Augusztus 15-én délelőtt, a Boldogságos Szűz Mária mennybevételének főünnepén a Szentatya a Castel Gandolfó-i Villanovai Szent Tamás-templomban mutatott be szentmisét. Beszédében Szűz Mária mennybevételének misztériumából kiindulva az igazi emberi szépségről elmélkedett.
Hangsúlyozta, hogy valódi szépségünk nem a múló idő jeleinek elrejtésekor, hanem a maradandó szeretet jeleinek felmutatásakor tárul fel. Arra buzdította a hívőket, hogy a mindennapi életben, az emberi kapcsolatokban és az önzetlen szeretet megnyilvánulásaiban ismerjék fel az isteni szépséget, és Máriára tekintve kövessék a Feltámadott világosságát a menny felé vezető úton.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliáját közreadjuk.
Kedves testvéreim!
Idén is nagy örömmel ünneplem veletek a Boldogságos Szűz Mária mennybevételének főünnepét.
Az egyház arra tanít bennünket, hogy „Mária, földi életpályájának befejezése után, testével és lelkével együtt felvétetett a mennyei dicsőségbe” (XII. Piusz: Munificentissimus Deus apostoli konstitúció, 1950. november 1.), és rámutat arra, hogy ebben a misztériumban teljesedik be az a kegyelemmel teljesség, amelyet szeplőtelen fogantatásakor ajándékozott neki Isten (vö. uo.).
Ezért számos műalkotás földi életének végén gyönyörű fiatal nőként ábrázolja őt, aki testileg felemelkedik a földről az égboltozat felé. Ezeket az ábrázolásokat a Jelenések könyvének az a jelenete ihlette, amelyről az olvasmányban hallottunk: „egy asszony, kinek öltözete a nap volt, lába alatt a hold” (vö. Jel 12,1); ez arra utal, hogy Mária szívében az ég és a föld, az idő és az örökkévalóság találkozik.
Ez a kép látszólag ellentétben áll azzal, amit az évek múlásával megtapasztalunk. Az életkor előrehaladtával ugyanis testünk nem mozgékonyabbá, hanem nehézkesebbé válik; bőrünk nem frissebb lesz, hanem az öregség jeleit viseli magán; hajunk nem színesebbé és fényesebbé válik, hanem megőszül, majd kifehéredik. Mi a közös tehát bennünk és abban a csodálatos fiatal nőben, akit oltárképeinken megfestve látunk?
Hogy ezt megértsük, együtt kell szemlélnünk azt a két jelet, amelyre utaltunk: Isten anyjának romlatlan testét és szeplőtelen szívét. A lélek tisztasága ugyanis az, ami Máriában – miként bennünk is – Isten kegyelméből megvilágítja és átalakítja az egész személyt, elvezetve őt a mennyei dicsőségre. Mária testi-lelki megdicsőülése arra tanít bennünket, hogy
(vö. 1Kor 13,8). Így arra ösztönöz bennünket, hogy vizsgáljuk felül a világ által ránk kényszerített, nagyrészt hedonista és fogyasztói szemléletű szépségeszményeket, amelyek könnyen súlyos elvárások fogságába ejthetnek bennünket, és arra késztethetnek, hogy értékes energiáinkat olyasmire pazaroljuk, ami valójában nem számít, és nem marad meg örökre. A mindennapi életben
És könnyű megérteni, hol van az igazi szépség, és hol van még szükség megtérésre, megbocsátásra és gyógyulásra.
Ha valóban fel akarjuk fedezni és ápolni akarjuk azt az isteni szépséget, amely körülvesz bennünket, és amelyre teremtettünk, s ha magunk körül is sugározni akarjuk, akkor meg kell tanulnunk felismerni azt egy gyermek gyengéd arcában éppúgy, mint egy idős ember ráncaiban, egy fiatal elevenségében éppúgy, mint egy felnőtt méltóságteljes nyugalmában, az ünnepi díszekben éppúgy, mint a munkaruhákban és a munkaeszközökben. Meg kell hallanunk azokat a szeretetről szóló egyedülálló történeteket, amelyeket ezek a valóságok mondanak el nekünk, felismerve bennük annak lehetőségét, hogy egy-egy pillanatra bepillantsunk az égbe.
