtatni.
Az akkori Magyarországon, az 1941-es határok között mintegy 200-300 ezer főnyi cigányság élt. Tevékenységük, szerepük a társadalom, a történelem színpadán egységesen nem ítélhető meg. Voltak köztük elismert zenészek, iparosok, lehetővé vált egyes igyekvő csoportjaik a középosztály felé történő felemelkedése. A Horthy-korszak egyre bővülő oktatási- és szociális feltételrendszere ellenére sokan éltek még közöttük periférikus viszonyok közt: putrikban, a régi, hagyományos foglalkozásokat (vályogvetés, kupeckodás stb.) űzve.
A magyarországi zsidóságtól eltérően (lásd az 1938. évi XV., az 1939. évi IV., valamint az 1941. évi XV. törvénycikkeket) a romákkal szemben nem születtek faji alapú, korlátozó rendeletek, hacsak nem tekintjük annak a különböző hatósági jellegű köztisztasági és közegészségügyi intézkedéseket. A katonai bevonultatások, a frontszolgálat, a munkaszolgálat és a hadifogság őket is érintette 1944-ig; mindez ugyanúgy követelt köztük áldozatokat, mint a Magyar Királyi Honvédség bármely más nemzetiséghez tartozó tagjától. Egyébként – miként az első világháború során is – többen kitüntetéseket is kaptak a honvédségben. Tehát az 1941-es határok közötti magyar cigányság a háború évei alatt alapvetően azt az életet élhette, mint korábban, természetesen a háborús viszonyok adta feltételek közepette.
A magyar zsidóságot érintő, 1944. április-május-június folyamán lezajlott, 439 500 főt érintő deportálás (Wilhelmstrasse és Magyarország dokumentum-kiadvány 697. számú dokumentum) a hazai cigányokat semmilyen tekintetben sem érintette.
1944 szeptembere és 1945 áprilisra között a front átvonulása azonban felborította a hátországra általában jellemző, jogszerű, békés társadalmi viszonyokat. A kaotikus viszonyok közepette elszabadultak az indulatok, az erőszak, a jogrend felbomlása miatt pedig a bűnözés. Mindez természetesen vonatkozik az államhatalomra, a különféle hadseregekre, fegyveres alakulatokra, politikai erőkre és természetesen a civil lakosság különböző csoportjaira is. A káosz, a felborult jogrend helyzetében az emberek célja a túlélés, haszonszerzés, bosszú, a hatóságok esetében pedig a gyors rendteremtés, elrettentés. Természetesen e helyzetek állandóvá váltak Magyarországon is az említett hét hónap alatt.
A magyarországi cigánysághoz tartozó személyek a viszonylag differenciált földrajzi, társadalmi helyzetük miatt az akkori háborús élet különféle területein éltek, tevékenykedtek. Mint említettük, voltak köztük honvédek, munkásegységek tagjai, jelentős részük otthon élte mindennapi életét. Ennek megfelelően helyzetük, szerepük is eltérő volt. A történészek pár száztól ötezer fő közé teszik a vélelmezett roma áldozatok számát, azonban dokumentálható, pontos tényállásokat, számokat, neveket nemigen tudnak prezentálni. Mikor és milyen helyzetben történhettek hazánk területén a romák között civil veszteségek? Mindezek illusztrálására néhány példa erejéig konkrét források citálásával, segítségével rávilágíthatunk szerepükre, helyzetükre és veszteségeikre.
1944. szeptember 26-án a szovjet és román csapatok elfoglalták Nagyszalontát. A kegyetlenkedésüknek számos asszony és gyermek esett áldozatul. A várost pár nap múlva a magyar és német csapatok visszafoglalták, majd az SS és a tábori csendőrség statáriálisan kivégzett 18 személyt (köztük voltak cigányok is), akiket felelőssé tettek a szovjet és román katonák házakhoz vezetéséért. Erről a három ismert hadtörténész Illésfalvi Péter – Szabó Péter – Számvéber Norbert: Erdély a hadak útján című művében (Bp., Puedlo Kiadó, 2005., 144.o.) olvashatunk.
Cseres Tibor Vérbosszú Bácskában című művében (Bp., Magvető, 1991) több helyen olvashatunk arról, hogy a bácskai ártatlan magyarokat legyilkoló szerb kommunista partizánokhoz több helyen, pl. Verbászon is csapódtak helyi cigányok (221. lap). Tehát a hatósági megtorlások több esetben valós vagy vélelmezett, a háború esetén statáriális eljárás alá eső bűncselekményekért történtek. Természetesen történhettek pánik, tévedés, indulat, gyűlölet motiválta megtorlások, elítélhető cselekmények is.
Általánosságban azonban senki sem mondhatja, hogy a Horthy-rendszer, vagy később a hungaristák hatóságai kísérletet tettek volna a magyar cigányság szisztematikus megsemmisítésére 1944–45 folyamán. Már csak azért sem, mert a magyar cigánysághoz tartozó személyek szolgáltak a nyilas államhatalom hadseregében is.
