Előítélet azt gondolni, hogy valaki pusztán azért alkalmas egy család vezetésére, mert férfi. De ugyanilyen előítélet azt gondolni, hogy ugyanezért alkalmatlan rá.
És természetesen ugyanez igaz a nőkre is.
Sokat beszélünk arról, milyen legyen egy modern párkapcsolat, közben pedig hajlamosak vagyunk az egyik merev szereposztást egyszerűen lecserélni egy másikra. Régen természetesnek vették, hogy a férfi a családfő. Ma bizonyos közegekben már szinte magától értetődőnek számít, hogy az emancipált kapcsolatban a nőnek kell erősebbnek, kezdeményezőbbnek lennie, vagy legalábbis gyanús, ha egy férfi azt mondja: szeretne vezető szerepet vállalni.
Pedig talán egyik előírásra sincs szükség.
Egy nő remekül összetarthat egy családot. Szervezheti a hétköznapokat, meghatározhatja az irányokat, hozhat fontos döntéseket, miközben mellette ott állhat egy erős férfi, aki támasza és társa.
És egy férfi is lehet az, aki gyakrabban hozza meg az alapvető döntéseket. Ettől még nem válik elnyomóvá.
A vezetés és az uralkodás ugyanis nem ugyanaz.
A jó vezetés szerintem elsősorban felelősség. Aki vezet, annak nem egyszerűen az a dolga, hogy megmondja, mi legyen, hanem hogy figyeljen azokra, akik rábízzák magukat. Mérlegelje a többiek érdekeit, vállalja a döntései következményeit, és időnként a saját akaratát is félre tudja tenni.
Lehet, hogy átlagosan több férfi vágyik ilyen szerepre. Ha így van, szerintem nem feltétlenül lebeszélni kellene őket róla. Inkább meg kellene tanulnunk, hogyan lehet szelíden vezetni.
Hogyan lehet úgy irányt mutatni, hogy közben meghallgatom a másikat? Hogyan lehetek határozott anélkül, hogy uralkodnék? Mitől bízik bennem annyira a társam, hogy adott helyzetekben szívesen kövessen?
És itt fontos a „szívesen”.
Senkit nem kell követésre kényszeríteni. Ha egy férfi olyan kapcsolatot szeretne, amelyben elsősorban ő vezeti a családot, egy nő pedig ezt egyáltalán nem szeretné, akkor nem feltétlenül valamelyikük gondolkodik rosszul. Lehet, hogy egyszerűen nem illenek össze. Ezt pedig jobb még a házasság előtt felismerni, mint évekkel később egymást hibáztatni érte.
A bibliai és ókori világban érthető okai voltak annak, hogy a férfi kapott nagyobb hatalmat a családban. A fizikai erőnek, a nehéz munkának és a család közvetlen fizikai védelmének sokkal nagyobb jelentősége volt. Egy olyan gazdaságban, amelyben a fizikai teljesítőképesség meghatározó volt, a férfi biológiai előnye nagyobb társadalmi előnyt is jelentett.
Csakhogy ma már egészen más világban élünk.
A szolgáltató és tudásalapú gazdaságban a fizikai erő jelentősége jóval kisebb, a nők pedig teljes jogú és nélkülözhetetlen szereplői a gazdasági életnek. Ezzel együtt a családon belüli szerepek is sokkal szabadabban alakíthatók.
Éppen ezért furcsának tartanám, ha a régi „a férfi vezessen” szabály helyére egyszerűen odaírnánk, hogy „mostantól a nő vezessen”.
Mindkettő ugyanazt a hibát követi el: az ember helyett a neméből indul ki.
Én például úgy gondolom, hogy egy emancipált, önálló, együttműködő nővel is jól ki tudnék jönni. Mégis úgy alakult, hogy a párom kifejezetten igényli: bizonyos döntéseket én hozzak meg.
Bevallom, ez néha fárasztó.
Felelősséget kíván, és időnként még mindig váratlanul ér, hogy valóban tőlem várja a döntést. Ugyanakkor valami mást is felfedeztem magamban: jól is esik.
Nem hittem volna, de így van.
Persze amikor döntök, rendszerint azt próbálom végiggondolni, hogy ő minek örülne, neki mi lenne jó, mit szeretne. Bár itt nekem is van még mit tanulnom: nem biztos, hogy hosszú távon egészséges stratégia, ha az ember mindig a saját igényeit szorítja háttérbe.
De összességében jól működünk így.
És talán ez az egész kérdés kulcsa.
Egy kapcsolatban ritkán van mindenben tökéletes ötven-ötven százalék. Valaki kezdeményezőbb, valaki jobban szervez, valaki bizonyos kérdésekben határozottabb. Az egyik fél viheti a prímet a pénzügyekben, a másik a családi programokban; vagy akár kialakulhat egy általánosabb vezető-támasz dinamika is.
Nem az a fontos, hogy ez megfelel-e valamelyik ideológia előírásainak.
Hanem az, hogy megfelel-e annak a két embernek, aki benne él.
Ezért talán az egyik legfontosabb beszélgetés egy komoly kapcsolatban éppen ez lehet:
Te hogyan szeretnél élni? Miben szeretnél dönteni? Miben szeretnéd, hogy én döntsek? Mire van szükséged tőlem? És én mire vágyom tőled?
Ezekről érdemes őszintén beszélni – lehetőleg még azelőtt, hogy közös lakás, házasság és gyerekek teszik sokkal nehezebbé a válaszokat.
Mert szerintem nem a férfinak kell vezetnie a családot.
És nem is a nőnek.
Annak kell vezetnie ott és annyira, akire ezt a másik fél szabadon rá meri bízni – és aki képes a kapott bizalommal nem hatalomként, hanem felelősségként élni.
Ne a nem döntsön.
A két ember döntsön egymásról.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