Szent VI. Pál, amikor Szűz Mária mennybevételének misztériumáról elmélkedett, azt mondta, hogy jelentésének megértéséhez „földi nyelvünk kifejezéseit felsőfokba és túlzófokba kell tennünk […], hogy kicsiny dimenzióban magunk elé tudjuk képzelni azt, ami örök” (Homília, 1969. augusztus 15.). A végtelennek és a végesnek erről az Isten anyjában való találkozásáról Ferenc pápa ezt írta: „Mária volt az, aki szegényes pólyával és hegynyi gyöngédséggel a barlangistállót Jézus otthonává tudta alakítani” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 286).
A csoda, melyet Mária, a názáreti leány ártatlan szívében átélt, és amely elvezette őt a mennyei dicsőségre, a végletek találkozása, amint erről ő maga tesz tanúságot a Magnificat ihletett szavaival, melyeket az evangéliumban hallottunk (vö. Lk 1,46–55).
Ebben az énekben mennyei édesanyánk – hitének alázatos kifejezésein keresztül – egyszerűen beszél nekünk hatalmas misztériumokról: Istenről, aki benne emberré lesz, hogy üdvözítse az embereket; az Örökkévalóról, aki benne megjelenik az időben, hogy újra megnyissa előttünk az örökkévalóság útját, s egyúttal „alázatos szolgálóleány” voltában megmutassa nekünk azt a „kicsiny dimenziót”, amelyben – Szent VI. Pál szavaival – mi is találkozhatunk az Úrral.
Az ünnepelt misztérium magasztosságát tehát nem kell messze keresnünk. Ott találkozhatunk vele, ahol valódi szeretet van: az apa és az anya szemében, akik a munkanap végén fáradtan érnek haza, mégis boldogok, hogy gyermekeikkel lehetnek; a nagypapák és nagymamák arcán, akik az életkorukkal járó bajaik ellenére új erőre kapnak, amikor unokáikról gondoskodnak; vagy azoknak a fiataloknak az erőfeszítéseiben, akik igyekeznek tisztán és becsületesen felnőni, készen arra is, hogy szembeússzanak az árral, és ne azt tegyék, „amit mindenki más”; végül annak a sok férfinak és nőnek a munkájában, akik nap mint nap hittel és odaadással járulnak hozzá ahhoz, hogy egy kis darab eget hozzanak a földre, a földet pedig az ég felé emeljék.
Kedves testvéreim, a mennybe felvett Szűzanya gyönyörű arca egyedülálló, felülmúl minden lehetséges ábrázolást, ugyanakkor mégis ismerős számunkra: azoknak az embereknek az arca, akik mellettünk vannak, ebben a pillanatban is, azoké a testvéreinké, akikkel a hitben osztozunk életünk mindennapi felajánlásában. Ezért a Jelenések könyvének asszonyában a hívő közösség önmagát látja, a II. vatikáni zsinat jellemzése szerint pedig Mária, „az egyház mintaképe és kezdete, […] a biztos remény és vigasztalás jele” (Lumen gentium dogmatikus konstitúció, 68). Az ő szent emberségében – Isten kegyelméből – a mi emberségünk is jelen van, mi is jelen vagyunk: mi is arra kaptunk meghívást, hogy ugyanazt az életteljességet éljük meg, és ugyanabban a dicsőségben részesüljünk, mint ő.
Szent Ágoston, amikor Krisztus feltámadásáról beszélt, arra buzdította korának keresztényeit, hogy azt tegyék életük iránytűjévé és viszonyítási pontjává. Ezt mondta: „Krisztus feltámadt, már soha meg nem hal […]. Változtass irányt, kövesd a fényt! Ugyanonnan kelj fel, ahonnan ő feltámadt!” (Zsoltármagyarázatok, 126, 7). Tegyük magunkévá buzdítását!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
