Szent Ferenccel kapcsolatban miért beszél a ferences hagyomány nem egyszerűen haláláról, hanem tranzitusáról, azaz átmenetről, hazatérésről? Az alábbiakban Urbán Erik OFM erdélyi ferences tartományfőnök írását közöljük.
A Sirák fia könyve így dicséri a főpapot: „Megjavíttatta az Isten hajlékát (…) Mint a hajnali csillag (…) mint a ragyogó nap…” (Sir 50,1.3–7). Nemcsak épületeket újított meg, hanem reményt is adott népének. Ugyanez a küldetés rajzolódik ki Assisi Szent Ferenc életében is, aki Krisztus hívására egész életét az Egyház és az emberi szívek megújulásának szolgálatába állította. A ferences hagyomány ezért nem egyszerűen halálról, hanem tranzitusról – átmenetről, hazatérésről – beszél.
A tranzitusnak azonban két arca van: testi és lelki. A testi tranzitus Ferenc utolsó órája: testvérei körében, a puszta földön fekve, zsoltárok között adta vissza lelkét Teremtőjének. A halált nem vereségként, hanem szeretett Urával való találkozásként fogadta.
Ettől kezdve egész élete átmenet lett önmagától Isten felé. Nem látványos sikerek útja volt ez, hanem egyre mélyebb önátadás: a szegénység, a bűnbánat, a szolgálat és a teljes bizalom útja. Felismerte, hogy minden kegyelem és ajándék.
Életének utolsó évei ennek az útnak fontos állomásai. A Regula a szabadság útmutatása lett, amely segít Isten akarata szerint élni. Greccióban a betlehem által Isten alázatát tette láthatóvá. Alvernán a stigmatizáció Krisztussal való teljes egységének jele lett. A Naphimnusz pedig már a kiengesztelődött ember éneke, aki még a halált is „Halál nővérként” köszönti, mert azt a végső találkozás kapujának látja.
Nem mindenkinek ugyanaz a feladata. Nem mindenkinek kell Assisi Szent Ferencnek lennie. Minden embernek megvan a maga „része”, amelyet senki más nem tud helyette betölteni.
Valakit arra hív az Úr, hogy családot alapítson; mást arra, hogy pap vagy szerzetes legyen. Van, akit arra küld, hogy tanítson, gyógyítson, vigasztaljon, énekeljen, vagy egyszerűen jó emberként jelen legyen ott, ahol él. A kérdés tehát nem az, hogy mekkora a feladatunk, hanem az, hogy hűségesek vagyunk-e ahhoz a részhez, amelyet Isten ránk bízott.
Aki ezt az utat járja, annak a halál már nem lezárás, hanem hazaérkezés.
Továbbgondolásra:
Melyek azok a ragaszkodások, félelmek vagy megszokások az életemben, amelyek megakadályozzák, hogy én is elinduljak azon a „lelki tranzituson”, amely önmagamtól Krisztus felé vezet?
Ha ma nekem kellene kimondanom Szent Ferenc szavait – „Én megtettem a magam részét” –, milyen konkrét döntések, mulasztások vagy hűségek jutnának eszembe, és mit szeretne még Krisztus megtanítani nekem a rám bízott küldetésről?
Hogyan válhatna személyes életemben, családomban, közösségemben vagy szolgálatomban a Regula lelkülete, Greccio egyszerűsége, Alverna önátadó szeretete és a Naphimnusz hálája egyetlen egységes életprogrammá, amely már itt, a földön az örök haza felé vezet?
Az írás megjelent a Vasárnap erdélyi katolikus hetilap 2026/31. számában.
Forrás és fotó: Romkat
Szöveg: Urbán Erik OFM
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