Több szempontból érdekes a várpalotai eset, ahol 1974-ben sem engedték a helyi tanácsi szervek, hogy a kivégzett romáknak emlékművet állítsanak. A Népszabadság 2002. augusztus 1-jei száma arról ír, a pártállami szervek elutasításának az oka az volt, hogy a kivégzettek „segítettek a szovjet csapatoknak a rekvirálásban”. Egyrészt ilyenre háború alatt civil személy aligha jogosult, másrészt talán el lehet képzelni, hogy mit is jelenthet az idézett eufemizmus.
Ismereteim szerint a téma hivatásos kutatói sem pontosították még az általuk említett kivégzések (Doboz, Lengyel, Lajoskomárom) pontos adatait, körülményeit, elkövetőit, veszteségeit. Minden bizonnyal vétlen áldozatoknak tekinthetjük a hadműveleti területről a komáromi erődbe, vagy német lágerekbe (pl. Ravensbrück) elszállított és ott a rossz egészségügyi viszonyok miatt elhunyt magyar cigányokat. Csak a körülmények, tényállások, okok, elkövetők, veszteségek részletes, pontos rögzítése révén lehetne tárgyilagosan beszélni e kérdésekről.
Összehasonlításképp az olasz történetírás már részleteiben, esetről esetre feltárta az 1944-45 folyamán Észak-Olaszországban zajlott polgárháború atrocitásainak részelemeit, a konkrét tényállásokat, az elkövetők, az áldozatok neveivel. Csak zárójelben, magyarázatképp, itt polgárháborút vívtak az RSI-kormány karhatalma: a Fekete Brigádok és a Decima MAS, a jobboldali és a rendkívül kegyetlen jugoszlávbarát kommunista partizánmozgalommal. A két utóbbi tábor egymással is. Tehát konkrét tényállások, adatok nélkül a kijelentések megmaradnak az ideológia, a mítosz szintjén.
Azt Magyarországról nem láthatjuk pontosan, mi történhetett a Német Birodalom és a Lengyel Főkormányzóság lágereiben a romákkal. Nyilvánvalóan a tényszerűen megállapítható áldozatok előtt meg kell hajolni. Ugyanakkor számos kiterjesztő jellegű általánosításba is ütközhetünk.
Az természetes, hogy egy etnikai kisebbség rekonstruálja saját történetét, veszteségeit, de nem szerencsés, ha ez konfrontatív, önkritika nélküli történetpolitikai vagy vágyvezérelt ideológiává válik, mint a Kárpát-medence egyes népeinek XIX. század elején született romantikus-nacionalista történelmi eszmerendszere, mitológiája.
Márpedig a dokumentálható, valós veszteségeken túli, az extrém liberális, szabadkőműves körök támogatásával kialakított, egyoldalúan beállított mártírszerep leginkább a mindenfajta kritika és bírálat elhárítására alkalmas. Ezen kívül az a szerepe, hogy rombolja a civilizációt, nemzeti öngyűlöletet keltsen. Mi lenne, ha valaki felvetné, hogy az említett atrocitások – melyeknek részben roma elkövetői is voltak – áldozataira emlékezzenek? Azonnal beindulna a rasszizmusról való kiabálás.
Meggyőződésem, hogy a magyarországi cigány értelmiségnek, politikának nem az egyoldalú beállítások, a konfrontáció keresése lenne a feladata, mert az könnyen demagógiához vezethet a cigányság körében kétségtelen létező deviáns szubkulturális közegekben.
Valószínűleg a kérdést ilyen konstellációban, narratívában felvető huszonéves Tisza-politikusoknak sincs fogalmuk a probléma összetettségéről. A Tisza párt frakcióvezetőjének, aki egyébként nagyszalontai, kellene, hogy fogalma legyen a helyi eseményekről. Ha csak akkor épp nem hiányzott az iskolából, és nem hisztériázna… A kormányfőtől is jóval több politikai intelligencia, árnyaltabb felfogás lenne elvárható, hacsak nem az új SZDSZ-t építi. Utalnak erre jelek… Mikor ő és holdudvara az előző 16 év vonatkozásában állandóan egyoldalú propagandáról beszélnek, részben igazságtalanul. Ez az egyoldalú álláspont talán nem propaganda? Aztán jönnek a realitástól teljesen elszakadt, mondhatni „irodalmi” interpretációk, mint Szinetár Dóra művésznő esetében.
Nekik a filozófus császár, Marcus Aurelius (121-180) gondolatát tudnám üzenni: „Aki igazságtalan, bűn követ el…”
Sokkal szerencsésebb lenne, ha a roma politikusok a létező jó példák (a magyar hadsereg katonái, zenészek, művészek, sportolók, iparosok), egyéb jó példák segítségével pozitív jövőképet vázolnának fel. Ettől függetlenül létjogosult a roma áldozatokról történő megemlékezés, azonban nem történetietlen, konfrontatív és uszító formában. A helyes út, a felemelkedés legfontosabb állomásai a tanulás, a munka, a kreatív, civilizációs fejlődés, az előrevivő közélet lehetnek.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
